Lorrie Moore: Köszönöm, hogy meghívtál
Az Amerikában igen népszerű író első és eddig egyetlen magyarul megjelent könyve 8 rövid történetet tartalmaz, melyek szereplői már a fülszöveg szerint is “kiábrándult, megtépázott, többnyire elvált vagy elhagyatott, középkorú hősök”, akik “kissé értetlenül és szégyenkezve idézik meg az öregedéssel járó elkerülhetetlen szomorúságot és tragikomikus csapdákat”.
A nyolc novella valóban szinte az összes szituációt és kérdést felveti, amivel egy középkorú ember találkozhat, ezért azt is abszolút el tudom képzelni róluk, hogy irodalomterápiás foglalkozásra alkalmasak, de otthon is garantáltan elgondolkodtathatják azokat, akik egy kicsit is rezonálnak egy-egy szereplővel vagy jelenettel. Van benne válás utáni ismerkedés, lázadó fiatalkor lendületes szerelmének kifáradása, forradalmi eszmék lecsendesülése, régi barát elvesztése és mindaz, amit a barátnők társaságában maga után hagyott.
Sokféle úton lehet eljutni oda, hogy újragondoljunk az életünket, és azon kezdjünk gondolkodni, hogyan tovább, és ez a könyv jó pár példát hoz ezekre a különböző utakra.
“Pár reggellel később máris egy új hónap elseje volt, a születésnapja haváé. Az idő repülésének képzete, tudta, azt sugallja, mintha több is történhetne az ember életében, mint ami történik. Pedig valójában a repülő idő azt érezteti, hogy az élet legyőzi az időt. Olyan gyorsan repül, hogy semmi hatása nincs. Az emberi élet az idő két döfése közé esik, mint a rovar két esőcsepp közé.”
Erlend Loe: Doppler
Biztosan sok olyan történetet tudnánk mondani, amelyben a tökéletesnek tűnő, papírforma szerinti életet élő szereplő “egyszer csak” fogja magát és kiköltözik a természetbe, hátat fordítva a társadalmi normáknak és logikus döntéseknek. A totemoszlopot építő és jávorszarvas borjúval barátkozó Doppler története is e sorba illeszkedik, melyet a fülszöveg egyszerre nevez az életközépi válság regényének, civilizációkritikának és klasszikus, skandináv bekattanásnak.
S habár ezekre a történetekre leggyakrabban így gondolunk: “pasik, akiknek elegük lett a kapitalizmusból, és kivonultak a civilizációból, hogy az északi erdőkben éljenek konzerven és azon, amit épp fognak maguknak”, érdemes észrevenni a mélyebb rétegeiket is. Doppler esetében például a feldolgozatlan gyászt apja halála után,
a rég elveszett kontrollérzést élete felett,
vagy a lányával való kapcsolatát, aki időközben felnőtt és nemcsak hogy önálló gondolatai lettek, de gyakran épp ezekkel tartja a legőszintébb tükröt apjának.
“Hiszen mégiscsak tarthatatlan dolog beismerni, hogy az embernek saját magával van baja. Legalábbis addig, amíg valaki még kész átvenni ezt a terhet. Szinte állandósult az az állapotom, amelyben felfogtam ugyan, hogy történnek körülöttem dolgok és események a világban, de az eszembe se jutott, hogy ezeknek akár a legcsekélyebb közül is lehetne hozzám. És a lányom, tündekosztümben, észrevette ezt, és le is csapott rá.”
Interjúnk Erlend Loe-val ITT olvasható.
Halász Rita: Mély levegő
Ha bele akarnánk kötni, akkor Halász Rita regénye egy harmincas párról szól, tehát definíció szerint még nem az élet delét elért emberekről, de inkább ne tegyük.
Az élet közepére jellemző gondolatok előbb is és később is előtérbe kerülhetnek, gyakran nem az életkor, hanem az élethelyzet idézi őket elő,
például amikor valami külső tényező vagy szerepváltás megköveteli. Ilyen például a szülővé válás, egy párkapcsolat vége, vagy bármi, ami újrakezdésre készteti az embert.
A könyv tele van olyan kérdésekkel, mint hogy ki voltam eddig a párkapcsolatomban, ki leszek ezután nélküle, jó döntéseket hoztam-e, vagy most hogyan hozzak jó döntést. Mindezzel szorosan összefonódva pedig a saját családi mintáink és dinamikáink is megjelennek. Felnőtt életünk jelentős részét töltjük ugyanis azzal, hogy próbáljuk felismerni az otthonról hozott, örökölt mintázatainkat, aztán kitalálni, mit kezdünk velük. Ez különösen fontossá válik akkor, mikor az embernek saját gyereke lesz, és már nemcsak abban áll a felelőssége, hogy saját életében mennyire kontrollálja ezeket a mintázatokat, hanem abban is, hogy hogyan adja őket tovább.
“A gyerekek felmennek a szobába játszani. Fontos, hogy merjenek ellenkezni, magyarázom apámnak, aki azzal jön, hogy a fejemre fognak nőni. Tulajdonképpen mitől vagy benne olyan biztos, hogy a te nevelési elveid jobbak, mint az enyéim, kérdezem. Te sosem voltál akarnok, megetted, amit adtunk, nem vágtál a felnőttek szavába, nem ellenkeztél. Persze, mert kétévesen megvertél. Utána már nem volt sok gondod. Anyám megfogja a karomat. Vera! Miért, nem így volt? Ha nem úgy viselkedtem, ahogy elvárta, felemelte a hangját. Örülni kellett az ajándéknak, különben megsértődött. Én ezt nem akarok. Az én gyerekeim inkább ne fogadjanak szót, csak ne féljenek.”
A könyv szerepelt az év végi listánkon is, ITT meghallgathatjátok a margós bemutatót, ITT visszanézhetitek az Összekötvét, ITT pedig elolvashatjátok Ott Anna cikkét a kötetről. Bónusz: Tizenegyes.
Siri Hustvedt: Amit szerettem
Sokak szerint lassan induló könyv, akár az első harmadán is csak “át kell verekedni magunkat”, de ezzel nem értek egyet, szerintem az első harmad is nagyon kell ahhoz, hogy minden apró részünket átjárja a könyv hangulata, melankóliája. Valóban vannak később erőteljes fordulatok a cselekményben, de olvasni nem csak a cselekményért érdemes, és ha őszinte akarok lenni, ebben a könyvben engem például épp az érdekelt kevésbé. Még ha elsőre nem is tűnik úgy, de
szinte minden sorában ott van az életközépre jellemző perspektívaváltás, az értékrendszerek és döntéseink megkérdőjelezése, a hátralevő idő “kiszámítása”.
Minderről a New York-i művészvilágban barátságokon, szerelmeken, házasságokon, szülő-gyerek kapcsolatokon, gyászfolyamatokon és ami igazán különlegessé teszi a könyvet, magán a művészeten keresztül olvashatunk.
“A feleségem világa egyre tágult, és feltételezem, ahogy növekedett, az én helyem egyre zsugorodott benne. Itt-ott mégis előfordult a levelekben egy-egy mondat, melyekbe úgy kapaszkodtam, mint a kitartó szenvedély tanúbizonysága. “Éjjel rád gondolok, Leo. Még nem felejtettem el.” Májusban megírta, hogy júniusban New Yorkba jön egy hétre. Úgy tervezte, hogy nálam lakik majd, de a levelek világossá tették, hogy a látogatás nem jelenti a régi életünk újrakezdését.”
Kritikánk a könyvről ITT.
