Két évtized távlatából mennyire foglalkoztatja A nyugalom? Milyen helyen, jelképes polcon szerepel ez a könyv az ön életében? Olyan író egyébként, aki egyben a saját könyve újraolvasója is? Előfordul például, hogy időről időre előveszi és beleolvas, vagy csak akkor, ha muszáj (például egy újrakiadás alkalmából)?
Ugyanazon a polcon van, amelyen az összes többi könyvem. De ez a polc nem jelképes, ez nagyon is valóságos, ott van Pesten a szobámban, és mániákusan ügyelek rá, hogy azt az egy munkapéldányt még kölcsön se adjam oda senkinek, mert tele van fecnikkel, szükség esetén abból dolgozom, felolvasásokra azt viszem magammal. Ha A nyugalmat eszembe juttatja valaki (műfordító, kiadó, olvasó stb.), akkor nyilván foglalkoztat, de csak úgy magától nem szokott eszembe jutni. Azt példáut az internetről tudtam meg, hogy húsz éve írtam. (Pontosabban akkor jelent meg.) Újrakiadás alkalmából nem szoktam semmit újraolvasni. Ha dolgoznom kell a szöveggel, az más. De arra mostanig egyetlenegyszer volt példa, hogy a megjelenés után, csak úgy újraolvastam a saját könyvem. Az viszont nem A nyugalom volt. És akkor is kellett hozzá egy világjárvány, karantén, meg még egy igen erős, magánéleti motiváció.
A nyugalom után, ha jól számolom, nagyjából tizennégy év telt el, mire újra regénnyel állt elő (A vége), közben viszont elég sok minden történt, hiszen egy másik földrészre költözött, A nyugalomnak pedig a megjelenés utáni időszakban több adaptációja is született. Annak idején a feldolgozásokban mennyire tudott vagy akart részt venni? Ennyi év távlatából mit gondol róluk, elégedett a színházi, illetve a filmes adaptációkkal?
Nem költöztem másik földrészre! Ezt nem győzöm hangsúlyozni, ahol csak lehet, most például itt. Ez a mondat így azt jelenti, hogy elhagytam Magyarországot. NEM. Kétségtelen, hogy 2014 óta az időm egy részét, egy kicsit kevesebb, mint a felét Jáván, Yogyakartában töltöm, azon belül is egy Kasongan nevű, cserépműves faluban. (Nagyjából, mint Erdélyben Korond, csak itt muszlim fazekasok készítenek Buddha-szobrokat, leginkább az ausztrál és holland buddhistáknak.) Itt bérelek egy házat, kerttel, cickánnyal, gekkóval, rosszabb napokon kígyóval. Igaz, nagyapám mércéjével mérve ez nem ház lenne, hanem pajta, például, mert nem plafon, hanem a cseréptető van a fejem fölött. És nyilván azért tehetem ezt meg, mert Jáván annyiba kerül egy száz négyzetméteres, folyóparti, kertes ház egy évre, amennyiért Pesten harminc négyzetmétert se lehet bérelni egyetlen hónapra.
De ismétlem, nem hagytam el Magyarországot.
Nem csak simán magyar író vagyok, hanem magyar adót fizetek, magyarul szavazok, legyen az regény vagy fotográfia, a munkáimat hazaviszem, otthon jelennek meg, vagy otthon állítom ki őket először, és az időmnek legalább a felét otthon töltöm.
A nyugalom színpadi adaptációi közül egyet írtam én (Anyám, Kleopátra), és nem az lett a legjobb. Ez szigorúan a szövegre vonatkozik. De Garassal, Udvarossal, Fekete Ernővel meg a többiekkel együtt dolgozni hónapokig, az életem egyik legnagyobb iskolája és megtiszteltetése volt. Radu Afrim pedig olyan adaptációt írt, és olyan előadást rendezett Marosvásárhelyen, ami az egyébként is erős romániai színház egyik legfontosabb előadása lett. Élő szerzőnek ritkán adatik meg, hogy három perc után egyszerűen elfelejtse, ez az ő regényéből készült, és az előadás végén ugyanúgy támolyogjon ki a nézőtérről, mint az összes többi néző. Nekem ez megadatott, és egy életre hálás vagyok érte. Így még azt sem érzem igazán tragédiának, hogy a filmre vonatkozó kérdésére inkább megkerülöm a választ.
Ha A nyugalom keletkezéséről szeretnénk beszélni, egészen pontosan mennyit kellene visszamennünk az időben? Fel tudja idézni, mi volt az a kép, az az élmény vagy az a szövegcsíra, az a mondat, amelyből aztán kibomlott a regény?
2000. január elején kezdtem el írni, és húsvét vasárnapjára lett meg az első, nyers változat. Aztán még egy évig szöszöltem vele. Ez a szöszölés nem lebecsülendő, de a ritmusban, szerkezetben, tartalomban érdemi változás már nem nagyon történt. Igen, volt egy nagyon erős kép, jobb híján nevezzük képnek, bár ez inkább érzet.
Anya és fia az idők végezetéig összezárva egy lakásban.
Ennyi. Csakhogy ettől a képtől meg lehetett fulladni. Ebből indult a szöveg, aztán lett belőle, ami lett.
Olvasóként sem mindig egyszerű befogadni Weér Andor E/1. személyű elbeszélését, szöveg- és gondolatvilágát, de érdekelne, hogy íróként mindezt hogyan élte meg? Mindig egyértelmű volt, hogy ezt a történetet csak így lehet megírni, vagy egy hosszas mérlegelés eredményeként döntött végül az E/1. elbeszélői pozíciója mellett?
Ha az ember ebben a nyomásban egyszer csak leírja, hogy “Szombat déletőtt tizenegykor volt a temetés”, és utána nem tudja abbahagyni, akkor már nem nagyon mérlegel semmit. Az írás (meg más alkotás is) módosult tudatállapottal jár. Ennek az intenzitása persze lehet különböző, ebben az esetben annyira intenzív volt, hogy három hónapig, amíg az első változat végére nem értem, nem is nagyon kerültem ki belőle. Azért egyes szám első személy, mert három vagy négy rövid novellát leszámítva A sétától Az eltűnt idő nyomáig mindent egyes szám első személyben írtam. Ezt lehet elemezni, sőt kell is, de attól még nem lesz egy hosszan fontolgatott alkotói koncepcó mögötte.
Így írok, mert ebben a formában tudom a számomra leghitelesebb mondatokat leírni.
Ami azért fontos, mert ha számomra nem hiteles egy mondat, akkor esély sincs rá, hogy bárki más számára az legyen.
Ha A nyugalom írásának időszakát kellene egyetlen fotóval visszaadnia, egyetlen képbe sűrítenie (tegyük fel, hogy ez lehetséges), mit ábrázolna az a kép ön szerint?
Egy munkaszobát. Csak ez nem állókép, hanem egy mozgásban lévő, végtelenített morf képsor lenne. Mondjuk Kubrick hófehér szobája az Űrodüsszeiából változik át lassan Lynch sakktáblapadlós, vörös függönyös szobájává, majd vissza. És a kettő között pillanatokra nyilván ott van a valóságos szobám.
Olvastam önnel egy interjút, amiben arról mesélt, hogy A nyugalom kínai megjelenése után kapott egy kéthónapos ösztöndíjat, ami nagyon meghatározó volt, és Kína előtti, illetve Kína utáni szakaszokra osztotta az életét. Ha ugyanezt a felosztást megcsináljuk a könyvekkel, akkor mi a legmarkánsabb különbség A nyugalom előtti és A nyugalom megjelenése utáni írói életében?
Például az, hogy A nyugalom előtt esélyem sem lett volna eljutni Kínába. Vagy fel sem merülhetett volna, hogy egy jávai faluból válaszoljak az ön kérdéseire. Igaz, ezek olyasmik, amik más úton is bekövetkezhetnek egy ember életében, csak én nem ismerem azokat az utakat. Az ismertség, legyen az bármekkora, valamiféle változást hoz mindenki életében. Aminek egy része jó, és azt általában mások is látják, egy része meg kifejezetten keserű, amit általában mások nem látnak, igaz, nem is illik panaszkodni miatta.
De a leglényegesebb változást nem a hírnév hozza, hanem maga a munka.
És az a változás mindig belül történik. Olyan nincs, hogy valaki leül az íróasztalhoz, megír egy regényt, majd feláll, mint aki jól végezte dolgát, és ugyanonnan folytatja az életét, ahol a regény előtt abbahagyta. Teljesen mindegy, hogy három hónapig ül ott, vagy tizenöt évig, esetemben az is mindegy, hogy A nyugalom, vagy A vége, soha nem ugyanaz az ember áll fel az asztaltól, mint aki oda leült. Az írás egy olyan munka, amelyben kisebb szerepe van annak a tudásnak, amellyel már rendelkezem, mint annak, amelyre pont e munka során teszek szert. Ha egy regény végére érve ugyanannyit tudok önmagamról, másokról, a világról, mint amikor belekezdtem, akkor nem csináltam semmit.
2020-ban Térey-ösztöndíjas lett – mesélne arról valamit, hogy jelenleg min dolgozik, milyen kézirat, könyv tölti ki a napjait?
Most épp A sétából készülő film forgatókönyvén dolgozom. De ennek nincs köze az ösztöndíjhoz. Tavalyelőtt belekezdtem egy olyan könyvbe (A rég, 1968-1984), ami a legegyértelműbben nem regény, még csak nem is regényes, és amit csak úgy érdemes megírni, ahogy azt sem a saját, sem az érintettek életében nem adná ki az ember soha. Így nem tudom, mi lesz. Hiszen nyilván úgy akarom megírni, ahogy érdemes. Erre a nemtudommilesz-re kapom az ösztöndíjat.
