Móricz Zsigmond regénye számomra felnőttként teljesen más volt, mint tizenhárom éves koromban, amikor először a kezembe került. A legnagyobb megdöbbenéssel talán az töltött el, hogy milyen haladó gondolkodást képvisel ez a könyv, mennyi rétege van ahhoz képest, mint amire emlékeztem. Összességében pedig azt éreztem, a Légy jó mindhalálig nem a diákoknak kellene kötelező olvasmány legyen, hanem a tanároknak, az igazgatóknak, az Oktatási Hivatalnak, az Alaptanterv megalkotóinak és mindenkinek, aki gyerekekkel foglalkozik vagy valamilyen hatalmi pozícióban van.
Nyilas Misi történetét jóformán az egész ország ismeri. Évtizedek óta a kötelező olvasmányok között van, készült belőle film is (Ranódy László rendezésében, Tóth László, Törőcsik Mari, Bessenyei Ferenc, Psota Irén főszereplésével), de színdarab/musical formájában is sokan találkozhattak vele. A Nagy Könyv listáján a 18. helyen szerepelt, szóval úgy tűnik, a népszerűsége is töretlen. Ha azt mondjuk „Nyilas pakkot kapott” vagy, hogy „Én nem akarok debreceni diák lenni tovább!”, mindenki tudja, hogy a Légy jó mindhaláligból idéztünk. De hogy a regény üzenetét, sokrétegű társadalomkritikáját és lélektani mélységeit értjük-e, abban már nem vagyok olyan biztos. Éppen ezért azt gondolom, ha van olyan kötelező, amit felnőttként érdemes újraolvasni, akkor az ez.
Amikor iskolás koromban találkoztam Móricz regényével, szerettem: szívesen töltöttem az időmet a debreceni kollégiumban, és Nyilas Misivel is tudtam azonosulni. Én is kicsi voltam, törékeny, szorgalmas és könyvmániás, mint ő, és én is sokszor tartottam a tanáraimtól, a számonkérésektől és attól, hogy nem tudok megfelelni az iskolában. Bár voltak idegen szavak, amiket nem ismertem (reskontó, penecilus, stipendium, kalkulus, csibuk) és voltak olyan hosszúran nyúlt, didaktikus párbeszédek, amik kevésbé érdekeltek, alapvetően könnyen tudtam olvasni és le is kötött a történet. Érdekes módon azonban jobban megmaradt bennem, ahogy Nyilas Misit a szobatársai, osztálytársai kezelték (például, hogy megették a kenőcsöt a pakkjából), mint az, ahogy a felnőttek bántak vele. Szinte fel sem tűnt, hogy Misi az iskolapadban szorong, hogy a tanárok erőfitogtatásának és igazságtalanságának áldozata, hogy a folyamatos számonkérés bárdként lebeg a feje fölött. Mivel én is ebben éltem, csak a természetes iskolai közeg ábrázolásaként értelmeztem mindezt.
Felnőtt fejjel azonban már teljesen mást gondolok erről, és mélyen megrázott, ahogy Nyilas Misi szorongásában és folyamatos szégyenében megláttam a gyerekkori önmagamat.
A fő felismerésem – ahogy azt a bevezetőben is írtam – az volt, hogy attól még, hogy ennek a könyvnek egy gyerek a főszereplője, a Légy jó mindhalálig nem a gyerekeknek szól. Hanem a felnőtteknek és elsősorban a tanároknak. Még azt is el tudom képzelni, hogy pont az lett volna a regény célja, hogy száz év múlva már ne ugyanabban az iskolarendszerben kelljen ülnie és teljesítenie óráról órára a diákoknak. Számomra most egyértelműen kiugrottak a szövegből azok a mondatok, amik arra utalnak, hogy ez nem egyszerűen a leírása az iskolának, hanem a kőkemény kritikája is:
„Valkai tanár úr, aki pedig még a legemberibb volt a tanárok közt. Ilyeneket szokott mondani: „Hol szakítottad el a kabátodat?" Vagy, hogy: „Miért nem mosod meg a nyakad?” Ez szokatlan volt, mert a tanárok a diákok közt úgy járnak, mint felsőbb lények: nem nevelnek, nem tanítanak, csak szerepelnek.”
„Misi még késő öregkorában is visszaemlékezett ezeknek az óráknak az unalmára: mert ez az áldott jó ember oly halálos közönnyel foglalkozott a tananyaggal, mintha kukoricát morzsolt volna szakmányba.”
„Az egész olyan tétovának s bizonytalannak látszott előtte, érezte, hogy ezek az emberek hiába felnőttek és okos emberek, mégsem fognak megtudni semmit; hogy lehet megismerni valakinek a lelkét, ha ellenségesen, gyilkos szándékkal akarnak rést ütni bele, és úgy feszegetni ki titkait; ó, istenem, ha volna valaki, aki előtt kiönthetné szívét, négyszemközt és ártatlanul s odaadással.”
A Légy jó mindhalálig tanárait (egy-két kivétellel) nem érdeklik a gyerekek, sokuknak még a nevét se tudják. Ahogy nem érdekli őket a tudás átadása sem, csak a fegyelmezés, a hatalomgyakorlás, a számonkérés. Sokszor igazságtalanok, sokszor kivételeznek, az óráik unalmasak, a gyerekekről mindig csak a rosszat feltételezik. Nem is csoda, hogy a főhősünk, aki egyébként kiemelkedően jó gyerek és jó tanuló, tizenkét éves korára lelkileg teljesen meg van nyomorítva: mindentől és mindenkitől fél, folyamatos szégyenérzettel küzd, vég nélkül szorong és erős megfelelési kényszere van. Az egyetlen mentsvára az, ami a saját szívében és fejében van, de azt sem az iskolától kapja, hanem otthonról. Mindezzel szemben, amikor Misinek tanítványa lesz, megtudhatjuk, milyen az iskolai tanítás igazi ellenpontja, hogyan áll hozzá egy valódi tanár a tudás átadásához:
„Igen... én azt hiszem, annál nincs nagyobb öröm, mint valakit megtanítani valamire, amit nem tud, és nagyobb jótétemény sem.”
Így amikor Nyilas Misi a regény végén az őt ért iskolai igazságtalanságok után azt mondja, hogy ő az emberiség tanítója akar lenni, annak óriási jelentősége van.
Móricz 1920-ban megjelent regényében (ami 1892-ben játszódik) a gyerekek helyzetének felmutatása mellett más haladó eszmék is vannak. Bár Misi csak fiúkkal tanul együtt, a Légy jó mindhaláligból nem maradtak ki a színes, komplex női karakterek. Misi tanítványának lánytestvérein, Bellán és Violán keresztül pedig arra vonatkozó utalásokat is találunk, hogy a nőkkel és a férfiakkal szemben nem bánik egyenlően a társadalom és ez nem igazságos:
„Én? Én hiába tanultam volna! Az én eszem olyan volt, mint a tűz, és bennem volt akarat: aki most lát, az nem tudja, ki voltam én!... De mit érek vele, ha kitanulok is? Lehet belőlem postáskisasszony! Annyi ma is vagyok!... Vagy mint ezek a kisasszonykák?... Őket kitaníttattam, de ez is kár volt... mire mennek vele?... Szegény lánynak minél többet végez, annál rosszabb, mert csak az igénye nő meg, de nem tehet semmit... Ez a gyerek, ez szegényke, akármilyen keservesen is, csak végezze el az érettségit, akkor már mehet Pestre... Akkor már kész: abban a pillanatban, ahogy a matúrája megvan, ő éppen ott van, ahol elhagyta a család ezelőtt negyven évvel; ő újra Nagytárkányi és Bertóthi Doroghy lesz, nyitva neki az összes rokonnak a palotája, a kaszinó, a klubok, már az egyetemen gyerekség lesz átmennie, akkor már annyi pénze lesz az onkliktól meg a tantiktól, hogy lumpolhat, és amit akar...”
Nyilas Misi történetének tehát sokkal több mondanivalója van, mint ami középiskolában eljut az emberhez. Több mint önéletrajzi ihletésű regény és több mint gyerekregény, ráadásul sokkal több az üzenete annál, mint hogy „Légy jó mindhalálig!”. Mert miközben Móricz egy félős kisfiú lelkének mozzanatait és jellemfejlődését tárja elénk, közben vall az egész magyar társadalomról is. Az egyes szereplőkön, családokon (Törökék, Doroghyék, Gimesiék, Orczyék, Nyilasék) keresztül bemutatja az összes társadalmi réteg helyzetét és Magyarország korabeli pozícióját is a régióban (ami mögött megbújik a Trianon utáni tudás is).
De, ami a legfontosabb, ez a regény nem arról szól, hogy Misinek még jobbnak kellene lennie, vagy amit sokan hangsúlyoznak, hogy mindig igazat kell mondani! Ezután a könyv után ugyanis nem a gyerekeknek, hanem a felnőtteknek kell a lelkiismeretükkel elszámolniuk.