A Magyar Tudományos Akadémiához tartozó Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia (SZIMA) teljes jogú, rendes tagjává választotta Dragomán Györgyöt. A József Attila-díjas író, műfordító 2024. március 28-án tartotta A regény mint robbanás című székfoglaló előadását, melyben többek között beszélt stagnáló negyedik regényéről, arról, hogy mi köze a háborúnak az írói voltához, és hogy miért tartja nehezebb műfajnak a novellát a regénynél.
Dragomán, a háborús író
Az előadás címe utalás az író készülőben lévő, Srapnel munkacímű könyvére, amelyet a gránátok szilánkjaihoz hasonlóan „apró és életveszélyes darabokból álló regényként” képzel el. Mivel vizuális típus, szeret képzőművészeti párhuzamokat találni a szövegeihez, ezt Cornelia Parker Cold Dark Matter című installációjával állította párhuzamba, ami úgy néz ki, mint egy kimerevített robbanás.
Egyelőre csak annyi biztos, hogy valahol Kelet-Európában, a két világháború között játszódik a cselekmény. A szöveget körülbelül 15 éve kezdte el írni, és az érdekelte, hogyan rekonstruálható a próza eszközével egy olyan fiktív háború, ami legalább tűzszünetig jutott, és hogyan határozzák meg a pillanat valóságát a letisztogatni próbált repeszdarabok. Akkor nem mérte fel, hogy egy igazi háború hogyan befolyásolná a prózáját – erre az előadás végén visszatért.
Dragomán György háborúval kapcsolatos első élénk emléke, hogy kb. hároméves korában a panellakásuk erkélyén csimpaszkodva hangosan ordibálta az utca népének:
„Tudja meg mindenki, hogy itt nemsokára háború lesz!”
Egyébként gyakran rikoltozott onnan mindenfélét, de sosem szólt rá senki, akkor azonban több felnőtt is visszakiabált neki, hogy hallgasson, ne beszéljen hülyeségeket. Kisgyerekként vonzotta a háború: többek közt azért, mert egy filmben látott álcahálós rohamsisakra vágyott, az óvónők által emlegetett békeharc miatt ő csak azért sem akart békét, barátaival pedig folyamatosan háborúsdit játszottak.
Apja íróasztalfiókjában volt egy sárgaréz töltényhüvely, ami annyira megragadta a képzeletét, hogy nem tudott szabadulni egy avarra hulló töltényhüvely képétől. Mivel képtelen volt lerajzolni, 12-13 évesen egy délután inkább megpróbálta leírni. Ez volt az első novellája, „így lettem háborús író tulajdonképpen” – mondta Dragomán.
Az emlékek közé türemkedő képek
Nem sokkal később szülei eldöntötték, hogy elhagyják Erdélyt, amit a kamasz fiú nem akart. Ez egy hosszadalmas folyamat volt, ő pedig elhatározta, magával viszi az egész várost,
úgy, hogy mindent a legapróbb, legélesebb részletig megjegyez belőle.
Csakhogy folyton más képek türemkedtek a fejébe, amiknek nem volt köze a valósághoz, ezért, hogy mihamarabb megszabaduljon tőlük, leírta őket. Ez a Marosvásárhelytől való folyamatos búcsúzkodás másfél évig tartott, és lassan elkezdte meggyűlölni a látványt. Egyre hidegebb szemmel nézte, és amikor rájött, hogy a város nem tűnik el majd a semmibe, akkor már emlékezni sem akart.
Dragomán György átveszi a SZIMA oklevelét Ferencz Győző ügyvezető elnöktől (Fotó: MTA Kommunikáció)
Szombathelyre költözve, miközben próbálta megismerni, gyakran villantak fel előtte régi helyszínek, és ettől haragra gerjedt, nem akarta, hogy a két város képe összemosódjon benne. Aztán rájött, hogy valójában ő kezdett máshogyan látni. Próbált a régi városról írni, de nem ment, elengedte a nosztalgiát. Ehelyett elkezdett egy romos és pusztuló helyről írni, ami olyan volt, mintha szülővárosát lerombolta volna a háború. Ebből lett A pusztítás könyve, amiben arra tett kísérletet, hogy megnézze, milyen a történelem alulnézetből, miközben egy népirtás zajlik. „Ismeretelméleti noir volt, amiben a főszereplő érzékelését megpróbáltam valós időben leírni” – fogalmazott.
Dragomán úgy ír, hogy eldönti, mi az axióma, ami alapján kezeli az időt és a teret egy történetben, a szerkezet pedig organikusan alakul. A munkamódszerére a mozaikosság jellemző,
„a mellékutak és a főutak egyformán fontosak, nekem mindegyiket be kell járni”.
A fehér király axiómája az volt, hogy Dzsátának nem szabad elhallgatnia, mert akkor nem beszélhet tovább. Bár a regényt sokan 1986-ba, Romániába helyezik, az író szándékosan említ benne egy polgárháborút (ami valójában nem volt), mert úgy érezte, nem tud történelmi hitelességgel regényt írni. „Az érdekel, hogyan lehet érzelmileg, hangulatilag hiteles”, ő pedig úgy érezte, hogy a történetben csak egy háborús helyzet után viselkednének úgy az emberek, ahogy.
Kis tér, nagy tér
Ezt követően saját tanulási folyamatáról beszélt. A pusztítás könyvén dolgozva azt gondolta, hogy nem írhat semmi mást, ami eszébe jut és nem tartozik szervesen a szöveghez, mert akkor cserben hagyja a regényt és képtelen lesz lezárni. „Úgy éreztem magam, mintha egy hajót kormányoznék, és nagyon lassan tudnám csak kikerülni a jéghegyeket, amik mindig újabb történetek voltak” – magyarázta. Rá kellett jönnie, hogy tud több dolgot is írni egyszerre, és külön örömöt jelent, amikor egy novellát befejez.
„Elkezdett fanatikusan érdekelni, hogy lehet minél rövidebb, minél kisebb szövegeket írni, mi az a határ, aminél még működik egy novella”
– mondta a kísérletezésről.
Dragomán úgy véli, hogy a kis tér – a novella – szinte fontosabb, egyben kegyetlenebb és nehezebb, mint a nagy tér, de íróként többet tanul belőle. „Nincs hely mellébeszélni, minden szót meg kell fontolnom” – mondta. Nagyon tanulságos gyakorlat volt például, amikor tárcákat kezdett írni a Népszabadságba. Ugyanakkor a kis térben is ugyanannyi munka megteremteni egy világot, mintha regényen dolgozna: „Minden novella mögött van egy regénnyi titok”.
Ez a félszáz mozaikdarab segít tájékozódni az életmű útvesztőjébe tévedőknek, és megmutatja a jellegzetes prózavilág ízeit és számos tónusát. Dragománológiai szószedettel köszöntjük ötvenedik születésnapján Dragomán Györgyöt.
Elkezdett ciklusokat írni, szívesen tér vissza helyszínekhez, témákhoz, ezért azon sem sértődne meg, ha valamelyik regényére azt mondanánk, hogy az valójában novellafüzér. A Máglya megírása után a két tematikus novellacsoportból – zene és börtön – meg is jelent két kötete: az Oroszlánkórus (2015-ben az év könyvei közé választottuk), majd a Rendszerújra.
Közbeszólt a valóság
Azokkal viszont, amelyek nem illettek sehova, nem tudta, mit kezdjen, sőt azt sem, hogy valójában mik ezek a szövegek. De miután járt Wroclawban, Pristinában és Kisinyovban, rájött, hogy ezek kijelölnek egy fiktív, később „srapnel háromszögnek” keresztelt teret.
A mozaikok, amikből a srapnel épül, elkezdtek kirajzolni egy nagyon sajátos világot,
melyben „olyan dolgokat találtam, amikről nem gondoltam, hogy meg fogom találni, a gyerekkoromból és máshonnan is” – mondta az író. Ilyenek például az „indiánok”, a Romániában gyártott keletnémet westernekhez falusiakból toborzott statiszták.
A Srapnelben fontos a nyomozás és a rekonstrukció, vagy legalább annak kísérlete. És Dragomán György ezen a ponton kanyarodott vissza a háború és írás kérdéséhez. „Amikor Pristinában voltam, megértettem, hogy ott nem béke van, hanem tűzszünet, és amiben mi élünk, az is az, ezt gyerekkorom óta így érzem. Azt reméltem, ha végig tudom írni a saját tűzszünetemet, akkor legalább egyben marad. Nem tudtam végigírni” – mondta.
Az ukrán-orosz háború kitörése óta Dragomán nem tud a Srapnellel foglalkozni.
„Elolvasom időnként, nézem, hogy mit lehetne kezdeni vele, de várnom kell, mert utolért, körbekerített a valóság. Lehet, hogy nem kéne ezzel törődni, lehet, hogy eljön majd az idő, amikor képes leszek ezeken a szövegeken dolgozni, de nem most. (...) A rekonstrukciós kísérlet, amit végezni fogunk, mikor egyszer ennek vége lesz, még ránk vár. Hogy az pontosan hogyan fog zajlani, arról sajnos nincsenek illúzióim” – zárta beszédét, végül felolvasott egy részletet a szövegből. Egy lövöldözéssel és több ember halálával végződő eset próbababákkal történő rekonstruálásáról szólt.
A teljes előadás megnézhető az MTA YouTube-csatornáján.
Fotó: Szigeti Tamás / MTA Kommunikáció
