Május 8-án Budapestre látogatott Christoph Ransmayr, a kortárs német nyelvű irodalom egyik legfontosabb alakja, akinek egy éve jelent meg egy nem szokványos útikönyve. Az Egy félénk férfi atlasza (részlet itt) 70 novellán keresztül kalauzolja az olvasót a világ körül. De népszerűsége már jóval ezelőtt is meg volt alapozva, a 2018-ban megjelent Cox vagy az idő múlása az évek alatt kultikus könnyvé vált. A PesText Fesztiválon személyesen beszélt élményeiről, utazásról, fotózásról és arról, hogy valójában az élete egyenlő a melankóliával.
Az íróval Földényi F. László beszélgetett, és közreműködött Ransmayr állandó fordítója, Adamik Lajos. Mit jelent Ransmayr számára az utazás? Mit jelent félénknek és melankolikusnak lenni? Hogyan kapcsolódik össze az iPhone és az írás a szerző életében? – ilyen kérdésekre kaptunk választ.
Az utazás hamarabb kezdődik, mint hogy elindulnánk
„Világ körüli út, de nem útikönyv” – kezdte egy érdekes felütéssel Földényi F. László a beszélgetést, szerinte ugyanis az Egy félénk férfi atlasza sokkal több annál, mint egyszerű leírás a Föld különböző részeiről. Mit jelenthet egy ilyen ember számára az utazás, aki annyi helyen járt? – tette fel a kérdést az írónak.
Christoph Ransymayr, akárcsak az írásai, pontos és filozofikus választ adott. Szerinte az utazásnak több szintje van, az első szint valahol a mellkas tájékán kezdődik, amikor elkezd vágyakozni az ember, majd ezt követi az a sok információ, ami a rendelkezésünkre áll manapság (képek, videók, leírások stb.), aztán ott a tényleges fizikai tapasztalat. Mégis szerinte ennél még százával több pontja van az utazásnak, a lényege pedig az, hogy:
„Az utazás sokkal hamarabb kezdődik, mint hogy elindulnánk.”
Majd továbbfűzte a gondolatot, miszerint külső és belső utazás is van, amiből csak a külső jelent tényleges utazást. Hiszen a belső az mindig magába van zárva, személyes, nem feltétlen függ a külső hatásoktól. Erre példaként felhozta, hogy osztrákként egy szót sem ért a magyar nyelvből, és teljesen rá van utalva a szervezőkre. Ezzel pedig valami olyat tapasztal meg külsőként, amit belül nem tud.
Nyelv nélküli tudatlanként eljutni egy másik kultúrába olyan, mintha megint gyerek lennék”
– mondta az író.
A külső élményt mindig átszűri a nyelv, folytatta az író, azt fel kell építeni, történetet kell belőle alkotni, vagyis meg kell találni, hogy a nyelvben hogyan tud a legjobban működni az a külső behatás.
Nem elég a tapasztalat, nyelv kell hozzá
„Nincs már fehér folt a világban” – idézte fel Földényi az író egyik korábbi beszédét, amelyben a világ és a térképek kapcsolatáról beszélt, és azt mondta, az Északi-sark feltérképezésével eltűnt az utolsó fehér volt is. Vagyis az már meg van nevezve, így nem ismeretlen.
Ransmayr szerint viszont addig szinte minden embernek fehér folt a Föld, ameddig nem látja a saját szemével, és még akkor is ott van a probléma, hogy nyelvileg meg tudja-e fogalmazni, meg tudja-e érteni. A fehér folt ugyanis valami olyan, amit nem lehet csak tapasztalattal megérteni, ahhoz nyelv is kell. Ezt a saját 70 történetével tudja alátámasztani, amiben az emlék és a látás a nyelven keresztül teremti újra a tapasztalatot.
Amikor pedig Földényi arról kérdezte az írót, hogyan tud felidézni ennyi emléket, csak azt válaszolta:
Nem fair módszer, de én is lusta vagyok, iPhone-nal csinálok képet.”
Az író az elmúlt évtizedek alatt több mint 80 ezer fényképet készített, amit aztán később mindig elővesz, és az abból felidézett történeteket, élményeket írja le. Ez azért is fontos számára, mert ilyenkor olyat is lát, ami nincs a képen, hiszen új szemmel, távolról képes ránézni az egykori élményre.
Félénknek lenni annyi, mint bízni az ismeretlenben
A beszélgetés egy pontján Földényi feltette azt a kérdést, amin valószínűleg sok olvasó elgondolkozott már: hol van a félénk férfi ebben a kötetben? De az író állta a sarat, és ismét egy frappáns válasszal állt elő. A félénk férfi itt nem annyira egy konkrét személyt jelöl, hanem egy mindenkire érthető állapotot.
A félénk ember az, aki lépést tesz az ismeretlenbe”
– mondta.
Az ismeretlen itt térbeli és időbeli tényezőként is érhető: ha utazik az ember, akkor egy olyan helyre érkezik, ahol már előtte sokan és sokszor jártak, az ember egy időtlen jelenben jár, amiben ott van mindaz, ami egykor történt és történhetett. Az író ebből fakadóan a félénkséget egy habitusnak látja, azaz óvatosnak és körültekintőnek lenni, tisztában kell lenni azzal, mit tettek azelőtt, hogy ott járt volna az ember. Ez nem is annyira történelmi tudást jelent, hanem inkább alázatosságot és lelkiismeretességet a külvilág felé.
Földényi gyorsan le is csapott a lehetőségre, és méltatta az írót, hogy ez az óvatosság és lelkiismeretesség egyértelműen ott van az írásaiban. De felidézte azt is, hogy a német kritikában bizonyos szerzők azt hangsúlyozzák, hogy a kortárs német próza egyre jobban hasonlít egy gyorsbüfére, Ransmayr viszont mintha tudatosan ez ellen dolgozna.
A szerző szerint ebben nincsen tudatosság, számára az írás ilyen formában természetes. Mivel fiatalon sokat foglalkozott zenével, számára a szöveg zeneisége az első: többször felolvassa magának, amit ír, és csak akkor elégedett, ha az tökéletesen hangzik. Ez persze lassúbb munkát is eredményez, de nem tud úgy írni, hogy ne a dallamra figyeljen.
Azt a zenét folytatom, amit gyerekkoromban az irodalomból kihallottam”
– mondta Ransmayr.
Az írás segítette ki a betegségből
De mégis hogyan jött létre ez a kötet? A szerző elárulta, hogy egy nagyon nehéz betegség idején kezdte el foglalkoztatni a gondolat, hogy még annyi témát, embert, helyszínt szeretne megírni, és annyira kevés az ideje, hogy ki kell találnia, hogyan képes a legtöbbet a lehető leggyorsabban feldolgozni. Ebből jött létre aztán ez a könyv.
Már nincs idő regényt írni, de így együtt tudok lenni ezzel a sok emberrel”
– mondta az író, aki végig úgy hivatkozott a kötetbeli karakterekre, mintha azok a betegágyánál álló családtagok lennének. Talán ezzel is arra utalt, hogy milyen közelséget érez a saját történetei iránt.
A kötet központi élménye is ebből fakadt aztán, ami minden szöveg mögött ott rejtőzik: „Ez a könyv vitt közel az élethez, aminek már azt hittem, vége. Visszatérés volt a valóságba”.
Az óraművek és a melankólia
A beszélgetés végéhez közeledve Adamik Lajoshoz került a szó, akit Földényi arról kérdezett, milyen az osztrák szerző szövegeit fordítani. A műfordító szerint az íróval külön kiváltság együtt dolgozni, mert kiváló szövegeket alkot, a kettejük kapcsolatára pedig egy találó hasonlatot is mondott, ami a Cox avagy az idő múlása című kötetre utalt. Felidézte, hogy a könyvben van egy óra, amin összesen 700 különböző figura van, és amikor azt minden évben átszállítják a palotából a nyári rezidenciára, akkor darabokra szedik, majd újra összerakják.
Ugyanilyen a fordító munkája is, a nyelv egyedi dolog, de a fordító szétszedi és újra összerakja”
– mondta Adamik.
Lezárásként pedig Földényi egy érdekes „véletlenre” hívta fel a figyelmet, ahogyan Adamik és Ransmayr is közel 30 éve ismerik egymást, úgy szerinte ők is sokkal korábban találkoztak, mint ahogy azt eredetileg tudták. Földényinek 1984-ben jelent meg a Melankólia című könyve, ugyanabban az időszakban pedig Ransmayr a Jég és sötétség című kötetén dolgozott, amiben történetesen van egy Melankólia című fejezet. Tehát ’82-’83 környékén találkoztak egymással a melankólián keresztül.
És hogy mit jelent az osztrák szerzőnek a melankólia?
„Nem lehet egy életet egy érzéssel leírni, de ha valami illik hozzám, az a melankólia” – válaszolt Ransmayr, majd kifejtette, hogy ezzel nem is a szomorúságra, hanem egy sokkal árnyaltabb érzésre gondol.
A melankólia a végesség tudata: lehet, hogy egy nap el kell veszíteni majd mindent, de ma még van miért élni.
Fotó: Czap Zoltán / PesText
A beszélgetés a PesText Nemzetközi Irodalmi és Kulturális Fesztiválon hangzott el.
