Deres Kornélia: Irodalom és pénz
Deres Kornélia

Deres Kornélia: Irodalom és pénz

pandoyssey panodyssey projekt deres_kornélia esszé

A Panodyssey projekt célja egy olyan közösségi oldal létrehozása, melyen a felhasználóknak lehetősége van saját írásaik közvetlen megosztására. A projekt során hat magyar szerző, a Panodyssey nagykövetei mutatják meg az érdeklődőknek, milyen lehetőségeket rejt magában a platform. 

"Amíg a hazai írótársadalom ilyen egyenlőtlen és a szakma által szinte egyáltalán nem kezelt dinamikákban kénytelen létezni, addig nem lesz valódi emancipáció. Megmaradnak a kevés szerencsések az elitklubok tagjaiként. Ahonnan már nincs valós akarat a struktúra átgondolására, átalakítására. Nincs felismerve a közös rossz helyzet, nincs közös kiállás." Deres Kornélia esszésorozatának negyedik részéből megtudhatjuk, miért van az, hogy kizárólag szépírói tevékenységből gyakorlatilag lehetetlen megélni. 

Persze, hogy nem lehet belőle megélni. Író írásból biztosan nem él meg. Vagy csak erős megkötésekkel: saját vagyon, saját tulajdonú lakás(ok)/ház(ak), (házas)társ vagy felmenők vagyona, megélhetést hozó befektetések, közmondásos lottónyeremény árnyékából. Ezek nélkül a privilégiumok nélkül, bérből és albérletben élve már erősen meg kell gondolni, mire megy az az idő, amit írással lehet(ne) tölteni. És ami így nyilván munkaidővé alakul. A feltöltődésre fordítandó szabad- vagy alvásidő pedig cserébe lassan elsorvad. Folytonos bűvészmutatvány órákkal, életenergiával, figyelemmel. Milyen szép volna, ha nem az egzisztenciális háttér határozná meg azt, hogy kiből lesz nagyobb valószínűséggel lemorzsolódó, pályaelhagyó, örök mi-lett-volna-ha. 

A szépírás nem azért züllik hobbimunkává, mert ne lenne benne heti húsz-harminc-negyven óra, akár több is. Hanem azért, mert nem fizetik meg.

Ami összefügg azzal, hogy a művészeti – és kifejezetten irodalmi – munka munkajellege a mai napig instabil társadalmainkban. Ennek egyik oka, hogy az irodalmi munka (szépírás mellett értsük ide a szerkesztői, szöveggondozói munkát is) nem igazán illeszkedik sem a munka kapitalista, sem (állam)szocialista fogalmi kereteibe. Így folyamatjellege jobbára láthatatlan és megfizetetlen marad, míg eredményei (könyvek, felolvasások, bemutatók) már-már grandiózus módon ékelődnek bele a téridőbe. Az eredményekért (nem a munkáért) az író honoráriumot kap. Ha szerencsés. A honorárium jó szó, mert pontos. Jelentése: jutalom, díj. Nem bér, nem fizetés. Pedig az írás nem alkalmi munka, sőt, sok esetben éveken keresztül húzódó, állandó munkavégzés. 

A fenti – alapvetően gazdasági – feszültséget nem kezeli a szak(ma)politika. Sőt, úgy tesz, mintha a probléma nem is létezne. Nyilvánvaló, hogy a valódi megoldások strukturális változást jelentenének. Újragondolást. Például a jutalmazás (ösztöndíjak, díjak, támogatás, életjáradék stb.) különféle rendszerei helyett/mellett akár az is megtörténhetne, hogy az irodalmi munkát megfelelően megfizetik. Ennek kerete lehet alapjövedelem, speciális munkavállalói helyzet, netán konkrét álláshelyek. 

Jelen pillanatban az íróvá válás és az akként való megmaradás Magyarországon bizonyos társadalmi privilégiumoktól függ.

A nyers realitás annyi, hogy az ún. szakmai munka: folyóirat-publikációk, fellépések, könyvek kiadása, esetleges szerkesztői, korrektori, műfordító, szakfordítói, lektori, vagy kuratóriumi munka jellemzően szánalmas, már-már láthatatlan összegeket hoznak. Ha nem eleve ingyenmunkáról van szó. Ami sok helyen magától értetődő elvárás. Ebbe nőttek bele az előttünk lévő generációk (igaz, még egy teljesen más szociokulturális és politikai környezetben), és ennek utóéletébe nőttünk bele mi is. Közben jön a lehangoló szembesülés munkánk értékével: négy-öt évnyi írói munka összdíjazása bruttó nyolcvan és százezer között. Nem, nem euróban. Ha egyáltalán. (Nyilván, adjunk annak esélyt, hogy sztárszerzőknél az átlagos honoráriumtábla akár máshogyan is kinézhet, de ez ismét visszavezet az egyéni előjogok zsákutcájába.) Az ösztöndíjak sem jelentenek valós megoldást erre a helyzetre: nem ismerek olyan, a fenti privilégiumokat nélkülözni kénytelen írótársat, aki pénzkereső civil foglalkozását akár részben felfüggeszthette vagy beszüntethette volna egy-egy irodalmi ösztöndíj időszakára. Hiszen létfenntartási szempontból – értsd: ha bér és albérlet/lakáshitel kombóban kell megélni, plusz inflációs helyzet – ezek zsebpénznyi jellegű összegek. Pedig elvileg az ilyen, jellemzően kompetitív, tehát pályázattal elnyerhető szakmai jutalmazások a „nyugodt munka körülményeit” hivatottak biztosítani. De mihez képest. Végül jön a büszkeség problémája: írói segélyekre, szociális támogatásokra pályázni. 

Amíg a hazai írótársadalom ilyen egyenlőtlen és a szakma által szinte egyáltalán nem kezelt dinamikákban kénytelen létezni, addig nem lesz valódi emancipáció. Megmaradnak a kevés szerencsések az elitklubok tagjaiként. Ahonnan már nincs valós akarat a struktúra átgondolására, átalakítására. Nincs felismerve a közös rossz helyzet, nincs közös kiállás. Pedig ezer ötlet jöhetett volna 1990 óta, hogy milyen adózási, egészségbiztosítási, lakhatási stb. kedvezményekkel lehetne segíteni az irodalomban dolgozókat (is). Nem a diktatórikus és autokratikus rendszerekre jellemző egyéni kijárásokkal, hanem közösségi szinten. Vagy hogy miként lehetne elismerni az irodalmi munka munkajellegét, megfelelő bérezéssel. Biztosan jobb és egészségesebb lenne egy olyan közegben létezni, amelyik nem privilégiumokat osztogat vagy von vissza, hanem a teljes közösséget figyelembe veszi és így próbál segíteni, mondjuk az egyenlő lehetőségek nevében. Enélkül csak az olló nyílik. 

Mindez az érdekérvényesítésre is hatással van. 

Axióma, hogy csak a saját vagyonnal rendelkező polgár képes megélni szabadon önnön polgárságát, polgári ágenciáját. Ő az, aki ellenállást és különvéleményt tanúsíthat úgy, hogy közben nem a bőrére megy a játék.

A többi, kiszolgáltatottabb egyén is ellenállhat persze, csak ott a vesztenivaló aránytalanul nagyobb. Kamikaze-játék. Erős közeget pedig csak úgy lehet felépíteni, ha a tagjait is erőssé teszik és függetlenné. S közben visszakapják a méltóságukat. Erre vagy ezért épül(het)ne a szolidaritás. Nem eszmék, ideológiák, főleg nem valamilyen oldali képviseletek irányában. Hanem egymásért. A valós, s nem csak névleges szakszervezetiség jegyében. Ebben a felállásban az irodalmi közeg már nem lenne többé dermesztően kiszolgáltatva politikai rendszerek, kormányok, potentátok kegyeinek. 

Borzongató gondolat: egy szabad és megbecsült szakma.