„A felnövés érdekel: társadalmi, közösségi szinteken” ‒ ez a Könyvesen megjelenő esszésorozatod első, programadó mondata. A felnövés változás, a változástól pedig sokan tartanak, így azt hiszem, a félelem felszámolása a legfontosabb tennivalók közé tartozik. Milyen jó gyakorlatokat kínál erre az Irodalom és abúzus című írásodban emlegetett Biztonságos terek projekt?
A felnövés már a 2022-es BOX című verseskötetemben is központi téma volt. Az a könyv – legalábbis számomra – szorosan kapcsolódik a mostani esszésorozathoz. Az az érdekes a felnövésben, hogy mindig személyközi kapcsolatokban, közösségi szituációkban lehet tesztelni. Hiába hisszük magunkat felnőttnek, ha közben megengedjük, hogy bizonyos helyzetekben (ki)használjanak, ha folyamatosan szoronganunk kell a főnök, a szülők vagy a kollégák jelenlétében, ha nincsenek meg a belső határaink.
Felnöveszteni magunkat, még ha sokan ez ellen dolgoznak is: életcélnak sem rossz.
A Biztonságos terek a felnövést alapvetően a jogaink tudatosítása kapcsán hozza elénk. A projekt létrehozója és motorja, Rihay-Kovács Zita hosszú ideje foglalkozik azzal jogászként, hogy a munkavédelem ideális esetben nem pusztán a fizikai, hanem a mentális egészség védelmére is kiterjed. A munkahelyi, iskolai és szakmai közösségekben ki kellene alakítani a támogatás és a védelem gyakorlatait: ez pedig elsősorban a vezetés felelőssége és lehetősége.
Szükség lenne munkahelyi képzésekre és átlátható eljárásrendre a hatalommal való visszaélés formái ellen. Ezeket az információkat pedig érthető, átlátható módon kellene elérhetővé tenni mindenki számára. Érdemes belegondolni: ha a munkahelyünkön vagy iskolánkban valaki visszaélés áldozatává válik, azt felismerjük-e, tudjuk-e biztosan, mit lehet tenni áldozatként vagy tanúként, illetve mi lesz vagy mi lehet a következménye, ha elindul egy vizsgálat vagy eljárás.
A felnövés lakmuszpapírjaként a személyközi kapcsolatokat emlegetted az előbb, a Panodyssey nagyköveteként jegyzett esszéid – az Irodalom és gyámság, az Irodalom és mérgek, az Irodalom és abúzus, illetve az Irodalom és pénz – címeiben pedig mintha közös, lappangó motívumként bújna meg a kiszolgáltatottság és a magány. Aki írással foglalkozik, az alkotás idején óhatatlanul egyedül van, a szövege megjelenéskor pedig az értelmezőknek való kiszolgáltatottsággal kell szembenéznie. Kitettebb-e a gyámságnak, a mérgeknek és az abúzusnak a művészközeg, vagy ezek a társadalmunk egészére veszélyt jelentenek?
Mindenki a saját közösségeiben érhet el konkrét változást, a társadalom ilyen szempontból puszta absztrakció, spekuláció. Tehát ha azt állítom, hogy ezek általános veszélyek Magyarországon, azzal nem azt mondom, hogy ne lenne tennivalója a művészértelmiségi közegnek. Sőt. Ha komolyan veszi a pozícióját, kötelessége is konkrét lépéseket tenni.
Igaz, hogy az írók a kiszolgáltatottság különféle köreit élhetik meg az említett okok miatt, ugyanakkor az esszésorozatom valami másra próbálja meg felhívni a figyelmet. Ha elfogadjuk, hogy eleve magányosan és az olvasói ítéletnek kitéve létezik a mindenkori író, akkor még fontosabb lenne az, hogy az irodalmi közösség megtartó – és ne mérgező – erejű legyen. A szakmában eltöltött húsz év alatt sokakkal beszéltem, akik remélték, hogy az irodalmi szcéna akár menedékké is válhat a számukra. De ha egy közeg nemcsak megtűri, de normalizálja is a visszaélést vagy a hierarchikus berendezkedést,
az jó értelemben semmiképpen nem lehet otthonos.
A filmes és színházi világban, illetve részben a sport területén is elkezdődött pár éve a hatalmi visszaélésekkel, illetve az abúzus különböző formáival való szembenézés. Mit gondolsz, mi lehet az oka, hogy az irodalmi közeg eddig pár esetet leszámítva néma maradt?
Az említett közegek más közösségi keretben működnek, mint az irodalom. A színház és a sport a folyamatos gyakorlás ‒ az edzések és a próbák ‒ szükségessége miatt sokkal feszesebb és zártabb munkastruktúrában mozog. Az előbbiekkel összehasonlítva a film talán nem annyira, de a forgatások időszaka behatárolt, és nem megszakítható módon zajlik. Az irodalomban a munka keretei ehhez képest sokkal lazábbak, a közösségi létezés pedig gyakran a munka- és szabadidő kettős kötöttségében jelenik meg ‒ elsősorban a felolvasásokra, a táborokra és a műhelyekre gondolok ‒, és a közösségek is nyitottabbak, összetételük pedig változó. Emiatt strukturális kihívás például egy visszaélés elleni javaslatcsomag bevezetése az irodalomban, mert kevés keret alkalmas erre. De azért vannak: kiadók, folyóiratok, különféle szervezetek.
Persze a szabályozás önmagában még nem megoldás.
A kérdésed onnan is megfogható, hogy mit lehet reálisan várni az elmúlt évek példái alapján. Egy áldozathibáztatásra szocializálódott társadalomban a visszaélésekkel való szembenézés nagyon nehezen történik meg. Ha egyáltalán. Általában azt látni, hogy közösségi szinten kényelmetlenséget, kognitív disszonanciát, eltartást gerjeszt egy-egy ügy, ad absurdum, egyáltalán nincs garancia arra, hogy az elkövető lesz az, akit kivet magából a közeg.
Hogy az egykori áldozatok hősiességének köszönhetően felszínre került egy-két eset az említett területeken, attól még sajnos nem biztos, hogy közösségi szinten tényleg történt bármi – akár a fejekben, akár a külső keretekben.
De ahogy az előbb is említettem: ennek leküzdése napi szintű gyakorlat.
Szerintem az irodalom ráadásul nem maradt néma, maximum nem mindig a (sajtó)nyilvánosság előtt kerültek vagy kerülnek felszínre ezek az esetek. Mert sajnos van belőlük sok.
Deres Kornélia esszésorozatának első részében elmeséli, hogyan hatja át az irodalmi életet is gyámkodás megannyi formája. 
Az első szövegedben azt írod, Kelet-Európa társadalmai „túszul ejtett, gyámság alá helyezett társadalmak”, gyámként pedig a pár évtizede a vasfüggöny innenső oldalán regnáló pártfőtitkárokat nevezed meg. Paradox, hogy épp egy, a kollektivizálást, a közös javakat és az alsóbb rétegek felemelését hirdető eszme tette ennyire magányossá a régiónk társadalmait. Hogy látod, mennyiben a térségünk jellemzője ez, és mennyire régről hordozzuk magunkban a meghunyászkodást és a megalkuvást – amik, ha belegondolunk, a mérgeknek és az abúzusnak is melegágyai? Vajon honnan szivárgott le a családjainkba ez a mentalitás? A politikumban, a túlélésvágyban vagy egész másutt keresendők a gyökerei?
A régió történeti traumái biztosan benne vannak. Egy háborús helyzetben az a mondat, hogy „húzd meg magad”, jó esetben életmentő lehet. Ugyanez egy (elvileg) demokratikus berendezkedésű valóságban már mérgező, az egészséges önvédelmet sértő értelmezést kap. Az államszocialista diktatúrák egyik nyomasztó öröksége éppen az, hogy miképpen inflálták el a szociális egyenlőséget hirdető eszméket, és hoztak létre torz, petyhüdt és kirakatszerű világokat.
Ennek az utóélete a mai napig megtapasztalható, mert a családok által továbbörökített életprogramok mélyebben húzódnak, mint az olyan ‒ ehhez képest ‒ felszíni változások, mint a diktatúrából demokráciába való átfordulás.
A megalkuvás reflexére szocializált egyén értetlenül áll a demokratikus mantrák közepén.
Fogoly marad. Szabadsága piszoárszabadság.
Én úgy látom, hogy az egykori Keleti Blokk számos országának politikai-gazdasági-kulturális elitje nem volt hajlandó elengedni a manipuláció és hatalomgyakorlás évtizedeken át kifejlesztett formáit. A rossz gyámkodás e társadalmak felett éppen azért lehet sikeres, mert a pénztelenség, a visszaélések megtűrése és az alkoholizmus elősegítése a hatalomgyakorlás eszközeiként vannak jelen.
Fotó: Bokor Krisztián
Mit gondolsz, hogy alakítja a fentebb körvonalazott transzgenerációs örökség a művészi önképeket? Az elhallgatás kultúrája az alkotói érvényesülésnek milyen karaktertípusait és ösvényeit rajzolja ki?
Leginkább a fogottság és kiszolgáltatottság tapasztalata a meghatározó, művészeti körökben is. Egyfelől a nyilvános diskurzusok félénksége, sunyisága, az elkenések ezernyi árnyalata. Az érem másik oldalán pedig az agresszió, a feljogosítottság, a lenézés dinamikái. Mint egyetlen, hatalmas, diszfunkcionális család. Ennek végeredménye gyakran kiégés, frusztráció és a tehetség kifáradása.
Túlélésnek elfogadható, de életnek talán kevés.
Ide kapcsolódik talán az Irodalom és gyámság című szövegednek az a megállapítása, hogy a társadalmunknak „legyengült az immunrendszere”, ebből pedig az következik, hogy nagyobb eséllyel lesznek betegek a tagjai. A gyámsághoz, a mérgekhez és az abúzushoz való viszony újragondolásához szerinted a gyógyszeres kezelésnek megfeleltethető kibeszéléssel vagy inkább az immunrendszert erősítő, megelőző gyakorlatokkal célszerűbb nekilátni?
Természetesen mindkettővel. A kibeszélés önmagában sajnos nem minden esetben elegendő gyógyszer, de enélkül elképzelhetetlen a továbblépés. A tagadás vagy hazugság áttörése a nulladik lépcsőfok. Ahonnan el lehet rugaszkodni. A valóság felismerése, a történetek kimondása, a szükséges együttérzés gyakorlása. Utána lehet elgondolkodni azon, hogy a közeg ‒ akár tudatlanságból, akár szándékosan ‒ miként tette lehetővé a visszaéléseket.
Kérdésem az, hogy miért nincs a hazai irodalomi közegnek egészséges önvédelmi képessége? Hogy lehet az, hogy valaki, akinek az erőszakos viselkedéséről tömegek tudnak, gond nélkül menetel előre, sőt, mintha egyenesen pozitív kapcsolat volna az agresszió és a szakmai siker között?
Tovább olvasokProblémaként emeled ki a bystander-effektust, azaz, amikor a közösség nem segíti az áldozatot, hanem félrenéz, ezzel pedig voltaképp normalizálja az abúzust. Szerinted mik a feltételei annak, hogy ez konstruktívan, jó irányba változzon?
Edukáció, gyakorlás, folyamatos tudatosítás. A visszaélés mindig egy közegben, rendszerben történik: az elkövető és az áldozat mozgó szerepkörök lehetnek, míg a közösség állandó. Meg lehet tanulni azt egyénileg és csoportban is, hogy miként lehet egy rossz helyzetben közbelépni, az áldozat segítségére sietni anélkül, hogy magunkat veszélyeztetnénk. Miként lehet felszólalni, ha visszaélést tapasztalunk.
Az irodalmon belül fel lehetne vállalni azt, hogy különböző eseményeken ezzel is foglalkozzanak, táborok keretében pedig mindenképp. A mindenkori vezetők felelőssége az lehet, hogy szervezeti keretek között ‒ például kiadók, szerkesztőségek, irodalmi szövetségek és társaságok ‒ létrejöjjön egy etikai kódex és eljárási protokoll, de ugyanilyen fontos a tájékoztatás. Ehhez érdemes szakmai segítséget is kérni.
Deres Kornélia esszésorozatának második részében az irodalmi élet és az alkoholfogyasztás kapcsolatát vizsgálja.
Tovább olvasok„Meggyógyulni más helyett lehetetlen” ‒ szögezed le, és példaértékűnek gondolom, hogy mintha a csend megtöréséért tüntetne az esszéid minden mondata. Az Irodalom és abúzus című szöveghez sok kommentár érkezett, többen körvonalazták a saját tapasztalataikat, történetüket. Mit gondolsz, mi lehet a következő lépés rendszer- vagy intézményi szinten?
Elsőként az edukációs köröket érdemes megkezdeni: eseményeket szervezni, ahol szakértők, pszichológusok, jogászok, szervezetfejlesztők és jogvédők beszélnek a visszaélések pszichológiájáról, közösségi dinamikáiról, illetve a megelőzés jó gyakorlatairól. Ezzel párhuzamosan az irodalmi munkahelyek és szervezetek jó példával járhatnának elöl a fent említett szabályozások kialakításában és gyakorlásában.
Nagyon fontos, hogy a megelőzés és visszaélések kezelése mindig gyakorlati jellegű, egy etikai kódex önmagában semmit nem ér. Örömteli lenne, ha a 2024-es irodalmi táborok és tehetséggondozó műhelyek is foglalkoznának már ezzel a kérdéskörrel, hogy a legfiatalabbak számára is korrekt, transzparens, elérhető információk álljanak rendelkezésre. Ezek egyike sem megvalósíthatatlan dolog. Különösen akkor, ha tényleg egy biztonságosabb, ezért értelemszerűen felszabadultabb közeg közös létrehozása lenne a cél.
