„Vajon miért nincsenek jó anyák a mesékben és az apák miért olyan jók szinte minden mesében?” – teszi fel a kérdést Boldizsár Ildikó Mesék apákról című könyvében. A szerző szerint ugyanis az „apamesék” nagy részében a szülői szerepet megtestesítő férfi alakja igazságos, mindig a megértés felé tereli gyerekeit, a birodalmat pedig virágzásban hagyja rájuk. Persze, akadnak szigorú apák is, akiknek meg kell felelni, bizonyítani kell a lehetetlent, vagy épp tűrni, hogy nem ugyanazzal a mércével mérik a testvéreket. Mégis, Boldizsár Ildikó rámutat: a mesékben általában az anya elvesztése, vagy a mostohaanya gonoszsága a katalizátor. A jó apa tehát megjelenik itt-ott, míg a jó anyákról „írni sem érdemes” (maximum a hiányukról). Ennek oka valószínűleg, hogy elsődleges kötődési személyként kezdetektől az anyát tartjuk számon, míg az apa megítélése, igényei és a felé való elvárások rengeteget változtak az évszázadok alatt.
„A pszichológiában a ’60-as ’70-es évekre tehető egyfajta felvilágosodás a szülői szerepekkel kapcsolatban. Az apa alakját egyre kevésbé határozták meg a szigor, a fegyelem, a megfelelés kizárólagosságában. Egyre inkább lehetett érzelmes, figyelmes és gondoskodó a férfi szülő, sőt mára nagyon jó és természetes is, ha az” – jegyzi meg az apaszerep kapcsán Víg Sára gyermekpszichológus. Hozzáteszi: a 20. század elején megfogalmazott Freud-féle autoriter apaság sem feltétlenül párosult félelemkeltéssel vagy kegyetlenséggel, maga Freud például nagyon sokat foglalkozott, játszott a gyerekeivel. Ennek ellenére
a valóságban túl gyakran mosódott össze tévesen a tekintély a rettegéssel.
Az autoriter, aki akár magát is romba döntheti
Talán ezért sem meglepő, hogy a felnőtteknek szóló történetekben már erősebb katalizátor a problémás apa-gyerek viszony: a szépirodalom ugyanis tele van félelemkeltő, elveszett, sohasem ismert vagy épp túlidealizált apákkal. „A múlt századi vagy még korábban élt írók mindenképp a hagyományos, tekintélyelvűbb apamodell mellett nőttek fel, de még a ma alkotó szerzők és az olvasóközönség egy jelentős része is ezt ismeri jobban. Miközben persze minden korban voltak jó apák, ezt ne felejtsük el, és ma is élnek rosszak. Az irodalomban pedig általában azokkal a történetekkel találkozunk, amelyeket fel kell dolgozni: ugyanúgy, mint a mesékben. Valószínűleg ezért olyan nehéz tökéletes apákat találni a könyvlapokon” – fogalmaz Víg Sára.
Az autoriter és félelmetes apa alakja kapcsán Víg Sára Karl Ove Knausgard Harcom című regényfolyamát említi első példaként: az önéletrajzi könyvekből egy érzelmileg távolságtartó, tekintélyt parancsoló apát ismerhetünk meg, akinek a félelemkeltő mivoltát még a kiszámíthatatlansága is fokozza. Hasonló karakter Maggie OFarrell Hamnet című regényében Shakespeare apja, aki számára alapvetés fizikailag és verbálisan is bántalmazni a gyerekeit, miközben egyáltalán nem kíváncsi arra, kik is ők valójában. Míg azonban ebben a történetben valószínűleg az apa örökre autoriter zsarnok, a fiú pedig áldozat marad – még a sikeres színházi karrier után is –, addig Knausgard saját története másként alakul. Az apja leépülése ugyanis rámutat arra, hogy a félelmetes óriás valójában sohasem volt sérthetetlen és igazán erős: végül pedig saját magát is eltiporja.
„Az apa-fiú viszonyban egyszerre jelenik meg az azonosulás és a legyőzés vágya. Ez teljesen természetes folyamat. Minden gyereknek legalább egyszer az életben szembe kell fordulni az apával, aki valójában – ha lélektanilag mélyre ásunk – tényleg a szabályokat és az elvárásokat képviseli.
Akkor tudom kitalálni, hogy én ki vagyok, ha a saját szabályaimat megalkotom. Egy kegyetlen, autoriter kapcsolatban elveszik ennek a szabadsága.
Ebben az esetben felnőttként jön a szembesülés: nem saját jogomon lettem az, aki” – magyarázza a pszichológus. Erre a felismerésre sok válasz van: akad, aki tisztán szembenéz vele annak minden fájdalmával és tanulságával – mint például Knausgard. Más talán kiadja magából például a művészetében, de a saját apaságától mégis inkább messzire menekül – mint ahogy teszi azt O’Farrell Shakespeare-je.
Az idealizált és leleplezett apa
Amikor a téma kapcsán igyekeztem sorra venni az olvasmányélményeimet, még egy igazán jelentős és jellemző apákkal kapcsolatos élmény rajzolódott ki. Történetek, amelyekben a mítoszként tisztelt apa alakja egyszer csak valóságossá, emberivé válik. „Általában a kamaszkor végén, a fiatal felnőttkor határán kezdünk ráébredni, hogy a szüleink is emberek, gyarlók, sérülékenyek, hoznak rossz döntéseket és ők is cipelik a maguk csomagját. Sok nehézséggel járhat, ha valakinél túl hamar kell elérkeznie ennek a pontnak, és az is, ha túl sokáig bálványszerepben tartja a szüleit” – mondja Víg Sára. A halott szülő hiánya például gyakran jár hasonló idealizálással, mivel nem történnek meg az egészséges konfliktusok sem, a gyerek pedig nem tudja megtapasztalni a szülő csupasz, emberi oldalát.
Nem sokan tehetik meg, hogy egy merengőbe bújva emlékeket látnak az apjukról, mint például Harry Potter, aki számára nagy próbatétel szembesülni azzal, hogy az addig kizárólag hősként és jó emberként emlegetett James is rendelkezett rossz tulajdonságokkal.
Miként működtet egy gyereket a hiányként létező, és így erkölcsileg makulátlannak vélt apa alakja?
Ezt a folyamatot végigkísérhetjük például Dragomán György A fehér király című könyvében is. Míg a szerző Máglya című regényében annak lehetünk szemtanúi, milyen fokozatosággal ébred rá az emlékei segítségével egy árván maradt kiskamasz lány, hogy az apja sokkal árnyaltabb karakter, mint azt korábban hitte. A hibátlan apa lebomló mítosza persze nemcsak a felnövés pillanatait hozhatja magával, hanem valódi törést is jelenthet. Ez adja például Esterházy Péter Harmonia caelestis és Javított kiadás című köteteinek valóságát, amelyek egyszerre őrzik a szeretett, elegáns, hősies, valamint a leleplezett, csalódást okozó szülő alakját.
Minél később szembesülünk az igazsággal, annál jobban fáj, és annál kevésbé tudjuk, kik is vagyunk valójában: hasonló apaélményt olvashatunk ki Moa Herngren Az örökség című kötetéből, ahol három testvér nézőpontjából ismerünk meg egy apát, és egész más interpretációkkal találkozunk. Meri Valkama Ölel, Margot című regényében pedig egy felnőtt nőt kísérhetünk, akit apja múltbeli levelei szembesítenek azzal, teljesen más történt a gyerekkorában, mint amire ő máig emlékezik.
Transzgenerációs szembenézés és felszabadulás
Apáink történetei ugyanolyan meghatározó részei az önismeretünknek, mint az anyáinké.
A fájó felismerések azonban nem csak csalódást hoznak magukkal. Járhat velük felszabadulás, megértés, megbocsájtás.
Hasonló úton vezet végig minket Grecsó Krisztián Apám üzent című kötete, ahol az elbeszélő, miközben nem fél szembenézni az apa kapcsán tapasztalt rossz érzésekkel, mint a szégyen, a harag, a tehetetlenség, megengedi magának, hogy meglássa az apja története által kapott hajtóerőket is. Erik összetett lelki és testi megélések után vesz nagy levegőt, hogy módszeresen végignézze a családja történetét: mindent és mindenkit, aki az apjához, majd aztán hozzá, saját magához elvezetett. Az Apám üzent apái nem rossz emberek: csak azt hozzák magukkal, hogy az eleve elrendeltségnek mindenáron meg kell felelni. Éppen ezért tud végül megbocsátani nekik az, aki már a saját döntéseiben látja a jövő alakulását.
Hasonló transzgenerációs történet Gabriel García Márquez Száz év magány című kötete, ahol több férfi „prototípus” kerül elénk az idők során, más-más sorssal, de egyaránt nagyra törő álmokkal. Végül viszont egyikük sem képes kilépni a saját elszigeteltségéből. „Ez a könyv inkább saját sorsukba zárt férfiakat, apákat mutat, ahol a nők talán karakteresebben jelennek meg és aktívabban alakítják a történetüket, de pont azért tudják ezt megtenni, mert például az anyaságukba is hagyják beleengedni magukat. Ez pedig sokkal nagyobb eséllyel terel az önismeret irányába” – mondja Víg Sára.
Az ember ugyanis, ha a szülőként engedi létezni és megismerni a saját érzéseit, reakcióit, tökéletlenségét, akkor folyamatosan szembenéz magával, reflektál önmagára. Éppen ennek a lehetőségét vette el hosszú évszázadokon át a társadalom az apáktól, amikor egy bizonyos körön kívül helyezte őket a saját szülőségükben.
Akik már elindultak, de még nem értek oda
Talán ezért találkozhatunk egyre gyakrabban a könyvlapokon azokkal az apákkal is, akik
már nem autoriter módon működnek, de még nem jutottak el oda, hogy nyíltan vállalják az érzelmeiket.
Így bár pozitív szereplők a gyerekeik életében, de valahol mégiscsak távolinak tűnnek. „Jón Kalman Stefánsson Sárga tengeralattjáró című könyvében (a kritikánkat itt találod) a szürrealitásba csomagolva, de nagyon érzékletesen íródik le az a folyamat, amikor az anya halála után az apa egyedül marad a gyerekkel, és érzelmileg nem igazán tud ezzel mit kezdeni. Miközben mégis szerethető, és ott van a gyerek életében, aki az emlékeken keresztül igyekszik összerakni őt” – hozza példának az izlandi szerző művét Víg Sára.
Szintén a lassabb és csendesebb északi világból lehet példa Inkeri Markkula A soha fel nem engedő föld című regényében a főszereplő, Uni apja. Ő egy biztonságos, szeretetteljes világot épít fel a lányának, amivel örök viszonyítási pontot ad. Miközben mégis éppen egy utolsó nagy lélegzetvétel, csak egy kicsit több bátorság és erő hiányzik a részéről, hogy kiálljon érte és benne is tartsa a világban, ahol a lánya valójában lenni akar. Hasonló érzéseket mozgat meg Paolo Cognetti Nyolc hegy című kötete, ahol az apa-fiú kötődés ereje, illetve az apa érzelmi közeledésének szándéka csak későn válik világossá. Számára a hegyek és a természet adták ugyanis a kapcsolódás lehetőségét: csak épp egy gyerek nem mindig tud olvasni a sorok között.
Sokféle apával, apasággal, szülő-gyerek viszonnyal találkozunk az irodalomban, ami egyszerre hordozza magában a régóta épülő kollektív tapasztalást, és a változó mintázatokat. Vannak persze örökérvényű kérdések és történetek kortól, technikai háttértől és társadalmi berendezkedéstől függetlenül.
Ezzel együtt talán utolérhető egy szemléletváltás nemcsak az apák szerepe, de a feléjük való megközelítés kapcsán is.
Ahogy Víg Sára fogalmaz: „Gyógyító folyamatnak tartom a szülői szerepek felszabadulását, hiszen ez teret ad, hogy a jó és a fájó emlékeket sorra vegyük. Pont úgy, ahogy a régi fényképeken nézzük és hasonlítgatjuk magunkhoz a felmenőink vonásait. Így lehet elengedni vagy épp a múltban hagyni, ami odavaló, illetve a jelenben tartani, ami erény, ami fontos. Ezekben a szembesülésekben pedig igenis sokat segíthet az irodalom.”
Nyitókép: Bambi Carro, Unsplash
