Vivien egy békásmegyeri panelben nőtt fel. Szerelmi gondjai vannak, küzd a főnökével, a problémás ügyfelekkel, és mindeközben a családját próbálja támogatni és anyagilag a saját lábára állni. Azonban nem mindenki tudja, hogy miből él meg: a fiatal nő egy erotikus masszázsszalonban dolgozik. Szembe kell néznie az előítéletekkel, miközben a saját harcait vívja. Palotai Zója regénye izgalmas utazás a szexipar kulisszái mögé, olvass bele! Ha pedig inkább meghallgatnád a részletet, itt megteheted.
Palotai Zója: Szexmunkás (részlet)
Kivételesen örültem, hogy aznapra lett még két vendégem: egy félórányi kényeztetésre vágyó magyar és egy eleve gyanúsan vigyorgó indiai. Máskor, ha itt volt, Vincent után nehezen tudtam más férfihoz nyúlni. Aznap, miután elbúcsúztam tőle, jól jöttek, hogy az agyam ne kattogjon állandóan a beszélgetésünkön. Igaz, amikor az indiai közölte, hogy esetleg nyalogathatnám a lábujjait, elgondolkodtam rajta, hogy nem járnék-e mégiscsak jobban, ha már másnap repülnék Zürichbe.
Például, jutott eszembe, amikor a SPAR-ban leemeltem a polcról a pink gint, mit tenne Vincent, ha az esti adagomra vágynék? Vagy a reggelire? Beszállna ő is? Nem, ő nem. Egyáltalán, mit is csinálnék nála odakint? Nem ülhetnék éjjel-nappal a házában, mint egy biodíszlet. Még a nyelvet sem beszélem. A németet sosem bírtam, a franciáról azt hallottam, nagyon nehéz. Csináljam ott is azt, amit itt? De akkor minek menjek ki?
Legalább annyit kigugliztam, hogy a fű Svájcban legálisan kapható. Igen ám, de csak egy végletesen lebutított fajta, amiből egy szivar méretű cigikét kellene sodornom, hogy egyáltalán érezzek valamit. Puff, ilyen a te szerencséd, Vivikém, gondoltam lelombozódva.
Petrusz sem dobott fel, amikor végre beállított.
– Mit vigyorogsz, mint a tejbetök? Beszívtál?
A kérdés fölösleges volt, mert már belépve érezhette a fűszagot.
– Be – mondtam vidáman, azon vigyorogva, hogy pont olyan mozdulattal tette le az asztalra a húszezrest, mint egy vendég. Diszkréten, kicsit szégyenkezve. A szégyenkezést meg is értettem.
– Ha ilyen részletekben adod meg a maradékot, a végére el fogom felejteni, mennyivel is lógsz.
– Persze. Erre játszom, nem tudtad?
Felé nyújtottam a spanglit.
– Ki is nézem belőled.
Kicsit ingatta a fejét, aztán elfogadta, és mélyet szívott belőle.
– Figyu, Vivi, jössz osztálytalira?
– Milyen osztálytalira?
– A Pálesz fél éve kiment Floridába. Nem tudtad? Mindegy, két hete üzent az osztálytalis chatben, hogy a jövő héten itthon lesz, nincs-e kedve valakinek talizni vele. Úgyhogy összejövünk páran. Nem olvastad?
A telefonomért nyúltam. Végiggörgettem az üzeneteimen, de nem láttam semmi ilyet. Sőt, most, amikor direkt rákerestem, csak most láttam, hogy Petra mint admin kirakott a régi osztálytalálkozós chatből. Meg is mondtam Petrusznak.
– Ezt most hogy? Ez a bosszú, amiért az osztálykiránduláson szentfazék apácának neveztem, és mindenki röhögött? Azt sem tudom már, mikor volt.
– Tizedikben, amikor kimentünk Bécsbe.
– Végül is, mindegy. – Vállat vontam, akárha Vincentet utánoznám. – Amúgy sincs kapcsolatom egyikükkel sem, kivéve téged.
– Mindenki éli a kis életét, gondolom.
– De miért rakott ki Petra a csoportból?
– Mondanám, hogy kérdezd meg tőle, de...
Furcsa volt, ahogy Petrusz elharapta a mondatot.
– De? – kérdeztem kíváncsian. Innom kellett egy kortyot, mert rosszat sejtettem.
Petrusz nagyot sóhajtott, és leült velem szemben a konyhaasztalhoz.
– Tudják, Vivi.
A gin hirtelen az orromba került, a spangli kiesett az ujjaim közül, fuldokolva köhögni kezdtem, úgy kiabáltam Petrusz arcába:
– Mit tudnak?
Nem felelt, csak nézett rám, a szája szélét harapdálva.
Nagy nehezen legyűrtem a köhögést. Úgy éreztem, a szemem kiugrik a fejemből.
– Na várj csak! – nyitottam meg a Messengert.
VIVIEN
Szia Petra! Hallom, lesz osztálytali. Miért tettél ki a csopiból???
Petrusz felvette az asztalról a spanglit, ami addigra barna, füstölgő lyukat égetett a műszálas terítőbe. Nagyot szívott belőle, felém nyújtotta, intettem neki, hogy most mással vagyok elfoglalva.
Petra nem válaszolt, pedig láttam, hogy olvasta az üzenetemet.
– Akarsz valamit mondani? – kérdeztem Petruszt.
– Tudják, Vivi – mondta újra, s szinte rimánkodott a tekintetével, hogy ne kelljen többet mondania.
– Mondd csak, ne legyél már ennyire töketlen! Legalább most ne!
Petrusz mindig szerencsés volt, annyira szerencsés! Most is.
Még rezgett a telefonom, amikor remegő kézzel már fel is kaptam az asztalról.
PETRA
Szia.
Hát szóval
Sokat vívódtam aztán megbeszéltük a többiekkel is. Jobb, ha te nem jössz.
Nem ítélünk el, de nem is akarjuk azt játszani, hogy nem tudjuk, miből élsz.
Mindenkinek kellemetlen lenne, neked főleg. Hát ezért. Remélem, megérted.
– Ó, bazdmeg! – ez volt minden, amit ki tudtam nyögni.
– Már az első talin tudta mindenki – mondta Petrusz halkan, majdnem suttogva, mintha valakinek a halálhírét részletezte volna. Most, hogy nem neki kellett kimondania, hirtelen megjött a bátorsága. – A Kismisi talált meg. Nekem is megmutatta a képeidet azon az oldalon. Mondtam is neki meg a többieknek, „na és akkor mi van, mit rakott volna ki, a tablóképét?”.
– Tényleg semmi, de semmi nincs azokon a képeken – kiáltottam.
Petrusz csöndben maradt. Csak nézett szomorúan, szinte részvéttel a szemében, mintha meghaltam volna.
– Misit miért nem dobtátok ki, ha ő meg ilyen oldalakat néz?
– Az más – legyintett Petrusz.
– Mi más?
– Hát... Ő mégiscsak férfi, érted.
Percekig csak néztem magam előtt a morzsás, kávésbögre-lenyomatos, kiégetett konyhaasztalt. A poharam ott állt, félig már üresen. Nem nyúltam utána. Az ital most nem segített volna.
– Ugye ezért pattintottál le mindig, amikor akartam tőled valamit? – kérdeztem végül.
– Ne érts félre! Nem ítéllek el, csak...
– Féltél, hogy AIDS-es leszel, meg kinő egy herpesz az agyad helyén, ha hozzád érek?
– Nem.
– Hát? Nem akartál összeállni egy kurvával, mi? Hogy aztán az olyanok, mint Petra, mögötted is összesúgjanak, mi?
Engem is meglepett, mennyire nyugodtan tudtam mindezt kimondani, miközben nemcsak a kezem, de már az egész testem remegett.
– Ne haragudj, Vivi! – mondta. – Az én életem sincs még sínen. Nem, nem tudtalak, nem tudlak bevállalni, pedig isten bizony jó lett volna! De hát nézz körül… nézd már meg, hogy élsz!
Legalább annyi becsület volt benne, hogy a szemembe nézett, miközben kimondta.
– Azt hittem, ha már nem jöttünk össze, legalább a barátom vagy – mondtam, s közben azon csodálkoztam, hogy még nem bőgtem el magamat.
– Az vagyok – csapott le a szavaimra. – Hát persze hogy a barátod vagyok, Vivien!
Lassan bólogattam.
– Ja, persze. Arra jó voltam, hogy levegyél több százezerre.
– Nehogy már! Nem látod? Most is azért jöttem, hogy megadjam. Ugye nem gondolod, hogy...? Vivi, úristen, ugye nem gondolod komolyan?
– Drága Petrusz – vettem egy nagy levegőt –, tudod, ki vagy te? Hát nem a barátom. Lehet, hogy az akarsz lenni, de nem az vagy. Te egy képmutató, béna kis strici vagy. Te, te, te – ráztam felé az ujjamat, leszarva, hogy a hangomat most már az egész emeleten hallhatják –, te vagy az igazi strici!
– Állítsd már le magad! – emelte fel a hangját ő is. – Bazdmeg, Vivi, én is akartam! Nagyon is. De értsd már meg, nekem ez így nem megy.
– Te csak ne kiabálj vissza! – ordítottam az arcába. – Neked semmi nem megy. Engem is csak annyira akartál, mint az egyetemet, a futárkodást, a riksázást meg minden szart, amit félbehagytál. Annyira töketlen vagy! Én legalább végigcsinálom. És még volt pofád kölcsönkérni a kurvától, mi? Én, hülye, meg adtam. Igazad van, nemcsak kurva vagyok, de hülye is. Igazad van, nem is tudom, mi a lófasznak jöttél azzal a szaros húszezerrel. Tűnj innen! Takarodj az életemből, érted? Nem kell megadnod a többit, hiszen kurva vagyok, naponta százan megdugnak, milliókat keresek. Ahogy azt ti elképzelitek, te meg Petra meg az összes szemét, képmutató, barom faszfej! Minek ülsz még itt? Húzzál el innen!
Megragadtam a poharat, és az arcába öntöttem a gint. A hamutartó már csak a hátát találta el.
Utána rohantam, mert még volt egy kis mondandóm. Petrusz meg sem várta a liftet. A lépcsőház mélyéről hallatszott, ahogy rohanó léptekkel menekül.
– Pedig bíztam benned, te hülye barom! – kiabáltam utána.
Választ akartam írni Petrának. Valami csípőset, de nem fröcsögőset. Valamit, amiből rájön, mennyire igazságtalan és képmutató, és persze azzal zárni, hogy ezek után amúgy sem akarnám látni sem őt, sem a többieket. Persze lehet, hogy ehhez egy egész könyvet kellett volna írnom.
Ekkor láttam, hogy már le is tiltott. Az üveg után nyúltam, mert a pohár most már kevés volt.
