Kevés olyan író van, aki képes elérni, hogy a szövege egyszerre érződjön lírainak és prózainak is egyben. Mintha nem is egyiket vagy másikat olvasnánk, hanem a szöveg valami ősi formáját. Christoph Ransmayr stílusa ilyen, nála a legegyszerűbb és leghétköznapibb események is érdekesek és filozófikusak lesznek. Számára a mozgás, a látvány, a táj, a környezet nemcsak adalékai a létnek, ami a fontosabb dolgok mellett eltörpüli látsznik, hanem maga a lényeg, amiért élni érdemes. A félénk férfi atlasza című könyvében a tenger és a bálna is sokkal több mint természet és állat. A tenger egyszerre a változó élet és végtelen üresség szimbóluma, a bálna pedig a teremtés ősanyja, aki mindennél és mindenkinél bölcsebb.
Ransmayr Egy félénk férfi atlasza című regénye tavaly jelent meg a Kalligram Kiadónál. Korábbi könyve a Cox vagy az idő múlása nálunk 2018 egyik legjobb könyve volt. A szerző hamarosan Budapesre látogat, május 8-án a PesText programsorozat keretein belül fog Földényi F. Lászlóval beszélgetni a Három Holló Kávéházban, részletek itt.
Christoph Ransmayr: Egy félénk férfi atlasza (részlet)
Ford. Adamik Lajos
A mélyben
Láttam egy bálnatehenet, amely mintegy harminc méter mélyen a víz alatt feküdt a tengerfenék kékségében, és aludt. Melluszonyai több méter hosszú, fehér szárnyként váltak ki teste feketeségéből, és az egyiket oltalmazó öleléssel a borjára terítette.
Jómagam egy passzátszelektől barázdált tenger felszínén sodródtam, búvárszemüvegemen át figyeltem az óriás emlőst és gyermekét, és lassú, óvatos uszonycsapásokkal igyekeztem tartani helyzetemet a hol erre, hol arra futó hullámokban, óvatosan,
mert a tizennégy, talán tizenöt méter hosszú és húsz-harminc tonna súlyú állat a mélyben – félénk volt,
és már egy jóval fölötte lapátoló, csupán pipával és búvárszemüveggel felfegyverzett úszó ember mozdulataitól is nyugtalanná válhatott: legalábbis így okított ki egy arizonai, azaz tucsoni tengerbiológus annak a hajónak a fedélzetén, amelytől aznap reggel elindult gumicsónakunk, hogy öt másik whale watcherrel együtt egy teljes délelőttön át lessem a bálnák orrnyílásából fellövellő légszökőkutakat, a blow-kat. Már anyahajónk korlátja mellől is láttuk több mint egy tucat ilyen szökőkút szertefoszló fátylát – aztán pedig a névadó púpot is, amellyel a bálna újra alábukott lélegzete kondenzvízpora alatt, és közben, mintegy utolsó integetésül eltűnése előtt, a hullámok fölé emelte farokuszonyát.
E szikrázó, a napfényben néha szivárványszínekben felragyogó szökőkutak egyike, aztán pedig egy hosszú nyomvonal – sima vízfoltok sűrű sora, amelyek egy szorosan a felszín alatt elvonuló bálna uszonycsapásaitól keletkeznek óriási lábnyomokhoz hasonlatosan – végül elvezettek minket ahhoz a helyhez, ahol lenn a mélyben aludt a tehén, és talán álmodott. Mi pedig gumicsónakunkból hangtalanul belesiklottunk a vízbe, hogy közvetlen közelről figyeljük meg az evolúció egyik legnagyobb emlősállatát. A fülem megtelt vízzel. Meredtem a mélybe, nem hallottam mást, mint saját, a pipán át fújtató zihálásomat, és a fekete óriás legkisebb, tényleges vagy csak vélt mozdulatára odalent önkéntelenül is visszafojtottam a lélegzetemet, mint aki fél, hogy észreveszik.
Ragyogó, szeles februári nap volt. A Silver Banks, ez a több száz négyzetkilométeres, korallzátonyokkal csipkézett víz alatti plató hatvan tengeri mérföldre északra Haiti és a Dominikai Köztársaság partjaitól az északi félteke
téli hónapjaiban újfent a púpos bálnák életének színpadává vált.
E hónapokban négy-ötezren keltek útra az Atlanti-óceán északi zónáiból, hogy a fél földgolyót megkerülve a karibi és vele szomszédos trópusi vizek nyugodt mélységeiben válasszanak párt maguknak, megvívják harcaikat a vetélytársakkal, megtanítsák borjaikat a túlélés óceáni technikáira, vagy strófáról strófára elénekeljék rejtélyes – és erre fogékony füleknek több száz kilométerről is hallható – dalaikat.
Az amerikai zászló alatt cirkáló jacht, amely hatfős legénységével meg tizenöt tengerúszóval és bálnabaráttal a fedélzetén egy hétig gondolt a Silver Banks felett horgonyozni, egyike volt annak az évi három hajónak, amely a Dominikai Köztársaság engedélyével behatolhatott a púpos bálnák világába. Ezt a világot tizenkét órával és egy hosszú, viharos éjszakával azután értük el, hogy kifutottunk a dominikai Puerto Platából. Megérkezésünk reggelén a Silver Banks nyugodt vizére, amely nagy tóhoz hasonlatosan csillogott a viharos óceán közepén, még első tisztünk és kapitányunk is – egy nő az angliai Lake Districtből, aki már az egész Földet körülvitorlázta – fehér tapaszt viselt a bőrén tengeri betegség ellen. A jacht immár horgonyláncon pihent két korallzátony között és látótávolságra egy kettétört teherhajótól, amely évekkel korábban a koralloknak ütközött, és azóta sirályoktól körülrajzott, a hullámcsapások alatt néha fémesen csikorgó tengeri jelként meredt ki a sekély zátonyvízből, arra is emlékeztetve, hogy e platók azoknak a spanyol galleonoknak köszönhették a nevüket, amelyek ezüsttel és más, egy Újvilágból rabolt javakkal súlyosan megrakodva itt feneklettek meg.
Egész délelőtt a bálnák szökőkútjaihoz és nyomvonalaihoz igazodtunk, és gumicsónakunkkal hol erre, hol arra, végül olyan messzire követtük őket, amíg e roncs rozsdaette felépítményei és derékba tört rakodódarui,
majd saját anyahajónk rádióantennái is a körös-körül üres láthatár alá merültek.
Felfedezőutunk közben láttunk bálnabikákat, amelyek néhány farokcsapással irdatlan tömegük egészét kikatapultálták a vízből, aztán egy pillanatig teljes nagyságban lebegtek a hullámok fölött és a trópusi ég fehér felhőöklei előtt, mígnem a hósűrű tajték és a szétszakadó vízfüggönyök robajától kísérve visszazuhantak a tengerbe. A tengerbiológus, aki a gumicsónakot kormányozta, az ilyen ugrások sokféle magyarázata közül – többnyire hatalmi vagy harci rituálékként értelmezték őket – a legegyszerűbbet részesítette előnyben: a bálnák játszanak. De jaj annak az úszónak, aki maga alatt egy ilyen játékost lát felfelé törni a mélyből.
A púpos bálnák, mondta a biológus, mielőtt leállította a motort, és figyelmeztetett bennünket, hogy zajtalanul csússzunk a vízbe, és az utolsó száz métert a bálnatehén és borja feltételezett alvóhelyéig úszva tegyük meg, a púpos bálnák békések, igen, szigonyvető fajtársainknak láthatóan még azt a kísérletet is megbocsátották, hogy az évszázadok során bálnavadászhajók egész armadájával kiirtsák őket.
Az öt-hat méter hosszú csecsszopót, amely most kivált anyja öleléséből, és csapkodó melluszonyokkal emelkedett a tengerfelszín felé, már kétszer láttam felbukkanni, fújtatni és újra lemerülni, amikor az anya, amely fél órát is pihenhetett a mélyben egyetlen lélegzetvétel nélkül, felébredt szendergéséből vagy nappali álmaiból, és most meredek ívben emelkedve borja nyomába eredt.
Noha nem volt bennem kétség a púpos bálnák szelídsége és békés természete felől,
hirtelen egy zsákmányállat rémülete tört rám, amint ez a tengerimakkoktól és acélszegecsekre emlékeztető szemölcsöktől borított kolosszus – olyan kényelmesen elfértem volna a pofájában, akár egy strandkosárban – közeledett felém.
Felém? A bálnatehén a kumulusztornyok, pontosabban az óceán lencséje által eltorzított képük, vagyis a trópusi ég felé úszott, ám egyszer csak már nem a tőlem biztos távolságban fújtató borja felé tartott, hanem az én irányomba. Néhány szívverés idejére megfeledkeztem arról, hogy levegőt vegyek a pipámon át. Aztán prüszkölve kiemeltem a fejemet az árból, és száz méterre vagy még nagyobb távolságban láttam meg a gumicsónakot, aztán öt pipás úszót, a társaimat is, de nem, amint ajánlatos lett volna, szorosan közel egymáshoz, hanem a hullámoktól szétszóratva, újra meg újra eltűnve tarajuk mögött – és messze tőlem. Különös, hogy az alattam megnyíló mélység akkora nagy sötétségéhez és annyi sok mozgásához képest milyen megnyugtató, milyen békés tudott lenni a magas ég, a felhőtornyok erdeje, az elérhetetlen kékség. Sodródtam a hullámokon.
Az óriás nőstény lassan, talán óvatosan?, egyre közelebb ért, végül annyira közel, hogy láttam sötét bőrráncoktól körülpáncélozott, a hatalmas koponyán parányinak tűnő szeme íriszét. Ezekkel a szemekkel, hallhattuk a fedélzeten, a bálna egyszerre két különböző képet, egyidejűleg két különböző világot képes megragadni.
Ezekkel a szemekkel, hallhattuk a fedélzeten, a bálna egyszerre két különböző képet, egyidejűleg két különböző világot képes megragadni.
És bár ezzel az alig jelzett oldalmozdulattal kitért előlem, és így legalábbis észlelte és elismerte létezésemet, tekintetében olyan végtelenül mély közömbösséget véltem látni, amely egy hegy közömbösségéhez fogható az őt megmászó, vagy az égéhez a rajta átrepülő iránt, és olyan érzés fogott el, hogy e szemek pillantásától utolsó sejtemig meg kellene szűnnöm, hogy e szemek pillantásától úgy el kellene tűnnöm, mintha soha nem is lettem volna. Ez a feketébe öltözött óriásnő talán csakugyan azért ereszkedett fel óceáni mélyéből a fölötte úszkáló emberhez, hogy megsejtesse vele, nélküle is milyen gazdag, milyen sokszínű, változatlan és magától értetődő a világ.
Aztán áttörte a tenger tükrét, kifújta lélegzetét, sziporkázó szökőkutat fújt a felhők felé, az én világomba, és még mielőtt vízfátyollá foszlott a mázsás súlyú tüdejéből kilövellt sűrített levegő, visszafordult a mélység felé, követte kisdedjét, amely már a tengerfenék felé tartott.
Én pedig láttam, amint egy irdatlanul nagy, védharcoktól, korallzátonyoktól, szerelmi játékoktól vagy hajók csavarlapjaitól megjelölt, hegekkel teli test méterről méterre meg méterről méterre elsiklik mellettem – és elmerül.
Fotó: Kalligram
