Megjelent a Jelenkor kiadónál Kustos Júlia Füst Milán-díjas költő, a V4 Literary Residency pozsonyi ösztöndíjasának új verseskötete. A Tehetetlen bálványokról Beck Zoltán így ír a fülszövegben: „Az egyedüllét önmagunkkal való összezártság. Az egyedüllétet meg lehet úszni - az eltakarás vagy rejtőzködés, azaz a szellem, a test, a vágy, a szorongás, a bennünk növekvő hiány elrejtésére tett állandó kísérlettel. Az Én rejtőzködése ez önmaga elől? És ehhez az elrejtéshez keresünk mindannyian nyelvet, olyat, amely mindeközben elhiteti velünk, hogy szembenézünk, feltárulunk, megnyílunk?”
Mutatunk egy részletet belőle!
Kustos Júlia: Tehetetlen bálványok (részlet)
Lilit tíztől számol
Inkább távolról figyelné. Mert
mindig, mikor közelebb lép,
teste megfeszül, akár az ideg. Céloz, kivár,
meglátja a másik szemében a rettegést,
és tudja, minden, amiért
a moziban,
a tárgyalóban,
a villamoson
még összeszarta magát sok ütődött szerelmese,
köddé vált.
Földi szemeknek a nem égi az nem áldott.
Nézd már! Tartásán léket üt a sok elvakart seb.
Szárnyalj, istennő, dadogják, de csalódott pillantásuk
nem tudják elkapni, leplezni többé.
Lilit tíztől számol vissza. Búcsúra
és zokogásra nincs több idő.
Az erdőkben ledobja kérgét sok
óriás platánfa, és könnyeiktől
vörös lesz akkor az ég.
Egy bálvány tehetetlensége
Az úton az első társ a hallgatás,
és vele a bűntudat hullámverése.
Emlékek álomszerű öklendezésekről
egy idegen város ismerős vécéjében.
Emlékek átmélázott reggelekről és
olcsó ebédekről – mikor az érintés
váltóáram, figyelmeztetne, de
nem tudom eldönteni, ki cirógat
ujjbeggyel, és ki kardéllel.
És nem tudom, hogy a nem először
hangozhat úgy: persze, vagy hogy a
magamért élt életeknek ugyanaz
a valósága – egymásra torlódnak,
előlük nincs menedék, szereplőit
nem játszhatom ki egymás ellen.
Sóvirágot tépek, szirmai szárazak.
Áldozat vagyok, szeretném hinni.
Az úton a második társ az indulás miértje.
A láz alattomos, régen nem bírtam,
mostanra nem akarok belegondolni
a következményekbe. A szenteket kerülöm.
Azt hazudom, hogy nem bírom a bezártságot,
hogy jobban leszek, csak hadd induljak el kálváriámra.
Miután búcsút vettünk, és otthonunkat kulcsra
zártam, csendben tűrte a sok kis mártír
a lángok nyaldosását.
Próbálom hinni, hogy gyilkosként lehetek
még egy közülük, hogy önvédelem volt, és
kiprovokálták.
Sóvirágját a bálvány megeszi,
hátha látomást hoz, vagy mérgez.
Az úton a harmadik társ a sóvárgás.
Mikor magamról kérdezem, magáról beszél,
és hiába kérem, nem vált témát.
Okosabb lenne tartanom tőle, de mikor kézen
fog, mint akinek verés lazítja szálkatestét, bal
lábbal a jobb elé lépek – és megértem, hogy útra
kelni egy jó darabig csak vele leszek képes.
Ne érints engem – írta nyakamra.
Azonnal körbenéztem.
Képtelenség feloldódnom másutt,
csak az érintésben.
