A Panodyssey projekt célja egy olyan közösségi oldal létrehozása, melyen a felhasználóknak lehetősége van saját írásaik közvetlen megosztására. 2023 decemberéig hat magyar szerző, a Panodyssey nagykövetei mutatják meg az érdeklődőknek, milyen lehetőségeket rejt magában a platform.
"De olyan is van, hogy nem kérnek hozzájárulást a szerző saját szövegének, szövegrészletének kiadásához. Nota bene, akár magánlevelezésből. Csak közlik, hogy az anyag már elment a nyomdába. Vagy amikor egy könyv előre egyeztetett, több ember munkájából összeálló külíve/belíve a nyomdába küldés előtt vagy közben (!) teljesen megváltozik, mert hirtelen kiderül, hogy „ők csak így tudják megoldani” vagy „másként nem lesz eladható”. Ezer példája annak, hogyan csúsztatják szándékosan egymásra a pozícióból fakadó szakmai és hatalmi elemeket. A lényeg, hogy a szerző érezze megtiszteltetésnek: gyámkodnak felette. " Deres Kornélia esszésorozatának első részében bemutatja, hogyan jellemzi a gyámkodás az hétköznapi és az irodalmi életet egyaránt.
„Azok a nemzetek a legboldogabbak, melyek legkevésbé kormányoztatnak. Erős kormány: gyámság, s akinek gyámja van, az, ha nem hülye, hát kiskorú.” (Kossuth Lajos)
A felnövés érdekel: társadalmi, közösségi szinteken. A felelős, öntudatos létezés körülményei. És annak akadályai. Mint az áruló állam, a kiskorúsítás, a régi reflexek. A háttérmintázatok. Hagyománynak csúfolt mérgezés, szakmaiságnak hazudott rossz szokás, jóindulatnak álcázott paternalizmus.
A helyszín Kelet-Európa. Itt élek lassan negyven éve, ide köt család és elsődleges szocializáció. A régió, ahol minden gyanúsan ismerős, gyanúsan otthonos. Transzgenerációs tabuk és erodált intézmények. Vesztett csaták, elnyomott szenvedés, felszíni csillogás, és ami ezzel logikusan jár: személyiségzavarok, alkoholisták, motyogók, megalkuvók és predátorok. Túszul ejtett, gyámság alá helyezett társadalmak. Kádár Magyarországa, Husák Csehszlovákiája, Zsivkov Bulgáriája, Ceaușescu Romániája vagy Gomułka, majd Gierek Lengyelországa. A személyközi roncsolás élénk utóélete posztkommunista időnkben. És az a kurva nagy, áthatolhatatlan csönd.
Mert az elnyomó rezsim nem ideológiailag kötött. Főleg nem értékrendben. Elvtárs vagy főispán: felszíni mozgások, szavak gyámság alá helyezése. A lényeg a viselkedés(b)en dől el. Hiába van elvileg lehetőség az ellenállásra, ha valaki azt sem észleli, hogy már másnak a kutyája. Hogy leigázták. Hogy használják. Pszichológiai értelemben a határtartás képessége azt jelenti, hogy az ember saját mentális jólléte érdekében megvédi magát, s nem hagyja, hogy eltiporják. De legalábbis küzd. Egyénileg és társadalmilag is nagy baj, ha ezek a határok nincsenek tisztázva. Ha nincs minta arra, hogyan kell eredményesen fellépni a fenyegetés ellen. A diktatúra-tapasztalat pedig tovább él a fejekben, átadódik a következő generációnak.
A Kádár-kor pszichológiailag legpusztítóbb időszaka kétségkívül az emberarcú, fellazult évtizedekre esett. A legvidámabb barakk idejére. A társadalom tudattalanjába ekkor épült be tartósan az a kognitív disszonancia, hogy a krumplileves, sör és Balaton kárpótol az önrendelkezés hiányáért.
Hogy a bűnök programszerű elfedésére épülhet autentikus élet. Innentől a lojalitás jelentése: behódolás. Bármennyire is felkavaró, nyílt elnyomás közben könnyebb megőrizni a tudatos(abb) ellenállóképességet. Emberarcú diktatúrák és hibrid rezsimek bújtatják legügyesebben az állam árulását.
Hiszen az immunitás az emberi szervezetben is akkor sérül, amikor már nem képes egymástól megkülönböztetni a káros és jótékony anyagokat. Ugyanígy társadalmi szinten. Mert hiába az ellenállás szikrája, ha előnyöket kockára tenni luxusnak minősül. A demokrácia nem csak egy elv, hanem gondolkodás- és viselkedésmód. Hiába van elvileg szabadság, ha családból, iskolából, munkahelyről konzekvensen az az üzenet érkezik, hogy „húzd meg magad”. Ha egy közeg - lustaságból, fáradtságból, nemtörődömségből vagy szándékosan - lehetővé teszi a régen berögződött működésmódok továbbélését, aminek következtében a társadalmi-szakmai hierarchia alsóbb fokain állókat vagy a kívülállókat (illetve, akiket annak hisznek, bélyegeznek) nem illeti meg ugyanaz a tiszteletteljes bánásmód, ugyanaz a hangnem, mint a hatalommal, tekintéllyel, elismeréssel bírókat.
Az immunvesztett társadalom vagy képtelen védekezni a káros hatások ellen, vagy a jótékony hatásokat is elfojtja. Ezen a táptalajon könnyen szökken szárba a Nárcisztikus Együttműködés Rendszere (Bánki György pszichiáter kifejezése). Jellemzői a kettős beszéd, a bűntudat és szégyen virtuóz megszervezése, a klánok túlhatalma, illetve, hogy a rendszer igényei dominálják az állampolgár életét, nem fordítva – noha retorikai szinten ennek ellentétét sulykolják. És összességében ez a gyámság olyan ismerős, olyan megnyugtató. Itt már ideológiailag is gond nélkül összeér a posztkommunista ízű krumplin vásárolt szavazatok, a nullás vagyonnyilatkozatok és a vadkapitalista mantra („akinek nincs semmije, az annyit is ér”) ereje. A normalitás véres retorikája, hogy elfedje milliárdok elégetését és egy ország kiárusítását. Ehhez lettünk (hozzá)szoktatva.
Az irodalomban is. Kicsit kussolni, kicsit másfelé nézni. A gyám szerepét betöltik kiadók, igazgatók, szerkesztők, érdekképviseletek, társaságok stb. Felsorolni is unalmas.
A szerző persze ellenáll, ha van egészséges mentális immunrendszere. Aztán egy idő után – ha kellően leépült, biztosra játszik, vagy eleve megszokta a kiskorúsítást – elhajol, meghajol. Sőt, rosszabb esetben elhiszi, hogy a gyám mindig is jobban tudta nála.
Elhiszi, hogy jobban jár, ha eldobja a nevét („ezzel a névvel nem futsz be, majd meglátod”), ha öten-tízen-húszan átírják a szövegét (az agyonmentorált/agyonnyomott szerzők problémája), ha külső nyomásra ő maga írja át teljesen a könyvét („túl bonyolultan írsz, nem futsz be”), ha felülírják saját szerzői szándékát („a kiadó csak jót akar neked, azért nem ad ki”). Elhiszi, hogy tekintélyszemélyeken, kapuőrökön kell gondolkodnia. Hogy nem mondhat nemet. Hogy együtt kell nevetnie, akkor is, ha a gyomra felfordul. Hogy nem kérdezhet vissza, nem vitatkozhat, nem mondhat kritikát saját közegéről. A viselkedésen keresztül rögzül az elnyomás.
Panelbeszélgetések során emberarcú szerkesztők/kiadóvezetők/stb. próbálják meggyőzni a közönséget arról, miért hasznos, ha a szerző/fordító tudta nélkül és háta mögött átírják a szövegét, anélkül, hogy őt erről külön értesítenék. Miért kifejezetten jó a szerzőnek, ha nincs beleszólása a szöveg végső formájába. Hogyan lesz később hálás érte. Rosszabb esetben magát a szerzőt is kiállítják, hogy mondja el, tényleg mennyire hálás, hogy együttműködés helyett felülbírálták. Kádárizmuson tenyésztett piacgazdaság: a jól megszokott parancsuralmi módszer, interiorizálva. De olyan is van, hogy nem kérnek hozzájárulást a szerző saját szövegének, szövegrészletének kiadásához. Nota bene, akár magánlevelezésből. Csak közlik, hogy az anyag már elment a nyomdába. Vagy amikor egy könyv előre egyeztetett, több ember munkájából összeálló külíve/belíve a nyomdába küldés előtt vagy közben (!) teljesen megváltozik, mert hirtelen kiderül, hogy „ők csak így tudják megoldani” vagy „másként nem lesz eladható”. Ezer példája annak, hogyan csúsztatják szándékosan egymásra a pozícióból fakadó szakmai és hatalmi elemeket. A lényeg, hogy a szerző érezze megtiszteltetésnek: gyámkodnak felette.
Jelenlegi irodalmi infrastruktúránk magán hordozza a posztkádári reflexek és a kapitalista árulogika nyomasztó jellegzetességeit. A kettő sokszor – lásd fent – gond nélkül összeér, így alakulnak és maradnak fenn a mozdíthatatlan tömbök, centrumok, ízlések. Monopóliumok. Mindaz, ami színessé, plurálissá, mozgékonnyá tehetné ezt a struktúrát (folyóiratok, zine-ek, kis műhelyek, érdekképviseletek, határterületi együttműködések), adminisztratív kivéreztetés áldozata. Tiltás már nincs, csak anyagi ellehetetlenítés.
A hipnózissal szemben a fizikai, szellemi, érzelmi önvédelem nem múló éberséget és tudatosságot igényel. Ez maga a felnövés.
Nem egy forráspont, hanem a mindennapok gyakorlata. Nem felforgató esemény, hanem az egészséges, saját határait tisztán látó, felelős élet kezdete. Amiben a szabadság és ahhoz kötődő rizikóvállalás nem csak elvileg adott, de folyamatosan gyakorolható is.