Dragomán György: Tizenkét lélegzet

Ha csak úgy lélegzel, hogy nem figyelsz oda rá különösebben, akkor olyan tizenkét lélegzet egy perc, nem mindenkinél, de te az én lányom vagy és annyira hasonlítasz arra a húszévesre, aki én voltam, hogy ebben sem lehetsz nagyon más, persze nem árt, ha van rajtad rendes óra, és követed szépen a másodpercmutatót, de 

néha elég csak a légzéseket számolni, és várni egy percet, csak azért, hogy elteljen, vagy azért, hogy felkészülj arra, ami következik, vagy azért, hogy visszakapj valamit a sok rohanásból.

Apádat is így ismertem meg, egy ilyen kivárt percen múlt. Fent volt a várban a Nemzeti Galériánál, állásért mentem oda, mert nem vettek fel a főiskolára, és apám azt mondta, ha nem szerzek magamnak munkát, akkor elküld Skóciába bébiszitternek a régi főnökéhez, és azt a fickót mindig is utáltam, úgyhogy kinéztem magamnak egy teremőri állást egy hirdetésből, elképzeltem, mennyire jó lesz már azok között a szép későgótikus oltárok között álldogálni naphosszat és nézni azokat az aranyszárnyas nyújtott fejű angyalokat.

Izgultam persze, úgyhogy sokkal előbb odaértem, kétszer is körbesétáltam a várat és még mindig volt idő, kezdtem egyre furcsábban érezni magam, tudod, amikor az az érzésed, hogy mindenki téged bámul, mondjuk volt is mit nézni rajtam, most nem a szűk fekete farmeremre és  pólómra gondolok, hanem méregzöld viaszosvászonból és sárga meg lila cipzárakból varrt hatalmas hengertáskám miatt, ami tele volt a rajzaimmal, és amit csakazértis mindenhova magammal hordtam, jó, nyilván az is ott volt a fejemben, hogy hiába nem kellettem a főiskolára, azértis bejuttatom a Galériába a rajzaimat, de ahogy közeledett az időpont, úgy kezdtem egyre inkább azt gondolni, hogy nincs nekem ott keresnivalóm, nem kellek majd teremőrnek se, éreztem, hogy nem lesz erőm bemenni, hanem inkább mégiscsak hazamegyek, aztán irány Skócia.

Ott abban a boltíves átjáróban, tudod, ott a Galéria mellett épp zenélt valaki. Amikor korábban arra mentem még nem volt ott, és nem a szokványos turistacsalogató zene volt, inkább valami hosszan kitartott keleties dallam, úgyhogy közelebb mentem, és akkor láttam, hogy nem is hegedűn játszik, hanem gadulkán, és annyira büszke voltam magamra, hogy felismertem ezt a bolgár hangszert, hogy

arra gondoltam, jó, adok még magamnak egyetlen percet, mielőtt hazakotródnék, megálltam és néztem, ahogy rezegnek a húrok a zenész ujjbegyei alatt, 

én voltam csak ott egyedül meg ő, a lába elé helyezett nyitott hegedűtokkal, benne pár, adakozásbiztatónak odatett fém és papírpénzzel, számolni kezdtem a lélegzeteket, befújom, kifújom, befújom, kifújom, és akkor egyszerre behátrált egy srác a passzázsba, egy fényképezőgépet tartott az arca előtt hatalmas teleobjektívvel, nyilván nagyon be akart fogni vele valamit, mert azzal a lendülettel pont belelépett a hegedűtokba, és olyan látványosan esett el, hogy most is lassítva látom, ahogy hanyattfekve lebeg előttem  a levegőben, az aranyszínű hawaii inge szétnyílt, még a mintájára is emlékszem, majmok dobálóztak kókuszdiókkal, az arca elé tartott fényképezőgépbe kapaszkodott, és már láttam, a tarkójára fog zuhanni, rá a kockakövekre, és akkor ugrottam, hogy elkapjam, és ahogy kifújtam a levegőt, tudtam, lehetetlen, nem fogom tudni se elkapni, se megtartani, de láttam a pontot, ahova a fejét fogja beverni, úgyhogy leguggoltam és odadugtam a táskámat és ő ráesett és hátrabucskázott, a táska szíja még mindig ott volt a vállamon, így engem is magával rántott, rázuhantam, a táskám cipzárai szétmentek és a szénnel rajzolt akttanulmányaim suhogva szóródtak szerte körülöttünk földön, a fényképezőgép persze kiesett a kezéből, és akkor megláttam az arcát,  ahogy lassan mosolyba vált rajta a rémület,  és 

egyből tudtam, hogy ebből nem lesz se teremőrség, se Skócia, pedig három lélegzetnyi idő még  hátravolt abból a percből.