Nemecsek, Boka, Geréb – aligha létezik olyan, aki ne ismerné a neveket, és ne tudná azonnal folytatni a felsorolást. A Józsefváros legendás kisgimnazistái a barátság, az összetartás és a bátorság halhatatlan képviselői, több mint száz éve. A Pál utcai fiúk kétségtelenül az egyik legismertebb magyar regény, ötödik osztályban kötelező olvasmány, de nem csak nálunk, hanem Olaszországban és Brazíliában is, Lengyelországban és Japánban pedig az ajánlott olvasmányok listáján szerepel. Több filmfeldolgozás is készült belőle (Fábri Zoltán 1969-es rendezése volt az első magyar film, melyet a legjobb idegen nyelvű film kategóriájában Oscar-díjra jelöltek), bizonyítva, hogy mondanivalója nem évül el. Ugyanezt támasztja alá a Dés-Geszti-Grecsó nevével fémjelzett vígszínházi zenés feldolgozás, mely 2016 óta folyamatos teltházzal megy, és ha lehet, még népszerűbbé tette az eddig is kedvelt könyvet. Szereplői jól ismert, archetipikus hősök, egy-egy magatartásmód szimbólumai; de a gittegylet, a grund is hasonlóan közismert kifejezések, nyelvünkbe mélyen beépült, külön jelentésréteggel gazdagodott szavaink. A regényt mindannyian ismerjük, de olvasmányélményeink többnyire a távoli múltba nyúlnak, ezért voltunk kíváncsiak, milyen is több évtized után, „felnőtt fejjel” újraolvasni.
A Pál utcai fiúk 1906-ban, a Tanulók Lapja című ifjúsági folyóiratban, folytatásokban jelent meg, a szerző a részleteket egy körúti kávéház karzatán írta. A regény cselekménye 1889 márciusának néhány napját öleli fel, és egy józsefvárosi üres telekért, a „grundért” való küzdelem áll a középpontjában. A Pál utcában található telek persze sokkal több, mint egy fűrészmalommal határos, üres terület. A negyedikes kisgimnazistáknak (mai nyolcadikosoknak felelnek meg) ez maga a haza; az összetartozás, a szabadság, a végtelenség szimbóluma: „A pesti gyereknek ez az alföldje, a rónája, a síksága. Ez jelenti számára a végtelenséget és a szabadságot. Egy darabka föld, melyet egyik oldalról düledező palánk határol, s melynek többi oldalán nagy házfalak merednek az ég felé.” Ezért az elhagyatott foghíjtelekért folyik a küzdelem a Pál utcaiak és a Füvészkertben állomásozó vörösingesek között. Az ifjúsági irodalomban rendkívül gyakori téma, az ellenséges „bandák”, csapatok küzdelme az alap, megspékelve nem kevés tanulsággal és példázatossággal.
Az első feltűnő dolog, hogy mennyire más ez a világ, mint a mai, más az iskola, mások a tanárok, és nagyon mások a tizennégy éves fiúk is, mégis, a történet örökérvényű, kisebb módosításokkal bármilyen kontextusba beépíthető.
.A kötet kiskamasz szereplői sokkal gyerekesebbnek tűnnek a maiaknál, ugyanakkor felnőtteknek becsületére váló tartással, lelkierővel rendelkeznek. Boka az, aki leginkább kiemelkedő ebben, nincs benne semmi gyerekes vagy kamaszos, józan, becsületes, kimért, olyan ember, akit soha nem hagy el a hidegvére, aki képes tiszteletet parancsolni, de megvan benne a megbocsájtás és az együttérzés képessége is. Teljesen érett, kiforrott szereplő, aki bár sokat tanul az életről, mégsem változik; jósága és józansága megmarad, legfeljebb az illúziói vesznek el a szöveg végére: „Boka János komolyan nézett maga elé a padra, és most először kezdett derengeni egyszerű gyereklelkében a sejtés arról, hogy tulajdonképpen mi is az élet, melynek mindnyájan küzdő, hol bánatos, hol vidám szolgái vagyunk.” Másik fontos szereplő Geréb, az áruló, aki idővel ráébred hibájára, visszaáll a Pál utcaiak közé (Boka egy kisebb késleltetés után megadja neki az esélyt), így az ő esetében valamiféle jellemfejlődés történik. Idilli világ ez, mert nincsenek igazán rossz, gonosz vagy erőszakos szereplők, még a hírhedt Áts Feri is tiszteletreméltó ellenfélként tűnik fel, de felnőttként valahogy a Pásztor testvérek sem tűnnek félelmetesnek vagy veszélyesen elvetemültnek.
A Pál utcai fiúk világa tulajdonképpen egy zárt, hierarchikus, ugyanakkor igazságos világ, ahol még a csatában sincs aljasság, mindenki igyekszik betartani a játékszabályokat. De ebben a kiszámítható, alapvetően fair világban miért hal meg mégis Nemecsek?
Ha a bemutatott világ nem kegyetlen és gonosz (márpedig nem igazán tűnik annak), akkor mi okozhatja azt a tragédiát, mely Nemecseket az irodalomtörténet egyik legendás halottjává teszi? Minek az áldozata Nemecsek? Számomra egyértelmű, hogy A Pál utcai fiúk nem Boka, nem a grund, nem is a vörösingesek regénye, hanem a kis Nemecseké, aki gyenge, kicsi, sehol nem igazán számít, olyan, „mint az egy a számtanban”, se nem oszt, se nem szoroz. Az egyértelmű főhős mégis ő. A grund egyetlen közlegénye, aki – és ezt már a felnőtt teszi hozzá – nem a világ romlottságának, hanem saját idealizmusának, rosszul értelmezett hősiességének esik áldozatul. Vagy talán annak, hogy soha nem tartották semmire, és egy pillanatra úgy tűnik, főhőssé válhat. Azzá is válik, de ezért nagyon súlyos árat fizet. És ha így értelmezzük, akkor mégis csak a gyengék, az elnyomottak kálváriáját szimbolizálja, azt az eleve vesztes harcot, melyet az erősekkel szemben folytatnak. De itt nem csak a vörösingesek, hanem a Pál utcaiak is erősek, így ők is ugyanúgy okozói Nemecsek halálának.
A valós törésvonal nem Bokáék csapata és a füvészkertiek között, hanem az erősek és a gyengék között húzódik – felnőtt olvasóként ez volt a legmeghökkentőbb tapasztalat.
A haldokló kisfiú apja, a szabó, aki még fia halálát sem élheti meg (mert az uraságnak sürgősen át kell szabni a kabátját), szintén ennek a mellőzött, semmibe sem nézett csoportnak a tagja, s valahogy látható, hogy innen alig van kitörésre mód. Ha mégis, az sokszor maga a tragédia. Mert Nemecsek megdicsőült, katarzist okozott, megmutatta lelki nagyságát, erkölcsi fölényét, de ehhez meg kellett halnia. Közlegényből szinte görög sorstragédia hőse lett.
Gyerekként, kiskamaszként könnyebb azonosulni vele, felnőttként ez már nehezen megy, ekkor már azért drukkolunk, hogy időben fejezze be saját sorsának tragédiába döntését. Minden felnőtt okoskodás ellenére mégis, még most is ugyanolyan fojtogató a kisfiú haldoklása, a szülők jelenléte, az alacsony lakás, a hangulat, az atmoszféra. Most is épp ugyanaz visszhangzik az emberben, legfeljebb más szavakkal, mint harminc éve: nem lehet ilyen nyomorúságos ez a világ, és nem halhat meg Nemecsek Ernő. És mégis meghal, ráadásul „feleslegesen”, hiszen a grundot pár napon belül lezárják, és építkezésbe kezdenek rajta. És bár számomra sok helyen szentimentális a szöveg, mégsem vagyok képes kivonni magam a záró oldalak hatása alól, talán azért, mert sokkal mélyebben gyökerezik bennem, mint egy hétköznapi olvasmány. Mert bármennyit is gondolkodom róla, bármennyit értelmezem, legbelül tudom, hogy Nemecsek az nem kisbetű, hanem mint egy kiáltás, csupa nagy.