Oliver Burkeman pszichológiai témájú könyvet írt, ő maga mégsem pszichológus. Újságíróként dolgozik, emellett pedig már több könyvet is jegyzett a Túladagolt boldogsághoz hasonló témákban. Nehéz ügy, amikor valaki más szakterületén tevékenykedik - és sajnos a dolog ritkán sül el jól. Ez a könyv viszont jó példa arra, hogyan lehet korrekten is bemutatni valamit, anélkül, hogy összekevernénk az érdeklődési körünket a szakértelmünkkel. A könyvön érezhető a megírását megelőző alapos kutatási munka, és a szerző saját tapasztalatainak és az általa felkeresett szakemberek véleményének tökéletes egyensúlya. A kettő nem mosódik össze, és összességében így válik igazán hitelessé. Ha csak a kutatók eredményeit és érveléseit hallgatnánk, talán túl száraz lenne, ha pedig saját élményekként és saját gondolatokként mutatná be, hiteltelenné válna.
“Nem vagyok ideges, fő a nyugalom…”
Az első fejezetben Burkeman Dosztojevszkij jegesmedvés példáját említi, mi az egyetemen a lila elefántos verziót tanultuk. Akárhogy is, a lényege az a Daniel Wegner pszichológia-professzor által ironikus folyamat elméletnek (ironic process theory) nevezett dolog, amikor bizonyos gondolatok vagy viselkedésmódok elfojtására tett erőfeszítéseink ironikus módon éppen az ellenkezőjét fogják elérni, és felerősítik az elkerülni kívánt jelenségeket. Például, amikor azt az utasítást kapjuk, vagy mi magunk próbáljuk elérni, hogy ne gondoljunk a jegesmedvére vagy a lila elefántra. Ugye, már attól, hogy elolvassuk, valamilyen formában megjelennek a gondolatainkban. Ugyanez a helyzet az elvontabb témákkal is, és Burkeman ebben látja a pozitív gondolkodás rendszerének egyik fő hibáját. Ugyanis
az önsegítő iparág egyik jól bejáratott és egyszerű módszere a gondolatok szuggesztiója:
ne gondolj negatív dolgokra, gondolj csupa pozitívra, és akkor nem történik veled rossz, de bevonzod a csupa jót. Azonban gondolataink ilyen szigorú nyomon követése és ellenőrzése sok energiát és állandó figyelmet igényel, és mivel ahhoz, hogy elkerüljünk valamit (esetünkben a negatív gondolatokat), tudnunk kell, hogy mi az, amit el akarunk kerülni, és ha tudjuk, akkor az máris az eszünkbe jutott. Ez a metakognitív ellenőrző folyamat (amikor tudatosan gondolkodunk a gondolatainkról) hajlamos hibázni, így pedig, ahogy Burkeman fogalmaz, “az önellenőrzésből önszabotázs következik”. Bizonyos gondolatok visszatartása ráadásul nemhogy nem lesz sikeres, de még kifejezetten árthat is a mentális egészségünknek. A könyvben olvashatunk néhány kutatásról, így például kiderült, hogy azok a gyászolók, akik a legtöbbet tesznek szomorúságuk elkerüléséért, lassabban gyógyulnak fel a veszteség után. Első lépésként tehát, ha boldogok akarunk lenni, ne akarjunk ne gondolni dolgokra.
A sztoikusok is lehetnek boldogok
“A sztoikusok számára az ideális lelkiállapot a nyugalom, nem az az izgatott ujjongás, amit a pozitív gondolkodók többsége szerint a “boldogság” jelent.” Hamlet híres mondatát igazi sztoikus mottónak nevezi, ami annak a megértését segíti, hogy lelkiállapotunk - akár pozitív, akár negatív - nem a külső tényezőktől függ, hanem a mi belső meggyőződéseinktől:
“Nincs a világon se jó, se rossz: gondolkodás teszi azzá.”
A környezetünkhöz való ideális viszonyulásként a sztoikusok egyfajta nyugodt közönyt fogalmaznak meg, aminek a lényege, hogy nem a negatívumokat hárítva, kizárólagosan az élvezetek és a boldogság elérésére törekedve tudunk teljes életet élni, hanem úgy, ha a pozitív és negatív érzelmek felé egyaránt fordulunk, mindet igyekszünk közelebbről megvizsgálni anélkül, hogy nagyobb intenzitást mutatnák bármelyik irány felé.
Ugyanakkor a helyzet kiegyensúlyozásához fontos módszernek tekintik az úgynevezett negatív vizualizációt, “a rémségek megidézését”. Ez, ahogy látható, annak a pozitív vizualizációnak az ellentéte, ami arra irányul, hogy ha csakis a sikeres kimenetelre és a helyzet lehető legjobb változatára gondolunk, akkor bevonzzuk azt, és a dolgok úgy fognak történni. Ennek ugyanis ára van: “A jövővel kapcsolatos határtalan optimizmus csak fokozza a csalódást, amikor valami félresiklik; ha a pozitív gondolkodó mindenáron ragaszkodik a jövővel kapcsolatos kizárólag pozitív meggyőződésekhez, kevésbé felkészülten és fokozottan leverten fogadja majd, ha valami olyasmi történik, amit képtelen pozitív fejleményként értékelni. (Márpedig az ilyesmi óhatatlanul bekövetkezik.)”. A negatív vizualizáció ezzel szemben a lehető legrosszabb kimenetel elképzelésére bátorít. Ezt az eszközt egyébként saját praxisomban is gyakran alkalmazom: bizonytalan kimenetelű, a kliensnek szorongást okozó helyzettel kapcsolatban
sokszor teszem fel a kérdést, hogy mi lehet a legrosszabb, ami történhet?
Ez a gondolatkísérlet egyrészt segít felkészülni a lehető legtöbb változatra - és így természetesen a legrosszabbra -, másrészt nagy valószínűséggel belátjuk általa, hogy kiváló hajlamunk van eltúlozni a dolgokat. Felismerhetjük a különbséget a “rettenetes” és a “pusztán csak nemkívánatos” eredmény között. Harmadrészt és e kettő eredményeként pedig csökkenti a szorongásunkat. Feltérképeztük a lehetséges forgatókönyveket, beláttuk, hogy mégse olyan borzasztó a legrosszabb se, mint amilyennek hittük, és ezáltal nyugodtabban állhatunk bele a helyzetbe, illetve nagyobb kontrollt érezhetük felette.
Bennem az időjárás
Elménk az égbolt, amin felhős és napos időszakok, zivatarok, hóviharok, és nyugodt alkonyok váltják egymást. Mentális tevékenységünk olyan, mint az időjárás, folyton változik, folyton valamilyen, de mindig más. Erről beszélnek a buddhisták. Meg a kötődésmentességről. Ahogy az égbolt sem ragaszkodik bizonyos időjárási körülményekhez, és nem próbál megszabadulni a rossz időtől, úgy kellene működnie az elménknek is. Ugyanis mivel semmilyen állapotot nem tudunk örökre megtartani, ha mégis ezt szeretnénk, nagyobb lesz a szenvedésünk, amikor az valóban fogyatkozni kezd vagy megváltozik.
A buddhizmus népszerűsödésével sokak számára már a kötődésmentesség sem idegen kifejezés, de a jelentése talán néha félrecsúszik. “A kötődésmentesség nem feltétlenül jelent visszavonulást az élettől, nem kell elfojtanunk a természetes ösztöneinket, nem kell önmegtartóztatással bűnhődnünk miattuk. Csak annyit jelent, hogy ragaszkodás és idegenkedés nélkül állunk az élet egészéhez, a belső gondolatokhoz és érzelmekhez, ahogy a külső eseményekhez és körülményekhez is. A kötődésmentes élet azt jelenti, hogy végiggondoljuk a gondolatainkat, megéljük az életet és az impulzusokat, de nem ejtenek csapdába az agyunkban zajló narratívák arról, hogy milyennek “kellene” az életnek lennie vagy nem szabadna lennie vagy maradnia kellene örökre. A tökéletes kötődésmentes buddhista egyszerűen és nyugodtan van jelen, tudatos, de nem ítélkezik.”
Burkeman, hogy többet megtudjon a buddhista meditációról és filozófiáról, részt vett egy csendes elvonuláson, ahol majdnem egy hetet töltött 40 idegennel és napi 9 óra meditálással egy erdő közepén, valahol Massachusetts középső részén. Az ott szerzett tapasztalatokról és a buddhista tanítások tanulmányozásáról szóló részben említ egy fontos gondolatmenetet, ami tulajdonképpen arról szól, hogy a kötődésmentesség egyenlő-e a motiváció hiányával, és ha így lenne, akkor mégis miért tennénk az életben bármit is. Oké, hogy megnyugszunk tőle, de ez nem jelenti-e azt, hogy a végén nem csinálunk semmit, és a teljes passzivitásba süllyedünk? Ha ügyesen értelmezzük a buddhista felfogást, akkor beláthatjuk, hogy épp az ellenkezője történik, és a kötődésmentesség az értelmes tevékenységek elvégzésének az egyik kifejezetten gyakorlatias módszere lehet.
A hangsúlyt arra helyezi, hogy
kedvet érezni valamihez vagy el is végezni azt, nem ugyanaz.
Manapság az egyik kedvenc “hétköznapi-szakszavunk” a halogatás, előszeretettel állítjuk fel magunknak a “halogató-típus vagyok” diagnózist, és imádunk a lelki okairól olvasni. Természetesen a motivációs biznisz is megtalálta magának, és képviselői többnyire a kedvünket és a motivációnkat igyekeznek befolyásolni. Arra összpontosítanak, hogyan kerüljünk a feladataink elvégzéséhez szükséges hangulatba, hogyan teremtsünk magunknak kedvet a produktivitáshoz. Számtalan tippet és üzenetet találhatunk erre, amik néha valóban segítenek, máskor azonban ezektől a tanácsoktól rosszabbra is fordulhat a helyzet: “... hiszen e tanácsok titkon megerősítik azt a meggyőződésünket, hogy csak motiváltan cselekedhetünk. Azzal, hogy egy bizonyos érzelmi állapothoz való kötődésre ösztönöznek, újabb akadályt gördítenek közénk és a célunk közé. A ki nem mondott üzenet úgy szól, hogy ha nem tudunk izgatottá válni és örömmel munkához látni, akkor nem is láthatunk munkához.”
“Ha viszont kötődésmentesen viszonyulunk a halogatáshoz, a kérdést így tehetjük fel: miért kellene a feladat elvégzésével addig várni, amíg kedvünk lesz hozzá? Ebből a nézőpontból nem az a probléma, hogy nem vagyunk motiváltak; hanem az, hogy azt képzeljük, motiváltnak kell lennünk. Ha a halogatott feladattal kapcsolatos gondolatainkat és érzéseinket képesek vagyunk múló szeszélynek tekinteni, rádöbbenünk, hogy a munkakedv hiányát nem kell megszüntetni, és nem is kell pozitivitássá átformálni. Együtt is élhetünk vele. Megtehetjük, hogy észleljük a halogatásra csábító érzéseket, és mégis elvégezzük a feladatot.”
És a többiek
A könyv a célorientált viselkedés hátrányaival, a bizonytalanság biztonsággal szembeni pozitívumaival, a kudarcok előnyeivel és a halál különböző megközelítésmódjaival folytatódik. A célkitűzések káros hatásait hegymászók példáival mutatja be, a bizonytalanság mint boldogságtényező megértéésért Kiberába, Afrika második legnagyobb városi szegénynegyedébe utazik. A sikertelen tervek szerethetőségét az Amerikában működő “bukott termékek múzeumában”, a “fogyasztói kapitalizmus temetőjében” hallott és látott történetekkel illusztrálja, a “memento mori” igazi megismeréséért pedig hova máshova menne, mint Mexikóba.
Ez a könyv kompakt és korrekt, hiteles és véleménnyilvánító, de a kezdeti erős cinikusság egyszer sem megy át ítélkezésbe. Rávilágít bizonyos gondolkodásbeli hibákra, de nem mond helyettük egy újabb egyetlen igazságként megfogalmazott életfilozófiát. Tömören és érthetően mutat be hatalmas és több ezer éves irányzatokat, és azt, hogyan működ(het)nek ezek a mai világunkban. Minden témánál megkereste az adott szakterület leghozzáértőbb személyét, és a lehetőségekhez mérten kipróbálta a tanításokat a saját bőrén is. Jogos a fülszöveg vége: “A gondolatébresztő, meghökkentő, ugyanakkor humoros mű az intelligens ember kalauza a boldogság sokszor félreértett fogalmának megértéséhez.” Mert valóban arról van szó, hogy
valahol valamikor elkezdtük félreérteni a boldogságot,
és ez lehet talán a magyarázat arra, miért érzik sokan inkább az ellenkezőjét.
