Valahol minden történetről lehetne annak jegyében gondolkodni, hogy mekkora szerep jut benne a szereplők akaratának és döntésének, és mennyiben alakítják külső erők a cselekményt. Miért úgy alakulnak benne a dolgok, ahogy? Mi határozza meg a történéseket, és mi vagy ki a felelős a következményekért? Hát ha még szerzője is van annak a történetnek, akkor különösen, hiszen az alkotó az egyik legmeghatározóbb elemmé válik, de ez talán egy elég más típusú beszélgetést hívna elő. Maradjunk a történeteknél úgy, mint az időt, a teret és a bennük élő szereplők élményeit rendszerező keretnél, így a könyvek esetében is ragaszkodjunk inkább a történetekhez, és az egyszerűsítés kedvéért tekintsünk el most az írótól mint újabb külső teremtő erőtől.
Legutóbb Popper Péter Hogyan választunk magunknak sorsot? című könyvéről írtam, kiemelve belőle néhány olyan tényezőt, ami az életünk determináltságát, az irányításban nekünk jutó részt és a “jól élést” vizsgálja. Most irodalomterápiás szemmel mutatok néhány könyvet, melyekben visszaköszönnek a sors, a szabad akarat és a felelősség kérdései.
Sarah Perry: Melmoth
Ennek a könyvnek hangulata van. Sötét, ködös, macskaköves, szűk prágai utcás és szomorú. Nem úgy, hogy szomorú a vége, vagy a cselekmény valamely pontja, hanem az egész történet atmoszférája sötéten, ködösen és szűk, macskaköves utcásan szomorú. Ezt a különleges érzést szöveg és tartalom együtt hozza létre. Bármennyire is evidensnek tűnhet, mégsem olyan gyakori, hogy egy könyv annyira be tudja húzni olvasóját abba a lélekállapotba, amelybe a szereplőit is helyezi. De fenntartom a lehetőséget arra is, hogy a Melmoth csak nekem volt ilyen, és másnak másban és gyakran van ilyen élménye – ebből is látszik, mennyire egyéni lehet, amit kivált (vagy épp nem vált ki) belőlünk egy szöveg. Mindenesetre a Melmoth az egész feszült és szorongáskeltő világával fontos dolgokat mutat meg arról, amit Popper a karmikus meggyőződésekkel, az egzisztenciális pszichoterápia gondolataival, vagy épp a sakk mint beavatási szertartás példájával szemléltet. Arról, hogy a tetteinknek következményei vannak, a döntéseinkkel, cselekedeteinkkel hatunk a minket körülvevő világra, és a meglépett lépéseket nem lehet visszavonni. Mindennel, amik vagyunk és amit teszünk, együtt kell élnünk, és felelősséget is kell vállalnunk érte, még ha a bűntudat vagy a lelkiismeret-furdalás meg is nehezíti azt.
Sheila Heti: Változások könyve
Aki olvasta a Popper-könyvet, vagy a róla írt cikket, valószínűleg rögtön tudja, miért került ez a könyv ebbe a válogatásba. De attól függetlenül is, hogy egy erőteljes válasz a férfi és női sikerekről vallott nézetekre, érdekes olvasmány arról, mi alapján és milyen külső hatások között kormányozva igyekezhet egy nő kialakítani a maga életútját. A kiindulópont egy 36 éves nő vívódása egy olyan döntéshelyzetben, amelybe talán nem is akart kerülni (de muszáj neki, hiszen ilyen mértékben még ha nem is a tetteink, de maga a döntéshelyzet meghatározott lehet abban, hogy megteszünk-e valamit, vagy sem). “Mit jelent pontosan az anyaság? Mit nyerünk, és mit veszítünk, ha a gyermekvállalás mellett döntünk?” – fontos kérdésekkel kezd a fülszöveg, és a könyv hosszan kering körülöttük, talán néha ugyanazokat a köröket is futja, ami olvasóként egy idő után sok lehet, belegondolva viszont jól szemlélteti azt, ahogy az ezekhez hasonló, a saját és mások életét is meghatározó kérdésekben mi magunk is számtalanszor végigjárjuk ugyanazokat a pontokat és útvonalakat, mielőtt állást foglalunk.
A szerzővel ITT interjúztunk, a kötet a hét könyve is volt nálunk.
Daniel Quinn: Izmael – Szellemi és lelki kaland
Az első cikkben kevésbé kaptak hangsúlyt ezek a részek, de Popper könyvében sokat olvashatunk az emberi társadalmak, és az azokban élő emberek generációinak sorsalakító hatásáról is. A Nemzedékek sorsa és felelőssége című fejezetben kifejezetten ezekre a kérdésekre fókuszál, kiemelve a tágabb társadalmi és kulturális környezetet mint az egyén életútjára ható tényezőket. Persze mindig lehet hibáztatni az előző generációt, a következőt szidni még inkább, de azon túl, hogy a kettő között a saját felelősségünket is megvizsgálhatnánk, még fontosabb, hogy néhány lépést hátrálva egészben is lássuk őket. Ahogy megszületünk, azonnal egy kulturálisan, történelmileg és társadalmilag meghatározott közösségbe kerülünk, amelyben olyan szabályok és értékrendszerek szerepelnek, amelyek kialakulása bőven a születésünk előtt kezdődött. De még ezektől is függetlenül és legalapvetőbb módon embernek születünk, és így máris meg vagyunk határozva. De pontosan miben és milyen mértékben?
Valahogy ez az egyik kiindulópontja Daniel Quinn könyvének is, amelynek az alapszituációja nem bonyolult, az abban folyó beszélgetés viszont már annál inkább gondolatébresztő. A keretet egy férfi és egy gorilla beszélgetése adja, és a környezettel való békés és tudatos együttélésről, vagy az élet tulajdonképpeni értelméről folyó diskurzus során újra és újra visszatér a kérdés: mennyire determinált az emberi faj viselkedése, milyen is a természetünk, és módunkban áll-e változtatni rajta?
Erin Morgenstern: Csillagtalan tenger
Az egyik legfrissebb olvasmányélményem, egy ideig párhuzamosan is olvastam a Popper-könyvvel. Ha szoktunk egyszerre több könyvet olvasni, érdekes játék megfigyelni, hogyan hatnak azok egymásra, hogyan befolyásolják az egyik által kiváltott gondolataink és érzéseink a másik által kiváltottakat. Milyen párhuzamokat találunk a szövegek között, vagy azok honnan közelítenek ugyanahhoz a kérdéshez. Ez műfaji, műnemi, bármilyen különbségtől függetlenül működhet, ahogy történt az velem is egy pszichológiai ismeretterjesztő és egy fantasy könyvvel.
A Csillagtalan tenger első ránézésre tipikus történet a történetben sztori, de ha elkezdjük olvasni, hamar rájövünk, hogy pontosabb leírás a történet a történetben, történetek másik történetek mellett, történetek más történetek előtt és után, és a többi, tehát rengeteg történet egymás hegyén-hátán. Így természetes az is, hogy a szereplőkben egyértelműen felvetődnek olyan kérdések, mint hogy előre meg van-e írva a sorsuk, vagy amit ők korábban a saját életüknek hittek, az valójában egy már sokkal korábban megírt cselekmény-e, és ők csak “végrehajtják” a lépéseket. Mit jelent, ha egy könyvben egy szó szerint rólam szóló történetet olvasok: jóslat, sors, áldás vagy átok, és ha nincs befejezve az a történet, akkor vajon befolyásolhatom-e?
Ezeken a kérdéseken túl még jó pár elem erősíti a sorsnak és a meghatározott életutaknak, előre kijelölt életfeladatoknak tulajdonított kiemelt szerepet: a Kikötőben élő személyek beavatási szertartásai, melyek életük hátralévő részére meghatározzák a szerepkörüket, a mágikus világba való belépésnél a kockavetés, vagy az újra és újra visszatérő, mondhatni, eredetmítosz, mely az Idő és a Sors mint két, a világot mozgató erő szerelméről szól. Az allegorikus alakok története alapjaiban határozza meg a könyvben szereplő összes más történetet.
Kritikánk a könyvről ITT olvasható, ITT pedig beleolvashattok a regénybe.
A nyitóképen Sarah Perry látható.
