Nagy Sándor akkora hős akart lenni, mint Akhilleusz
Nagy Sándor rajongott az Iliászért, és megszállottan kötődött Akhilleuszhoz: állítólag a párnája alatt mindig tartott egy tőrt és az Iliászt. A homéroszi örökségnek persze voltak jobb és szörnyűbb következményei is az ifjú uralkodó döntéseiben. Amikor például hét hónapos ostrom után bevette Gázát, a város kormányzóját éppen úgy köttette egy harckocsi után, ahogy Hektor testét Akhilleusz, hogy végigvontassák az utcákon és így haljon meg. Másfelől állítólag az egyiptomi Alexandriát is Homérosznak köszönhetjük. Egyszer Nagy Sándor azt álmodta, hogy egy ősz hajú aggastyán az Odüsszeiából kezdett szavalni neki arról a Pharosz nevű szigetről, ami a Nílus-deltánál fekszik a tengerben. Az uralkodó az álmot jóslatnak vette, és megalapította a várost. Egyébként vagy hetven várost alapított és nevezett el magáról, de ez vált igazán legendássá, köszönhetően a Ptolemaida-dinasztiának.
Egy mitikus és legendás könyvtár születése
Nagy Sándor halála után egyik testőre, Ptolemaiosz ügyesen megkaparintotta magának Egyiptomot - és Nagy Sándor holttestét is. A testet Alexandriába vitette, és a mauzóleumban látogathatóvá tette, még Augustus császár is látta. Ptolemaiosz kulturális fellegvárrá akarta tenni birodalmát, így meghívta udvarába Arisztotelészt, csak sajnos a filozófus pár hónappal Nagy Sándor után elhunyt. Az egyiptomi fáraónak így helyette Phaléroni Démétriosszal kellett beérnie, aki Arisztotelész athéni iskolájának tanítványa volt, majd Alexandriában a világ első könyvtárosa lett belőle. Sőt, ő találta fel a szakmát, és az Athénban tanultak szerint szervezte meg a könyvtár rendszerét.
Ptolemaiosz ugyanis komolyan gondolta a kulturális befektetést, és nagyot álmodott:
egy egyetemes könyvtárat akart, ahol megtalálható a világ összes könyve.
Mindezt egy olyan korban, amikor még nem létezett a mai értelemben vett könyvkereskedelem, és könyveket csak nagy múltú városokban lehetett vásárolni, már ha sikerült. Volt, hogy a Ptolemaioszok egyszerűen ellopatták vagy eltulajdonították a könyveket. III. Ptolemaiosz idején történt, hogy a fáraó nagyon akarta Aiszkhülosz, Szophoklész és Euripidész műveinek eredeti példányait, hogy lemásoltassa. Az akkor már gyenge Athén mai árfolyamon dollármillióknak megfelelő letétet követelt a kéziratokért, amit az egyiptomiak nagy eskük közepette meg is adtak - aztán az egész csomaggal eltűntek.
A birodalomépítő stratégia sarokköve: a könyv
Miért volt annyira fontos a könyv, hogy a fáraók még könyvvadászokat is indítottak értük? Úgy tűnik, az egész reprezentációs céllal indult. A makedón Ptolemaiosz számára Egyiptom idegen volt: nem beszélte a nyelvet, ügyetlen volt a szertartásokban. Nagy Sándortól viszont azt látta, megéri bátornak lenni. Így aztán egy kicsit a feje tetejére állította az országot, ami annyira zavarba hozta őt a múltjával: lecserélte a jelképeket, a fővárost Alexandriába költöztette, és tudásközponttá tette, aminek keretében a világ legnagyobb könyvtárának projektjét is elindította. Majd’ 300 évvel később, a dinasztia utolsó uralkodója már könyveket kap szeretőjétől ajándékba. Marcus Antonius ugyanis jól tudta, hogy a luxushoz és az élvezetekhez szokott, de intelligens Kleopátrát csak valami tényleg különlegessel tudja lenyűgözni. Ezért aztán a lábai elé tett kétszázezer kötetet a Nagykönyvtár számára.
Irene Vallejo többszörösen díjnyertes műve barangolásra hív a a könyv világába: bemutatja, hogyan készített könyvet az ember füstből, kőből, agyagból, nádból, selyemből, bőrből és fából, míg végül eljutott e-könyvolvasójáig.
Átok rád, ha tönkreteszel egy könyvet!
Nem az alexandriai volt az ókor első könyvtára, viszont az nőtt a legnagyobbra. Ismerünk korábbról is gyűjteményeket a Közel-Keleten, amiknek az egyik közös jellemzője az volt, hogy átokkal sújtották azokat, akik nem rendeltetésszerűen használják a könyveket, azaz ellopják vagy tönkreteszik őket. Mezopotámiában, Szíriában, Kis-Ázsiában és Perzsiában is maradtak fenn az alábbiakhoz hasonló szövegek:
“Aki ellop vagy erőszakkal elragad egy agyagtáblát, vagy rabszolgáját buzdítja annak eltulajdonlására, Samas vájja ki a szemét, Nabu és Niszaba süketítse meg, és úgy folyjon el az élete, mint Nabu kezei között a víz.”
“Azt, aki ebben a táblában kárt tesz, vízbe teszi vagy letörli róla az írást, életében az égi és földi istenek és istennők sújtsák borzalmas és könyörtelen, megtörhetetlen átokkal,
halála után pedig tűnjön el a neve és magja a föld színéről, húsa pedig kutyák martaléka legyen.”
Róma a költészetet is a görögöktől importálta
Azt történelemből mindenki megtanulta, hogyan vették át a rómaiak a görög kultúra elemeit, illetve hogyan feleltették meg az isteneiket is a sajátjaiknak. Azt viszont valószínűleg kevesebben tudják, hogy a kultúrán belül a költészetet is a görögöktől importálták. Róma első, zűrzavaros időszakából nem maradt fenn olyan feljegyzés, ami az irodalom meglétére utalna. Aztán megszületett Livius Andronicus. Eredetileg színész volt az itáliai görög Tarentumban, majd amikor a város i.e. 272-ben elesett, Andronicus római fogságba került és rabszolga lett belőle. Szerencséjére a gazdag Liviusok házába került, ahol intelligenciájának köszönhetően a gyerekeket tanította, a hálás család pedig idővel felszabadította - és mint az ilyen esetekben szokás volt, egykori ura családnevét vette fel. Iskolát alapított Rómában, és mivel római költők nem léteztek, sorra kapta a megrendeléseket. Ő fordította latinra a Rómában először színpadra kerülő görög tragédiákat és komédiákat, valamint az Odüsszeiát is. És neki köszönhetően született meg a Minerva-templom oltalma alatt álló író- és színészközösség is. Mindezzel együtt csak néhány verstöredék maradt fenn tőle.
Cicero és az ő fehérgalléros rabszolgái
A római könyvek történetének tulajdonképpen a rabszolgák a főszereplői, hiszen tanítóként vagy másolóként a teljes alkotófolyamatot végigkísérték. Szemléletes példa a nagy szónok, Cicero esete. A levelezéseiből az derül ki, hogy körülbelül húsz, amolyan fehérgalléros, írástudó rabszolgája volt: titkárok, könyvtárosok, írnokok, felolvasók, asszisztensek, könyvelők, futárok. Volt egy saját könyvtára is, aminek a rendben tartására (a saját műveivel együtt) képzett munkaerőre volt szüksége. A szépírás a rabszolgái alapvető készségeihez tartozott,
a hiú és nagyon termékeny szerző Cicero ugyanis imádta azonnal odaadni a barátainak a frissen elkészült értekezéseit vagy beszédeit
- amiket természetesen a rabszolgái sokszorosítottak. Emellett a Cicerónak kölcsönadott műveket is lemásolták, ha érdekesnek találta őket. Egyszer aztán megtörtént vele (erről is levélben számolt be), hogy az egyik rabszolgája lopta a könyveit, hogy eladja őket. Amikor ez kiderült, az illető megszökött, majd Cicero úgy értesült, hogy a szökevényt Illíriában látták. Ekkor megkérte a tartományban állomásozó légiók parancsnokát - történetesen egy barátját -, hogy tegye meg neki azt a csöppke szívességet, hogy előkeríti a rabszolgát. Csalódottan vette tudomásul, hogy a helytartónak jobb dolga is van ennél.
Nagyszabású könyv jelent meg nemrég magyarul is Papirusz címmel a könyvek történetéről. Irene Vallejo többszörösen díjnyertes műve barangolásra hív a szavakat téren és időn átmentő lenyűgöző találmány, a könyv világába. Bemutatja, hogyan készített könyvet az ember füstből, kőből, agyagból, nádból, selyemből, bőrből és fából, míg végül eljutott e-könyvolvasójáig. Ehhez kapcsolódóan összegyűjtöttünk még néhány alapművet az olvasás és a könyv történetéről.
A gyanakodva fogadott technológiai újdonság: a lapozható könyv
Az emberek az első írásos feljegyzések óta szerettek volna rájönni, mi a legpraktikusabb hordozó: kő, elefántcsont, agyagtábla, papirusz, pergamen? A tekercsek mindig drága luxuscikknek számítottak, ezért köznapi használatra (iskolai feladatokhoz, jegyzetekhez, piszkozatokhoz…) írótáblát használtak. Akinek fontos volt, hogy a táblácskák sorrendben legyenek, dobozokban, erszényekben tartotta őket, esetleg a sarkukat kilyukasztva összefűzte őket. Ez utóbbi megoldás latin neve volt a codex. Amikor a táblácskákat papirusszal vagy pergamennel helyettesítettek, egy kezdetleges füzetet kaptak, a benne rejlő forradalmi potenciált viszont egészen sokáig nem sikerült felismerni.
Pedig a codex sokat javított a művek túlélési esélyein: a törékeny tekercsekkel szemben jóval nagyobb lett az élettartamuk, kevesebb helyet foglaltak és könnyebb volt szállítani őket. Arról nem is beszélve, hogy
a számos tekercsből összeálló művek részei így nem kallódtak el, hiszen belefértek egy kötetbe.
Ovidius fő műve, az Átváltozások 15 könyvből, így 15 tekercsből állt, és így is elfért egyetlen vaskos codexben.
A régimódi értelmiségiek persze ragaszkodtak az arisztokratikusabbnak vélt tekercsekhez, és a változó idők zülléséről panaszkodtak.
A codex térnyerését aztán a keresztényüldözések pörgették fel. A hitüket titokban gyakorló keresztényeknek ugyanis fel kellett készülniük arra, hogy rejtekhelyeken bujkáljanak, illetve bármikor elmenekülhessenek. Közben az Írás a legfontosabb kellékeik közé tartozott. És sokkal könnyebb volt a tunikájuk alá rejteni egy codexet, mint a tekercseket, arról nem is beszélve, mennyivel könnyebb volt megkeresni vagy megjelölni egy szövegrészt a codexben. Az új könyvforma emellett a magányos olvasást is jobban segítette, ráadásul a formálódó új vallás identitáskeresésének részeként a codex segítségével látványosan el lehetett távolodni a tekercses zsidó, római vagy görög hagyománytól is.
