Milyen hatások érnek minket a fiatal éveink során? Hogyan találkozunk először a szexualitással, a pornográfiával vagy éppen a szerelemmel? Ezekkel a kérdésekkel néz szembe Szabados Attila második verseskötete, amely egyszerre dühös, érzékeny és mély belátásokkal teli. A Ma inkább a szerelmeimre gondoltam szövegei számot vetnek a múlt kapcsolataival, kikosarazásaival és csalódásaival, miközben kirajzolnak az olvasó előtt egy – folyamatosan formálódó – képet a megszólalóról. „Aki ezekben a versekben beszél, már van múltja, de még elevenek az emlékei. Szenvedélyes és mértéktartó egyszerre: egy hang, ami már tud sokféle lenni, és még bármilyen lehet” – áll a fülszövegben.
Szabados Attila: Ma inkább a szerelmeimre gondoltam (részlet)
Ha egyáltalán éltünk
Új tanács kell, Lesbia, zsenge, mert mi
gyorsan élünk, minket a summa mozgat,
elkopott rétorszerepeddel itt ne
tarts monológot.
Hangzatos szókészleted egyszerű csel,
és a mottó bár sokat ad, de téves.
Mert se jótállás, se adóslevél nem
mondja ki egyben –
záradékod még ködös, ittas eskü.
Újra: éljünk – tág fogalom, nem? Üdvös
érkezés, vagy csak savanyúcukorka
műaromákkal?
Pontosíts, és újra, üzenj, hogy értsük.
Itt a konkrétság, amiből kevés jut,
nincs idő, hogy minden előkerüljön,
jó, ha a summa.
És ha már éltünk, lesz-e cél, az úton
vár-e döghús, Lesbia, mondd, megéri
így, ha ott van még az esélye, hogy csak
rágjuk a csontot?
Visszarángatnunk ne legyen hiába,
megszokott formádban a csíra hajtson,
hadd szakítsuk rögtön, emésszük egyben,
és aki meghal
tőle, hát így járt. Ide ősi mítosz
absztrahált érvrendszere, mint a fecni,
tűz alá, gyújtósnak elég, kihagyjuk.
És ha a csontot,
mást nem, akkor kérlek, előbb csak annyit
ellenőrizz, Lesbia, ép-e még a
benti őssejt, némi velő, ha útra
kelni muszáj lesz.
A versbeszélő
kifordul a sorok közül, megáll előttünk.
A betűk összekoccannak, akár a porcelán-
szobrok: gémek, balerinák és a többi.
A szövet törékeny lesz, mint mikor
a frissen mosott ruhák megfagynak
a szárítóköteleken. „Ne nézzetek!”
– mondja kisfiús hangon, és törökülésbe
ereszkedik. Mintha idegen nyelven írták
volna, feszül, terpeszkedik szemünkben
a vers. Vagy mint egy örökölt szemölcs,
ami a család minden tagján ott van,
és miután meghal a legidősebb, egyedül
maradsz hordozója. Levágni, lefagyasztani.
Jelentés nélkül ne éktelenkedjen többé.
Néhány perc múlva feláll, kissé sápadt,
elővesz egy inzulininjekciót. Már
az sem zavarja, hogy még mindig
bámuljuk őt, tehetetlenül.
Fotó: Valuska Gábor
