Deres Kornélia: Irodalom és abúzus
Deres Kornélia

Deres Kornélia: Irodalom és abúzus

panodyssey panodyssey projekt deres_kornélia esszé

Kérdésem az, hogy miért nincs a hazai irodalomi közegnek egészséges önvédelmi képessége? Hogy lehet az, hogy valaki, akinek az erőszakos viselkedéséről tömegek tudnak, gond nélkül menetel előre, sőt, mintha egyenesen pozitív kapcsolat volna az agresszió és a szakmai siker között?

A legjellemzőbb reakciók: 1) mindenhol előfordul, 2) ilyen nálunk sohasem fordult elő. Mindkettő lényegi üzenete az, hogy ne bolygassuk az ügyet. Ami, ugye, nincs is. Szeretnék a határtartás fontosságáról írni. Arról, miért nem érdemes bagatellizálni a visszaéléseket, és miért lenne fontos, hogy a hazai irodalmi közeg is tegyen konkrét lépéseket. Mielőbb.

Deres Kornélia: Irodalom és mérgek
Deres Kornélia: Irodalom és mérgek
Tovább olvasok

Húsz éve publikálok, és körülbelül ennyi ideje veszek részt (egyre kisebb intenzitással) az irodalom különféle szociális tereiben és eseményeiben is. Diáktáborok, felolvasások, nyilvános beszélgetések, irodalmi táborok, nem nyilvános beszélgetések, műhelyek, kuratóriumi ülések, szakmai események, egyetemi órák. Áttételesen annak is az irodalomhoz van köze, hogy pár éve elkezdtem önvédelmi edzésekre járni. Huszonéves koromban volt ugyanis egy ismert zaklatója a baráti-ismerősi körömnek. Író, azóta is aktív. Sőt, díjazott – ennek összefüggéseiről kicsit később. Körülbelül két tucat kollégámat érintette az általa elkövetett bántalmazás, inzultálás, életveszélyes fenyegetés. Nőket és férfiakat egyaránt. Mindez azóta is tart, a legutóbbi történet idén ősszel érkezett. Ezek a tények ismertek, rövid fejszámolás után arra jutok, hogy minimum száz ember valamilyen módon érintett, akár áldozatként, akár szemlélőként, tanúként. Ez csak egyetlen példa. Kérdésem az, hogy miért nincs a hazai irodalomi közegnek egészséges önvédelmi képessége? Hogy lehet az, hogy valaki, akinek az erőszakos viselkedéséről tömegek tudnak, gond nélkül menetel előre, sőt, mintha egyenesen pozitív kapcsolat volna az agresszió és a szakmai siker között? Mit állít magáról az a művészértelmiségi közeg, amelyik az első intő jel után nemhogy nem jelzi, hogy az erőszakos viselkedés nem elfogadott, de egyenesen jutalmazza is azt?

Gyávaság ez vagy életprogram? Egy ilyenek közeget nem szívesen neveznék otthonosnak.

Az évek, évtizedek során érkeznek a hasonlóan sokkoló történetek, bővített elkövetői névsorral, jellemzően viccé formálva: pohártörés az arcon, fegyverrel való fenyegetés, leütés hátulról, éjszaka hazáig követés, telefonos zaklatás, szexuális zaklatása fiatal nőknek és férfiaknak idősebb pályatárs által, fojtogatás, vagy a tehetséggondozás álcája mögött fiatalkorúak zaklatása. És az egyik legmocskosabb mondat, amit az irodalmi közeg kivethetett magából ebben a témában:

„neked ezt tűrnöd kell”.

Szintén egy „hírességtől”. Nos, nem csak, hogy nem kell, de ideje lenne tenni azért, hogy ezek a hivatalos, fél-hivatalos terek, illetve közösségek felismerjék és tudatosítsák a különféle visszaéléseket. Ennek pedig logikus következménye (lenne) az, hogy megértsék: van dolguk ezek megelőzésével is. Mert bár a diszkomfortot valamelyest csökkenti, ha csupán egyéni eltévelyedésként lát(tat)ják a sokadik zaklatási történetet is, mindez mégis elsősorban arról a szakmai és társadalmi rendszerről beszél, amely lehetőséget ad arra, hogy ezek újra és újra megtörténhessenek anélkül, hogy a közeg adaptívan reagálna a felszínre kerülő problémákra. Milyen szép lenne, ha ebben tudnánk példát mutatni.

Mert egy közösségnek igenis van visszatartó ereje.

Ráadásul nem kellene megvárni azt az itthon jellemző sémát, hogy ez a téma csak akkor érje el a nyilvános beszéd szintjét, amikor már késő. Amikor már olyan helyrehozhatatlan károk keletkeztek, amelyekből évtizedek alatt sem lehet felgyógyulni. Rengeteg szituáció során felnőtt fejjel mindenki tisztán látja, ha határátlépés történik. Akkor homályosul csak el ez a tisztánlátás, ha egy közösség tagjai nagyon erősen másra vannak kondicionálva, szocializálva: kifejezetten a félrenézésre, vagy arra, hogy addig örüljön az ember, amíg nem őt bántják. És addig kussoljon. Az „Ilyen nálunk sohasem történt”, vagy az „Én sosem tapasztaltam semmi ilyesmit soha sehol” mondatok burkolt jelentése jellemzően: „mindig félrenéztem, amikor ilyen történt” vagy

„nem voltam képes felismerni, mi történik, annyira hozzászoktam a bántalmazó környezethez”,

esetleg: „én magam is érintett vagyok, akár elkövetőként, akár áldozatként”. Az egészséges határtartás gyakorlása mellett nagyon fontos lenne annak a kognitív disszonanciának a feloldása is, ami miatt a mai napig sokak számára fontosabb az agresszorokkal, elkövetőkkel vállalt szolidaritás, semmint az áldozatok támogatása, segítése. (A női áldozatokra fókuszálva nemrég jelent meg egy világos, pontos cikk a témában.)

Érdemes lenne bizonyos viszonyrendszerekben (szülő-gyerek, tanár-diák, főnök-beosztott, mentor-mentorált, rendező-színész/táncos stb.) világosan kimondani, hogy mindig azon van a felelősség, aki a hatalmi hierarchiában az erő pozícióját birtokolja. Hogy az erőszak széles skálán mozog és nem mindig a pofonnal és megalázással kezdődik. Hogy vannak intézmények, amelyek segítséget tudnak nyújtani. Szerencsés lenne ezeket a belátásokat és ehhez kötődő megelőzési gyakorlatokat valamilyen módon formalizálni a munkahelyeken és olyan rugalmasabb működésű szakmai közegekben is, mint amilyen az irodalom. A realitás az, hogy mindenki elsősorban a saját közegeiben és köreiben tud konkrét hatást gyakorolni, ott szólalhat fel vagy tehet a visszaélések ellen. Ha ezt elmulasztjuk, akkor a további lépések sem reálisak.

Akkor nincs mire építkezni társadalmi szinten sem.

2019 óta dolgozom Rihay-Kovács Zitával a Biztonságos terek projektben, amely a munkahelyeken történt visszaélések megelőzését tűzte ki céljául, például etikai kódexek és jó gyakorlatok ismertetésével. A cél igen egyszerű: „Mindenki, aki belép egy munkahelyi, iskolai vagy szakmai közösségbe, érezze biztonságban magát. Legyünk tudatában a jogainknak. Legyen védelem, segítség és támogatás a közösségek tagjai számára azokkal szemben, akik visszaélnek a hatalmukkal, akik kihasználják mások kiszolgáltatott helyzetét, és akik velük közösséget vállalva segítik elfedni a visszaéléseket.” Viszonylag könnyű lenne ezeket az ismereteket továbbadni az irodalmi közösségek felé is. Ha ez bárkit érdekelne. Úgy gondolom, ezt a munkát elsősorban a legfiatalabbak miatt kell elvégeznünk. Hogy ők már egy másfajta mentalitású közegbe érkezzenek – ha ez nekünk nem is jött össze.

Deres Kornélia: Irodalom és gyámság
Deres Kornélia: Irodalom és gyámság
Tovább olvasok

Nem szabad tagadni, hogy sok esetben a téma indulatos eltartása abból (is) fakad, hogy az adott egyén nem kész vagy képes arra, hogy a saját életében reflektálja a megtörtént hatalmi visszaéléseket, kisajátításokat, bántalmazást, erőszakot, zaklatást. Férfiak és nők egyaránt. Aztán egy szinttel feljebb: a közeg (család/szakma/társadalom) sem kész szembenézni az egyes tagjait érintő bántalmazások történeteivel. De a kép csak akkor marad sötét, ha úgy teszünk, mintha semmi sem történt volna. Ha kussolunk. Ha hazudunk. Ha félrenézünk. Ha az erőszakos viselkedést jutalmazzuk. Ez minden szakmai, társasági és egyéb közösségi helyzetben egyéni felelősség is. 

Csak nyitott szemmel.