A Panodyssey projekt célja egy olyan közösségi oldal létrehozása, melyen a felhasználóknak lehetősége van saját írásaik közvetlen megosztására. 2023 decemberéig hat magyar szerző, a Panodyssey nagykövetei mutatják meg az érdeklődőknek, milyen lehetőségeket rejt magában a platform.
"Amikor az irodalmi/családi/társadalmi közeg az alkoholista írót nem sajátjaként ismeri fel, hanem freak-ként, idegenként, rendszerhibaként, akkor alapvetően véti el az reform lehetőségét is. A rendszer mentalitása érintetlen marad. Nincs gyógyulás, nincs változás. A mérgezés természetes megoldásnak tetszik. Tovább hagyományozódik viselkedési stratégiaként, túlélési módként, legkisebb rosszként. De idővel a legnagyobbra nő." Deres Kornélia esszésorozatának második részében az irodalmi élet és az alkoholfogyasztás kapcsolatát vizsgálja.
Szalonsztori az íróról, aki fellépése után négykézláb mászkált a diákság között. Hogy tegnap történt vagy húsz éve (esetleg hatvan), teljesen mindegy. Klasszikus történet, a közönség röhög. A főhős kora meghatároz(hat)atlan. Egy biztos: örök társa, az alkohol nem öregszik.
Idegesít, hogy attrakcióként figyelik az irodalmi közösségeket. Sőt, néha egyenesen freak show-ként. „Hallottál valami pletykát?” – szegezik rendre nekem.
Addikció, nélkülözés, személyiségzavar, bántalmazás züllik társasági ragasztóanyaggá.
Polgári unalom helyett a művészeti közeg önrombolása, élő adásban. Az arcokon elnéző mosoly, vagy undorba hajló fintor. A botrány hasznos. A botrányosan alkoholista író – kellő távolságból – tereli a figyelmet és irányítja a nézés móduszát: részvétlen, cinikus, kívülálló. Valamiről majd holnap is lehet beszélni. Mintha a közegnek szüksége lenne erre a teátrális devianciára. Mert a négykézlábas, félmeztelen, őrjöngő részeg lesz a hivatásos alkesz, aki gyakran eleve nehezebb sor(s)ból érkezik a társaságba. Ő lesz a megnyugtató „mihez képest”. A karikatúra, a szimbólum, a legismertebb szerepkör, aki azért (is) kell, hogy kitakarja a többieket és azt az egy-két liter bort, durvuló vicceket, szalonagressziót. Ők megússzák, belőlük nem válik hír, pletyka, intő példa.
Persze, ez egy ilyen ország. Élen jár a sportban az alkoholizmusban és öngyilkosságban. A nemzeti alkoholstratégia pedig a házi szeszfőzdék engedélyezésében merül ki. Szeretjük ezt eltartani magunktól, főleg a középosztály társadalmi környezetében, ami kiválóan alkalmas az elfedésre. Pedig az átlagos magyar lakás tartozéka pár üveg pia: tükrös komódban, konyhapulton, hűtőben, szekrény tetején, sufniban. Hogy legyen mihez nyúlni. Vendégeknek, munkanap végére, gyász idejére, munkanap elejére, öröm idejére, ha sok a stressz, ha nagyon akarsz felejteni, ha ünnep van. De mikor nincs ünnep, ugye. Aki alkoholista családból jön és túl korán kellett szembesülnie a részeg (becsiccsentett, ittas, bebaszott) felnőttek viselkedésrepertoárjával, annak különösen kiélesedik az érzékelése. És nem lepődik meg azon, hogy mi magyarok még az önbevalláson alapuló (tehát értelemszerűen erősen lefelé torzító) nemzetközi alkoholbetegség-rangsorokban is dobogós helyen vagyunk. Hogy ez számokban konkrétan egy- vagy kétmillió állampolgárt jelent, esetleg ötmilliót, az definícióktól, kutatási fókuszkérdésektől függ. Egy biztos: az irodalmi közeg is kiemelt érintettje a problémának.
Érdekes, hogy ez mennyire függ össze az írókép(zet)einkkel: az önsorsrontó, nagyivó, dúvad, destruktív író alakja nagyjából Balassi óta épül be folyamatosan a hazai kulturális tudattalanba.
Mert a magyar író sokat iszik. Ez múzsája és menedéke. „Borsodban a sör üdítő”. Meg amúgy is, hogyan viselné el a kollégáit enélkül? A magyar író állandó eposzi jelzője tehát az, hogy bírja az italt (habár friss kutatások szerint az alkoholt a nagyivók sem bírják jobban, csak a mérgezés érzékelésében tompábbak). Ehhez képest, egy londoni kollégám szerint az „angol író” teljesen másként jelenik meg a nemzeti képzeletben: visszafogott öregember, aki saját lelkébe fordulva, csendben szemléli a természetet. Persze, érződik némi elitista gőg ebben a képben, mégis nagyon más irányokat jelöl ki. Horribile dictu, az író érezheti magát jól is. Lazulhat az erdőben. Futhat. Lézenghet. Örülhet. Nagy művek nem az állandó szenvedésből születnek.
Mert az ital végső soron a fájdalom ellen kell. Ahogy Máté Gábor orvos írta: „Not why the addiction but why the pain”. Amikor az irodalmi/családi/társadalmi közeg az alkoholista írót nem sajátjaként ismeri fel, hanem freak-ként, idegenként, rendszerhibaként, akkor alapvetően véti el az reform lehetőségét is. A rendszer mentalitása érintetlen marad. Nincs gyógyulás, nincs változás. A mérgezés természetes megoldásnak tetszik. Tovább hagyományozódik viselkedési stratégiaként, túlélési módként, legkisebb rosszként. De idővel a legnagyobbra nő.
Szerencsére ma már vannak civil próbálkozások, társadalmi kampányok: Magyarországon például a Kék Ponthoz kötődő Száraz november. (Nagy-Britanniában egy hónappal korábban jön a Sober October.) Ennek a lényege, hogy a résztvevők egy hónapon keresztül vállalják, hogy nem isznak alkoholt. Egyáltalán, semennyit. Valószínűleg a felhívás maga vízválasztó: szembenézni azzal, ki hanyadik lépcsőjén van éppen a függőséghez, kontrollvesztett állapothoz vezető útnak. Sok-e harminc nap alkohol nélkül? Aki ezt a gondolatkísérletet csípőből utasítja vissza, zárja ki, szólja le, annak vélhetően már nem egészséges (van olyan?) a kapcsolata az alkohollal. Mikor pár éve egy irodalmi táborban sokadjára is elutasítottam a felkínált szeszes italt, mondván, én több éve egyáltalán nem iszom, némi zavarodottság és rémület tükröződött kollégám szemében: „És így is működik?” Persze, hogy működik, bár az észlelés, az én- és közegtapasztalat nyilván változik.
Egyébként az a benyomásom, hogy az absztinencia gyakorlása furcsamód a környezetet jobban megviseli, mint fordítva: a dühtől és ellenségeskedéstől az értetlenségen át a kiábrándulásig ível a reakcióskála.
Kedvencem, mikor egy-egy agresszívebb (önbevallás alapján természetesen nem alkoholfüggő) ember ilyenkor lecsap az asztalra egy feles poharat, hogy „márpedig inni fogsz velem”. A szituáció egyaránt történhet családi, szabadidős, munkahelyi, irodalmi közegben. Ez a nyüszítő dominancia-igény egyszerre szól a normatív(nak láttatott) viselkedésmódok megerősítéséről, illetve az önismeret teljes hiányáról, némi rosszindulatú nárcizmussal keverve.
Az én életemet gyerekkortól végigkísérték a felvállalt és önbevallott, rejtőzködő és tagadó, illetve (jelentősen kisebb számban) absztinenssé váló alkoholisták. Közelről, talán túl közelről figyeltem őket. Nyomot hagytak az életemen a játszmáikkal, hazugságaikkal, kétségbeesésükkel, leépüléseikkel, tehetetlenségükkel, gonoszságukkal, egészségtelen formájú szeretetükkel. Innen (is) tudom, hogy meggyógyulni más helyett lehetetlen. Rendszert váltani és változtatni csak magunknak, magunkért. Így az attrakció-éhséget egy ponton talán felválthatja a szolidaritás.