Az Égből hullott három alma, az Élni tovább és a Szimon után immár a negyedik Narine Abgarjan-kötet jelent meg magyarul, A szín hallgatása címen. A korábbi könyvek keleties hatású, rendkívül színes borítóinak dizájnját viszi tovább az új kötet is, melyben nem egy, hanem három nagyobb szövegegységet találunk, ezúttal is Goretity József értő tolmácsolásában. Az örmény származású, orosz nyelven alkotó szerző legújabb könyvében (melynek magyar kiadása egyben a Typotex Világirodalom-sorozatának századik darabja) két kisregény terjedelmű írás és egy novellákból, útinaplókból, apróbb szövegtöredékekből álló gyűjtemény került egymás mellé.
Városka a hegyek között
A két kisregény helyszíne, ahogyan a korábbi írásokban már megszokhattuk, ismét Berd, a hegyi-karabahi kis város, ahonnan az író maga is származik. A hegyek között megbúvó település részben az időn és a téren is kívül rekedt, lakói a civilizációtól távol élik életüket, és bensőséges kapcsolatot ápolnak nemcsak az élettel, hanem a halállal is. Lehet szó gyermektelenségről, özvegységről, gyászról, szegénységről, Abgarjan figurái nem kizárólag szenvedő, hanem a sorscsapások között is élni igyekvő emberek. Olyan alakok, akik kis közösségeikben egymásnak adják tovább az optimizmust, az élet szeretetét és foggal-körömmel segítik azt, akinek éppen tragikus irányt vesz az élete.
Autizmus és szinesztézia
Az első, címadó történetben egy héttagú család életébe pillanthatunk bele, ahol egy folyamatosan zsörtölődő, de aranyszívű nagymama, egy megértő nagypapa, egy anya és apa mellett még három testvér él. Közülük a két fiú egyaránt különleges: Gevo ugyanis kommunikációra képtelen autista kamasz, öccse, Levon pedig szinesztéziás. Ez azt jelenti, hogy a fejében a színek könnyen számokká és zenévé változnak, a különböző érzékterületekhez tartozó benyomások összekeverednek:
„A zöld például mindig sarkos és zsémbes – keze a jobb derekán, éles könyöke kiáll – négyessé változik. És mély, kissé remegő basszushangon szólal meg.”
A cselekmény idején mindössze hétéves kisfiú az egyetlen a családban, aki a színek nyelvén valamiféle kommunikációra képes a bátyjával. A kissé fura, de rendkívül szeretetteli családba aztán egy téli napon, teljesen váratlanul megérkezik a tragédia. Az írásban megjelenik a halál, majd a gyász letaglózó ereje, de a záróképben ismét felülkerekedik a szerző mindent legyőző optimizmusa. A veszteség tudata és visszavonhatatlan fájdalma ellenére ugyanis egy augusztusi forró és narancssárga napon mintha valamiféle erő és megnyugvás költözne a família életébe, akik igyekeznek tovább élni a rájuk mért tragédia ellenére is.
Egy utca, tele fájdalommal és szeretettel
A második hosszabb szöveg A szív címet viseli és Berd egyik utcáját és annak lakóit mutatja be. Az utcában élők minden hónap első vasárnapján kihordják a szívüknek legbecsesebb holmit az udvarukra (van, aki dédnagyanyja elefántcsont fésűjét, van, aki apja rózsafüzérét vagy nagyapja katonai érdemkeresztjét), ezzel igyekeznek elérni azt, hogy a gondviselés harag helyett irgalommal tekintsen rájuk. Ezeken a tárgyakon keresztül aztán az elbeszélő életük történetét is elmeséli, és kiderül, hogy nincs közöttük olyan, akinek ne lenne a múltjában fájdalmas veszteség vagy gyötrő hiányérzet (egy gyermek halála, hűtlenség, meddőség, egy semmirekellő férj, háborúban elesett fiúk).
Az utca lakói mintegy hálózatként működve segítik egymást, legyen szó akár testi, akár lelki problémáról. Ételt hordanak, ruhát foltoznak, szekrényt újítanak fel, tanácsot adnak vagy vigaszt nyújtanak – mikor mire van szükség. Az egyéni sorsok nehézségei mellett a közösség megtartó erejéről is szól ez az írás, melyben – hangozzék bármilyen közhelyesen is – a szeretet mint kiapadhatatlan energia- és erőtartalék jelenik meg, s mely talán arra is rámutat, hogy
sokszor az segíthet legtöbbet a saját bajunk közepette, ha felkarolunk másokat.
Városok, terek és történetek
A világról – képekben a harmadik egység, mely a könyv több mint felét teszi ki. Ennek hosszabb-rövidebb írásai Abgarjan utazásai során szerzett élményeit, benyomásait rögzítik, egyfajta töredékes útinaplóként is felfoghatóak. A világot járó, könyvbemutatókra meghívott szerző kalandjai olvashatóak ebben a részben, melyben nemcsak olyan dolgok derülnek ki az íróról, hogy például rajong a sajtokért, de az is, hogy bármerre is jár, mindig, mindenhol a saját szülőföldjét keresi: „(…) Mikor hagyod abba, hogy Berdet keresed minden város arcvonásaiban? És nagyot sóhajtva én magam felelek magamnak a kérdésre: sohasem”.
Ebben a részben bejárjuk többek között Párizst, Moszkvát, Jerevánt, Grúziát, Angliát, Olaszországot és Dél-Koreát is, miközben sok-sok magával ragadó, képekben gazdag városleírást olvashatunk. Abgarjan tipikus eljárása, hogy egy-egy város lényegét képeslapnyi terjedelmű szövegben, különleges metaforákkal igyekszik megragadni: „A városok különfélék, mindegyiknek megvan a saját megismételhetetlen arculata. Toronto meleg és megközelíthetetlen, Montreal áporodott és gyanakvó, Vancouver titkokat rejtő üveggömbre emlékeztet – megrázza az ember és minden alkalommal új képet mutat.
Victoria pedig… Victoria egy gyöngysorból kihullott üveggyöngyre hasonlít: hever az út szélén, elkap egy napsugarat, játszadozik vele, aztán elengedi, hadd ugrándozzon tovább a fűben.”
A boldogtalan történetek teremtő ereje
Az egyes helyszínekhez a képek mellett történetek is rendelődnek (természetesen Berdhez a legtöbb, egész kis novellafüzért olvashatunk a városról), melyek az írótól megszokott történetalakítást követik, s melyekben fontos szerephez jut a hétköznapok csodája,
a reális és a mágikus, a fájdalom és a boldogság összefűzése.
„Valahonnan tudta, hogy nem csak a boldog események rendelkeznek teremtőerővel. A boldogtalanok néha többre tanítanak” – hangzik el a kötet első kisregényében, és mintha ez volna Narine Abgarjan írói hitvallása is. Boldogtalan történeteket tár az olvasó elé, de ezekből mindig mutat valamiféle kiutat, a legfeketébb történetében is felbukkan a remény mindenen átsugárzó fénye, vagy legalább bármikor fellobbanni kész parazsa. Áradó meséi azonban nem lehetetlen happy endet hazudnak, inkább rámutatnak arra, hogyan lehet megbékélni a sorssal, ami az embernek adatott.
