Az izlandi író rendkívüli népszerűségnek örvend hazánkban, dedikálásain rendre kígyózó sorokkal találkozhatunk, regényeinek megjelenését mindig hatalmas várakozás előzi meg. Menny és pokol trilógiájával (mely nálunk 2019-ben az év könyve is lett) vált ismertté itthon, és azóta több regénye (például az Ásta vagy a Csillagok sercegése), sőt idén egy verseskötete is megjelent magyarul. Jón Kalman Stefánssonnal mi is többször interjúztunk (ITT , ITT és ITT), most pedig elolvastuk legújabb kötetét, mely a korábbiakhoz hasonlóan nem okozott csalódást: lírai nyelv, északi tájak, erős érzelmek, élő karakterek és az élet legnagyobb titkainak megfejtésére tett kísérletek uralják ezt a regényt is.
A Patat Bence fordításában és a Jelenkor Kiadó gondozásában megjelent, eredetileg 2022-ben írt könyv a fülszöveg szerint az író életművének „legbátrabb, legnyíltabb és legszemélyesebb darabja”. És ez valóban így van, ugyanis teljesen egyértelmű, hogy ezúttal önéletrajzi elemekben bővelkedő regényt olvasunk. Az interjúkból ismerős biográfiai vonatkozások (például az édesanya tragikusan korai elvesztése, az északi fjordoknál töltött nyarak vagy az apa alkoholizmusa) nem hagynak kétséget afelől, hogy
Stefánsson a saját élettörténetét dolgozta fikcióvá, a manapság jelentős trendnek számító autofikciós irodalmi hagyományhoz tette hozzá a magáét,
miközben a korábbi írásaiból megismert prózapoétikáján keveset változtatott.
Kimerevített pillanatok a múltban
A Sárga tengeralattjáró lapjain egy élettörténet épül fel, de csak töredékesen: kimerevített időpillanatok uralják a történetet, olyan nehezen felejthető momentumok, melyek mintha megakadtak volna az időben és egy koncentrikus kör közepeként arra kényszerítenék az elbeszélőt, hogy időről-időre visszatérjen hozzájuk. Olyan pillanatok, melyek bár a múlt részei, mégsem múlnak el soha, hanem folyamatos jelenként kísértenek az életben. Mint például az a mindössze néhány perces, 1969 októberében lezajlott jelenet, melyben egy apa szűkszavúan közli hétéves kisfiával, hogy az édesanyja meghalt:
„Megköszörüli a torkát, két kézzel fogja a Trabant kormányát, úgy szorítja, mintha attól félne, hogy elszakad a kocsitól, háromszor is megköszörüli a torkát, majd megszólal, tekintetét az útra szegezi:
Attól tartok, hogy édesanyád meghalt. Negyedszer is megköszörüli a torkát, bólint és hozzáteszi: Igen, ez tény, attól tartok, hogy ez tény.”
Ez a kép lesz egyébként az egyik legfontosabb epicentrum a regényben, minden innen indul, és minden ide vezet vissza, az anya halála olyan földindulást, és ebből adódóan olyan károkat okoz, melyeket talán soha nem sikerül helyrehozni. A másik ilyen kép – és ez már a különösnek tűnő címhez is kapcsolódik – a londoni parkban üldögélő Paul McCartney, akihez a már majdnem hatvanéves elbeszélő fordul egy kéréssel, de hogy mi ez a kérés pontosan, az csak a regény zárlatában derül ki.
Ezek mellett akadnak még pillanatok, melyekhez rendre visszatér az egyes szám első személyben megszólaló, saját történetét mesélő narrátor, mintha ezzel azt is illusztrálná, hogy vannak az életben bizonyos csomópontok, melyeket képtelenek vagyunk megérteni vagy feldolgozni, éppen ezért elengedni, elfelejteni vagy figyelmen kívül hagyni is.
A visszaemlékező regény így nemcsak az emlékezés asszociativitását mutatja meg, hanem körkörös, középpontos struktúrájával rávilágít ezekre a kiugró, soha el nem feledhető emlékekre, és arra a paradoxonra is, hogy bár a múlt már nem létezik, mégis minden pillanatban jelen van: „A múlt sosem múlik el, mindig a közelben marad, és sehogy sem ereszt el bennünket. Ott van mindenben, amit teszünk, gondolunk, érzünk, mégsem tér vissza soha.”
Az emlékezés fontossága
A múlt és a jelen kapcsolata központi téma, a kettő között hidat verő emlékezés pedig nemcsak a regény struktúrájának alapja, hanem az emberi élet hétköznapi részeként is kiemelt jelentősége van. Ebben a kötetben a felejtés maga a halál, és az emlékezés az élet, mely még a halottakat is képes „visszahozni” a túlvilágról. És halottakból, veszteségből, lemondásból ezúttal sincs hiány, és
ahogy Stefánsson legtöbb könyvét, úgy ezt is átitatja a bánat, az állandó veszteség tudata és az ezzel való megbékélés melankóliája is.
A narrátor a jelenből, a 2022-es évből tekint vissza a múltra, felelevenítve annak legfontosabb eseményeit. A szerkezet viszonylag bonyolult (de azért még bőven az érthetőség határain belül), ugyanis bár követ valamiféle kronologikus időrendet, de az elmúlt idő egymástól távoli eseményei között rendre asszociatív kapcsolatokat képez, így egyenes vonal helyett inkább hálózatként jelenik meg a múlt, melyben az elbeszélő vájkál.
Visszatekintését azzal az emlékkel kezdi, mely tragikuma miatt az egész életére kihat. A hétéves kisfiút állítja elénk, aki elveszíti az édesanyját, és a gyászmunkában gyakorlatilag teljesen magára marad. Mostohája lesz, megváltozik az élete, de apjával képtelen erről beszélni, kapcsolatuk alapja ugyanis a hallgatás, az érzelmek elfojtása. Ennek a rendkívül nehéz időszaknak a képei a gyerek perspektíváján keresztül jelennek meg, gyakran összekavarodik például a fantázia és a valóság. A legfontosabb gyerekkori emlékek közé tartoznak a vasárnapi bibliaórák, a hallgatag mostohaanya északi rokonainál tett látogatások és egy idős pár, akik szeretettel és megértéssel fordulnak a magára maradt kisfiú felé.
Megjelenik még egy Kutya nevű kutya is, aki talán az egyetlen érzelmi támasza a különös, dadogó, szeplős kisgyereknek, persze a halottakon kívül, akikhez kijár a temetőbe. Később a Keflavíkba költözés, a városi, iskolás évek jelennek meg, a kamaszkor, majd a felnőtté válás. Itt egy olyan fiút látunk, aki bár az iskolában egyik tantárgyból sem jeleskedik, de megszállottan olvas, ír, és gyakorlatilag teljes magányban, a könyvtárba költözve éli mindennapjait, az apával való kommunikációja ez idő alatt sem változik. A visszaemlékezésnek akkor szakad vége, amikor ez a gyerekből felnőtté váló fiú a fővárosba költözik, és elszakad az apjától.
Rekviem és gyászmunka
A Sárga tengeralattjáró az emlékezés és a múlt regénye, egy anya elvesztésének és emlékének könyve, de benne van egy barát halála, az idő múlása, a bánat szükségszerűsége és a vágyakozás érthetetlensége is – és persze egy iszonyatosan nehéz, leginkább tátongó szakadékként és ordító hiányként jellemezhető apa-fiú kapcsolat. Az apa halála után tíz évvel íródó regény nemcsak a kisgyerekként elveszett anyát gyászolja el, hanem a felnőttként elveszített apát is, akihez
soha nem vezettek hidak, sem szavak, sem érzelmek, aki mögött egy ponton bezárult egy ajtó, és nem is nyílt ki soha többé.
Ennek a kapcsolatnak a rekonstrukciója is zaljik a könyvben, miközben az elbeszélő azt próbálja megérteni, miért nem tudta őt soha megvigasztalni az apja, miért zárt el előle minden érzelmet, menekült az alkoholba és az egyre hatalmasabbra növekvő csöndbe.
A regény a soha meg nem vigasztalt, később könyvmollyá és a zenébe menekülő felnőtté váló kisfiú érzelmeit tükrözi. A kisgyerekét, akit magára hagytak mérhetetlen fájdalmával, és aki gyakorlatilag ötvenhárom év késéssel próbálja megtalálni a vigaszt, és végre elsiratni a szeretteit éppen azzal, hogy megírja ezt a szívszorító regényt, melyet a zárlatban maga az elbeszélő ódának, szimfóniának, rekviemnek nevez.
A sárga tengeralattjáró biztonsága
Stefánsson korábban sem ijedt meg a nagy szavaktól és kérdésektől, és itt sem futamodik meg ezektől. Az anya és az apa, a konkrét élettörténet megfigyelése mellett a regény telis tele van reflexiókkal, melyek a halálra, a szerelemre, az irodalom szerepére, a tehetségre, az idő múlására, a felejtésre vonatkoznak. Ezeken kívül sokat foglalkozik Istennel, a haragvó és bosszúszomjas ótestamentumi alakkal, mint ahogyan Jézussal és a hit kérdésével is. És persze nem utolsósorban a zenével, melynek az író közismerten nagy jelentőséget tulajdonít (A Hiányod maga a sötétség című regényéhez például külön lejátszási listát is mellékelt).
Az elbeszélőt még édesanyja vezeti közel a zenéhez, mely szerinte képes arra, hogy vigasztalni tudjon, márpedig „egyedül az a bölcs, aki vigasztalni tud”.
A zene lehetőségei a költészethez hasonlóan abban állnak, hogy olyan utakat nyitnak meg az emberek felé, melyek semmiféle más kommunikációval nem elérhetők.
Éppen ezért keveredik ebbe a szövevényes regénybe Johnny Cash, Rod Stewart és még sok más zenész, de legfőképpen a Beatles és annak tagjai.
Az együttes 1970-ben történő feloszlása az elbeszélő kisgyermekkori traumája, John Lennon halála a kamaszkoráé, az idős férfi pedig már csak arra vágyik, hogy egy fontos kéréssel fordulhasson a parkban ülő Paul McCartney-hoz. Természetesen a Sárga tengeralattjáró cím is innen nyer jelentést: a közismert Beatles-dal címéről az elbeszélő édesanyja úgy tartja, hogy azt a helyet jelöli, melyre mindannyian kitartóan vágyakozunk – védett menedéket, egy olyan világot, ahol nem történhet velünk semmi baj. A sárga tengeralattjáró fontos motívum, a vigasz szimbóluma, annak a biztonságnak a megtestesítője, melyre az elbeszélő mindig is vágyott, s melyet végül a zenében, a könyvekben és a könyvtárakban talált meg.
Szembenézés a fájdalommal
„Aki azt állítja, hogy érti a világot, vagy bolond vagy hazudik” – állítja a narrátor, mégsem történik más ebben a könyvben, mint egy újabb kísérlet a világ és benne önmagunk megértésére. A bevezetőben az elbeszélő arra kéri az olvasót, hogy „kapcsolja be az öveket”, ami tényleg nem árt, mert nemcsak szerkezetét és struktúráját tekintve lesz fordulatos ez az utazás, hanem érzelmileg is.
Soha be nem gyógyult sebek elvakarása, a fájdalommal való szembenézés, a halál és a múlt lényegének megértésére irányuló próbálkozások
– mindezek egy olyan elbeszélői hangon megszólaltatva, melynek felnőtt bölcsessége és okossága mögött ott remeg a soha meg nem vigasztalt kisfiú és a bátortalan, magányos kamasz hangja is. És persze mindeközben megnyílik a múlt feneketlen kútja és láthatóvá válik, hogy az életben a fontos dolgok néha egészen jelentéktelenek. Mert van, hogy egy adott pillanatban éppen egy hosszú buszút, egy autóvezető oktató kirohanása, egy idős szomszéd figyelme, egy levágott hajtincs vagy egy szűkszavú képeslap jelenti a mindenséget.
