Forgách Kinga: A kötelező jó, csak ne rontsák el az olvasmányélményt

Bár a kötelezőket sokan nem szeretik, én alapvetően jó dolognak tartom, hogy van egy olyan könyvcsomag (még ha az összetételéről lehet is vitatkozni), amit mindenki elolvas. Az olvasmányélmények összekötnek minket, adnak egy közös alapot, amit mindannyian ismerünk és amiről éppen ezért bárkivel lehet beszélgetni. És még ha nem is tetszik mindenkinek az összes feladott könyv, nagyon sokaknak felnőttként is ezek maradnak a meghatározó olvasmányok. Azok a regények, amik régóta kötelezők – például A Pál utcai fiúk, a Légy jó mindhalálig vagy az Egri csillagok – rendre a legnépszerűbb magyar könyvek között szerepelnek a felmérésekben.  

A gond szerintem nem is magukkal a kötelezőkkel van, hanem azzal, amit az iskolában kezdenek velük. A dolgozatok, az osztályzatok, a ránk erőltetett értelmezések és a maratoni elemzések azok, amik elrontják az olvasmányélményeket. 

Nekem például nagy traumát okozott az Egri csillagok, és ez nem Gárdonyi hibája.

Azon a nyáron, amikor az Egri csillagokat kellett olvasni, nagyon (talán túlságosan is) belelkesedtem. Már az első oldalak berántottak, tetszett az idilli kép, ahogy Gergő és Vicuska fürdik a patakban és izgalmas volt Jumurdzsák felbukkanása is. Annyira tetszett a könyv, hogy egymás után kétszer is elolvastam és olvasónaplót is csináltam hozzá, amiben nemcsak írtam az egyes fejezetekről, hanem rajzokkal is illusztráltam azokat. Aztán otthon megnéztük a filmet is, ami szintén nagyon megfogott, már csak azért is, mert a dédnagypapám (Ugray György szobrászművész) készítette a török hullákat a forgatáshoz, így még családi történetek is jártak mellé. Azon a nyáron a szüleim még Egerbe is elvittek, ahol végigjártuk az egész várat és az összes kiállítást, így már egészen határozottan el tudtam képzelni, hogyan zajlott a vár ostroma.

Ezek után azt hittem, nálam jobban senki nem ismeri az Egri csillagokat, alig vártam, hogy az iskolában beszélgessünk róla. A könyv feldolgozása azonban nem azzal kezdődött, hogy kinek milyen élmény volt, hanem egy dolgozattal, amiben a tanár olyan apró részletekre kérdezett rá, amiknek a történet szempontjából szinte semmi jelentősége nem volt, és amiket még egy figyelmes olvasó sem feltétlenül jegyez meg. Csak egy hármast sikerült összeszednem, és ezzel még a jobbak között voltam az osztályban. Nagy csalódást okozott ez az élmény és azóta is összeszorul kicsit a gyomrom, ha szóba kerül az Egri csillagok. 

Ruff Orsolya: Kötelezők két képben

A kötelező olvasmányok listája egy generációs szalag, amely legalább három nemzedéket köt össze, hiszen az iskolában nagyjából ugyanazokat a könyveket olvasta már az anyám, amiket én, azután pedig a saját lányom. Amikor elhatároztuk a Könyvesnél, hogy saját kötelezős élményeinkről írunk, nekem képek villantak be, amelyek közül kettő volt igazán markáns. Az elsőn nyár van, és nekem az Egri csillagokat kell olvasnom, ami piszok vastag, a borítóján egy kimerevített jelenet a filmből – már új korában is ritka ronda volt. Azóta szerencsére van egy csomó új kiadás, a Móránál például Herbszt László rajzával jelent meg, ami kimondottan jól néz ki. Szóval, nyár van, és a fűben fekszem, és olyan soknak tűnik, az egymásnak simuló papírlapok, rengeteg oldal, de egy idő után azt veszem észre, hogy beszippant és ledarálom az egészet. (Hogy felnőttként milyen érzés újraolvasni, arról itt írtunk.) 

A másik kép évekkel későbbi, tél van, pár nappal karácsony előtt, és én kórházban vagyok. Még nem tudom, hogy hamarosan magántanuló leszek, vizsgálat vizsgálatot fog követni, én pedig iskolai home office-ba kerülök (ezek szerint karantén-veterán vagyok, ez csak most esik le). Szóval, a kórházban vagyok, ami szinte már teljesen üres az ünnepek előtt. Az egész épület csendes és lehangoló, a fehér éjjeliszekrényen pedig a Vörös és fekete hever, az egyik gimis kötelező (vagy ajánlott? már nem is tudom), mintha minden mehetne ugyanúgy tovább a maga útján, és nekem csak annyi lenne a dolgom, hogy időre elolvassam a könyvet. 

Így aztán nem is csinálok mást, csak olvasok és várok, csak én, Julien Sorel meg De Rênalné.

Klasszikus eszképizmus, egy hangot nem tudnék felidézni a könyvből, a valóság kimosta a fikciót, de talán még sosem voltam ennyire hálás könyvnek.

Szeder Kata: Hemingway az angoltanár

Az érettségi évében érkezett hozzánk egy anyanyelvi angoltanár, Mr Schmidt. Korosodó, de ennek tényével látványosan békétlen fickó volt Texasból, kissé nagyothalló, viszont hiúsága nem engedte, hogy ezt fel is vállalja, vagy segítsen rajta. Azért, hogy emiatt ne érje sok kellemetlenség, óráink rendszerint abból álltak, hogy ő csak beszélt és beszélt, közhelyeket és sallangokat puffogtatva, mi pedig hallgattuk. Pár hét után aztán fellázadtunk, hogy ez így nem lesz jó, teljesen el fogunk felejteni angolul beszélni, hagyjon végre szóhoz jutni minket is. A következő órára Hemingway-novellákkal érkezett, az Indián tábort olvastuk fel, és ugyan továbbra sem beszéltetett minket,  de végre valami újat hallottunk. Az 1920-as évekről mesélt, Amerikáról, Párizsról, korszellemről, Gertrude Steinről és szalonjáról, arról, hogy a „rose is a rose is a rose is a rose” („a rózsa az rózsa az rózsa az rózsa.”), 

Hemingwayről, vadászatokról, háborúkról, írói módszeréről, az egyszerűsítés és sűrítés művészetérő - miközben szimbólumokat magyarázott és rajzolt a táblára.

Ugyan tiszavirág-életű volt irodalmi lelkesedése és hamar visszatért a régi mederbe - amit leginkább passzívba kényszerített angoltudásunk sínylett meg -, így nem lett a kedvenc tanárunk később sem, de az biztos, hogy Hemingwayt mindannyiunkkal megkedveltette. Gimnáziumi négy évünk során Az öreg halász és a tenger volt talán az egyetlen olyan irodalmi kötelező, amit tényleg mindenki és időben elolvasott. És nem csak azért, mert rövid és eleve szerethető, hanem mert előzőleg, angolon és angolul, kaptunk hozzá egy sajátos kulcsot, igazából, magát Ernest Hemingwayt.

Valuska László: A kötelezők gyanúsak voltak, a kortársak segítettek megszerettetni

Az utolsó történelemóra után hívott magához a tanárom, a kezembe adott egy cetlit, mert szeretett mindent cetlikre felírni, és nem azért, mert ha valami beugrik neki, akkor ne felejtse el, hanem ez a kommunikációs formája volt. Átadta a papírt, vele az üzenetet, és azt javasolta, hogy olvassam el.

Sokáig azok a könyvek voltak fontosak, amelyeket én választottam ki, amelyekről nem mondták, hogy el kell olvasnom. 

A felnőttek, a tanárok, az irodalomtankönyv, a kánon mind a hatalom megtestesítői voltak, ezért roppant gyanúsak. 

A kötelezők jelentették a múltat és a hatalmi pozíciót, a kortársak a szabadságot, az önrendelkezést, a nyitottságot. Ami kötelező, az nem érdekes, ami kortárs, az alapból izgalmas. A múlt és jövő, a kötelezők és kortársak közötti feszültséget egy magyartanárom úgy oldotta fel, rombolva le ezt a biztonságos kétosztatúságot, hogy lazán összekötött egy kortárs novellát Móricz-cal. Elkezdte felfejteni a kapcsolatokat, a hálózatot, ahogy az irodalmi szövegek egymásra hatnak. Kiderült, hogy a kötelezők izgalmasak is tudnak lenni, sőt nagyon élők! Hogy mindegy, mikor jelent meg valami, ha a jelenből olvasva megszólít, és így minden kortárssá válhat. Fordulópont volt, mert onnantól a kortársak jelentették a kapcsolatot ahhoz az élő hagyományhoz, amit sokan kötelező feladatként olvastak. Ha egy kritikában szerepelt Ottlik, Kosztolányi, Joyce vagy Arany János neve, akkor visszafele elolvastam, mindig a jelenből. Nem az érdekelt, hogy elvégezzem a házi feladatot, hanem hogy kapcsolatot találjak a múlt és a jelen között, mert bele akartam lépni a hagyományba, még ha akkor ezt nem így fogalmaztam meg, de érteni akartam a körülöttem lévő kultúrát, a felnőtteket, és mindenről saját véleményt akartam kialakítani. Ehhez viszont olvasni kellett.

A tanár úrral nem voltunk igazán jóban, megvívtuk egymással harcainkat a gimnáziumban, viszont tiszteltük a másikban az olvasót: pad alatt Esterházyt vagy Kunderát olvasok, hogy amikor Márairól beszél, akkor mindenről beszél. Idegenek voltunk egymásnak, de a könyveken keresztül mindenről tudtunk beszélni.

A cetlin Robert M. Pirsig neve és A zen és a motorkerékpár-ápolás művészete cím szerepelt. Nem hallottam addig se a szerzőről, se a könyvről, de másnap kikölcsönöztem a könyvtárból. Ezt a könyvet nekem ajánlotta, rendesen bele is olvastam magam. Ez volt az igazi kötelező olvasmányom, ami bár nem szerepelt a tanmenetben, de el kellett olvasnom.