Narine Abgarjan örmény származású orosz író, akinek Égből hullott három alma – Marani krónikák és egyéb történetek című könyve 2019-ben jelent meg magyarul (cikkünket itt találod róla), és egy fiktív falu, Maran mindennapjain keresztül mesélt a 20. század megpróbáltatásairól: háborúról, éhínségről, népirtásról, elöregedő közösségekről – és ezek által az örmény hagyományokról, emberségről. Az Élni tovább ennek a regénynek tulajdonképpen a továbbgondolt párja, hiszen Abgarjan a kötetben közvetlenül felvállalja a családja és a saját élete örökségét: anyja a vitatott státuszú Hegyi-Karabahból származik, ő maga a háború dúlta, határközeli Berdben nőtt fel, a novellák helyszíne pedig most Berd és környéke.
A novelláskötetben ismerős Abgarjan világa és balladisztikus, költői nyelve (ismét Goretity József gyönyörű fordításában), ám íróként érettebben lép elénk, mint a regényben, például levetkőzte, hogy kissé túlírja a szöveget, és nagyszerű arányérzékkel építi a novelláit. A történetek ismét tele vannak ízekkel, illatokkal, látvánnyal, és alaposan megmozgatják az érzékszerveinket, de ez nem uralkodik el a jeleneteken, ahogyan az örmény hagyományok sem tolakodnak az előtérbe amolyan egzotikus, ismeretterjesztésre kész módon, hanem a regénynél sokkal szervesebben simulnak bele a szövegekbe. És ugyan élet és halál szoros kapcsolata fontos téma az Égből hullott három almában is, az Élni tovább egyértelműen ezt teszi a középpontba, amit már a cím alatt jelez:
“Könyv azokról, akik túlélték a háborút. Meg azokról, akik nem.”
Abgarjan pedig kérlelhetetlenül nyíltan festi meg a halál arcait, de hasonlóan beszél az élet erejéről is, ami minden veszteségen és sebzettségen túl is utat talál és kivirágzik.
Habár a virágai sokfélék.
Az özvegy Arto azt a fiút neveli, akit a családjával együtt ő mentett ki a bombázásban felgyulladt ház pincéjéből. A fiúnak a forróságtól megégett a tüdeje, de így is kérdés, vajon melyiküknek van nagyobb szüksége a másikra. A két öregasszony, Jahizaveta és Tejmine nagy nevetéssel zárja a telefonbeszélgetést még úgy is, hogy egyikük házát az orvlövészek pécézték ki, a másikéhoz közel gránátok szoktak becsapódni. Vardanus és Mariam belekövülnek a gyászba: előbbi a másokat gyötrő viselkedésével elszigetelődik a közösségtől, utóbbi kényszeresen csodálatos háziasszony lesz, hogy lefoglalja magát. Misik keddenként gondosan összeválogat egy kis aszalt gyümölcsöt, apró csokit, és jóféle kávét is őröl, majd felsétál a közelben álló hacskarhoz, a sokévszázados, vén kőkereszthez, és otthagyja ajándékait a halott feleségének és kisfiának, akiket ugyanaz a bomba ölt meg. Maro az unokáival szalad át szomszédja és régi haragosa, Karapet házához, hogy az ágyúzás szét ne marcangolja az öreg holttestét. A pincében húzódnak meg, ahol Maro eltöpreng a halál kicsinyességén: “A halál nem a létezése ténye miatt rettenetes, hanem amiatt, mert gúnyolódva és élvezkedve elcsúfítja az emberi testet – úgy viselkedik, mint a méltatlan ellenség, aki meggyalázza legyőzött ellenfele holttestét”. (39.o.) Anyicska mindennap felkerekedik, és friss süteménnyel átmegy Atanesz házához, ahol segít neki ellátni a felnőtt fiát, Levont, aki egy bombatalálatot kapott buszból röpült ki, és ugyan túlélte, de megsérült az agya, ezért olyan lett, mint egy gyerek. Atanesz egyszer felvetette Anyicskának, hogy össze kéne házasodniuk, de a családját gyászoló asszony azt mondta, akkor kettejüknek együtt már annyi bánata lenne, amennyit nem bírnának el. De mindennap eljön, és “hozza az áldott bagardzs aranyló darabkáit. Levon minden alkalommal úgy eszi, mintha a napot kóstolgatná.” (29.o.)
Narine Abgarjan korábbi kötetéből, az Égből hullott három almából megismert falu földi másában, az azerbajdzsáni határ menti örmény faluban, Berdben élők közül szinte mindenki elveszítette valamelyik családtagját a háborúban. De még azokat a kivételesen szerencséseket is súlyos megpróbáltatások érték, akiket nem sújtott ekkora csapás. Mennyi fájdalmat képes elviselni az ember? Mennyi szenvedést bír ki összeroppanás nélkül? Lehetséges-e egyáltalán tovább élni a szörnyű tragédiák után, el lehet-e viselni a szeretteink elvesztését, lehet-e kezdeni valamit a testet-lelket nyomorító traumákkal? Olvass bele!
A történeteit úgy fűzi egymás után Abgarjan, mintha gyönygysor lenne, vagy még inkább: szőttes, amiben egymásba szövődnek sorsok, és kirajzolódik belőlük egy egész közösség. A novellákat egy-egy személy vagy motívum köti össze. Lehet ilyen a hajnali madárcsicsergés, amire ketten is felfigyelnek, vagy a hajnalban tovazötyögő szemetesautó, ami felébreszti a rossz alvót. De gyakrabban a történetekben szereplő vagy megemlített emberek nézőpontjába lépünk át, ami meghitt belső ritmust ad a kötetnek: az egyik novellában Agapi a sétája közben lát egy öregasszonyt a cipésznél, a következőben már ugyanabban a suszterműhelyben járunk.
Ismét nagyon erőteljes az időtlenség érzése, hogy ugyan felfedezzük a 20. század konkrét lenyomatait, azért ez a világtól távoli, hegyvidéki élet még inkább archaikus, mint modern, ennek minden értékével és korlátjával együtt. Az pedig különös módon a berdi történetek univerzális oldalát erősíti, hogy eleinte sokszor nehéz eldönteni, férfi vagy nő-e az, akihez csatlakozunk a történetében, mert a neve itthon ismeretlen, örmény név – így aztán kezdettől az domborodik ki, ami igazából számít: hogy ember.
A történeteknek ugyanakkor hátborzongató aktualitást ad, hogy bár a hegyi-karabahi háború sem volt igazán régen (1988 februárjától 1994 májusáig tartott), ráadásul azóta újra meg újra kiújulnak a fegyveres konfliktusok a területen (legutóbb 2020-ban), magyar olvasóként a mi közvetlen valóságunkban is megjelent egy történelmi cezúra: az Égből hullott három almát még úgy olvashattuk, hogy a háborúk földrajzilag és időben is egyre távolabb kerültek tőlünk, az Élni tovább magyar megjelenésének idejére már jó ideje tartott az orosz invázió a szomszédos Ukrajnában. A novellákban megörökített háborús cselekmények közül nem egy pedig a napi hírekben köszön vissza: megerőszakolt, megkínzott és megcsonkított civilek, baltával agyonvert öregek, elégetett gyerekek, lebombázott otthonok, felfoghatatlanul gyorsan elveszített családtagok, szomszédok, barátok, ismerősök. “A férje mindennap kiment a határhoz, hogy fogadja a menekülteket.
Az emberek hosszú áradatban, elgyötörten, elveszetten érkeztek.
Néhányan, akik sehogy sem tudtak megbékélni az eseményekkel, még útközben eszüket vesztették, mások csak akkor, amikor már biztonságos helyre értek.” (23.o.)
Az Élni tovább ugyanakkor nem hazudik a címével: megterhelő olvasni, de mégsem a borzalmak hangsúlyosak a könyvben, hanem a szépen felépített katarzisok. Sőt, megkockáztatható, hogy Abgarjan írja a legszebb zárómondatokat, amik sorra szíven döfik az olvasót. Mindezt úgy, hogy az író megismétli az Égből hullott három alma bravúrját, és a novelláskötet úgy életigenlő, hogy közben nem tiszteletlen a veszteségekkel szemben, nem csúszik át olcsó giccsbe, nem használja ki a tragédiát. Eltalálja a sorsok teljességének életszerű arányait: hogyan lehet tovább élni ennyi testi és lelki sérüléssel, hogyan hordozzák magukban a túlélők a halált, a holtak emlékét, miközben az élni tudásuk és akarásuk annyiféle formát ölt, ahányan vannak.
Az utolsó két szövegben az író belép Berdbe. Előbb egy nő történetét meséli el, aki hiába lett messze földön híres művész, a kislányként átélt háborús megrázkódtatások egy életre pánikbetegséggel sújtották. Ő Abgarjan húga, aki a félelmeit rajzolja le, hogy megbirkózzon a betegséggel. Hogy Abgarjannal a háború éveiben mi történt, közvetlenül nem tudjuk meg, csak a húga történetéből következtethetünk, és abból, hogy erről ír. Az utolsó oldalon Abgarjan a nagymamáját idézi, aki azt mondogatta:
“Az élet mindig legyőzi a halált.”
Narine Abgarjan Simon című regénye 2023 folyamán jelenik meg a Typotex kiadónál.
