Huszonhárom évvel ezelőtt, amikor először megjelentem a második kerületi játszótéren friss anyaszerepemben, még alig voltak kint apukák. Munkaidő után akadtak ugyan páran (ők leginkább egymással fecserésztek), ám délelőtt összesen egy visszatérő vendég volt. A felesége tette ki őt és a kisfiát munkába menet. Igazi egzotikum volt a körünkben, nem is nagyon tudtunk vele mit kezdeni. Ám most, hogy elolvastam Sztáray Kézdy Éva és Drjenovszky Zsófia Apákra bízva című könyvét, már lelkiismeretfurdalásom van, amiért esetleg nem voltam vele elég befogadó. Pláne annak fényében, hogy régi vesszőparipám: a gyereknevelés, a családról való gondoskodás egyáltalán nincs nemhez kötve.
Fúró vs. vasaló
Hiszem, hogy egy férfi ugyanúgy el tud látni egy kisbabát, totyogót, ovist, és ugyanúgy kézben tudja tartani a háztartást, mint egy nő. Ahogy az egyik megszólaltatott apa fogalmaz a kötetben: „Nincs különbség a fúró és a vasaló között: az elsőt tolni, a másodikat nyomni kell.”
Ám sokan nem jutottunk még el odáig, hogy ezt el tudjuk fogadni. Pedig mennyivel könnyebb lenne az élet, azoknak a nőknek is, akik karriert építenének, de nem akarnak lemondani a gyerekvállalásról, és azoknak a férfiaknak is, akik szeretnének több minőségi időt tölteni a gyerekeikkel.
Miért és hogyan alakult ki az az elképzelés, hogy az anyák a család tűzhelyének kizárólagos őrzői?
Hogyan születik meg a döntés otthon, hogy inkább az apa menjen GYED-re? Mennyiben befolyásolja ez a férfiasság érzetét? Milyen viharok dúlnak az anya szívében, aki visszament dolgozni, míg a párja vigyázza a gyereküket otthon? Milyen készségekkel gazdagodik a folyamat során az apa? És mit szól ehhez a lépéshez a közvetlen és tágabb környezet?
Ezekről a kérdésekről is szól Sztáray Kézdy Éva és Drjenovszky Zsófia kötete, ami egy szociológiai kutatás alapján íródott, így a hangvétele is inkább szakmai, ám a tartalom igen tanulságos.
Eltartott anya, mindenható apa
Még mindig nagyon elterjedt az a nézet – ezt az amúgy felvilágosultnak gondolt környezetemben végzett nem reprezentatív felmérésem is megerősíti –, hogy a gyerekek, különösen a kisebbek gondozása az anya feladata, mondván: ő az, aki ehhez ösztönösen jobban ért. A férfinek pedig az a dolga, hogy megteremtse a család anyagi biztonságát.
Sztáray Kézdy Éva tanulmányából azonban kiderül: az a felállás, melyben az anya a háztűz őrzője, az apa pedig a kenyérkereső, relatíve friss dolog, főleg ha az emberiség egész történelmét vesszük alapul. Az úgynevezett tradicionális családi modell az iparosodással jelent meg, ekkor váltak el kategorikusan a családon belüli szerepek.
A polgárosodás során
a férfi lett az, aki biztosította az anyagi hátteret, ennek következtében a döntéseket is ő viselte, és a felelősség is az ő hátát nyomta.
Az asszonyból pedig eltartott lett, akinek a napjait az otthoni dolgok töltötték ki: ápolta a betegeket, gondozta a gyerekeket és az időseket. Fontos hozzátenni: ezt a felállást a szegényebb társadalmi rétegek értelemszerűen nem engedhették meg maguknak, az ő megélhetésükhöz szükség volt arra, hogy mindkét szülő dolgozzon. Ebből logikusan következik: a háztartásbeli státusz irigyelt volt, a női munkavégzést pedig nem kiteljesedésként értelmezték, hanem szerencsétlenségnek. Az egyenlőségre törekvő családmodell felé kacsintgatás csak a 20. század második felén jelent meg.
Interjú Szél Dávid pszichológussal.
A dolgozó nő megfeszülése
Ma viszont már új, modern apakép van születőben. Egy olyan apáé, aki érzelmileg elérhető, gondoskodó, aki aktívan részt vesz a gyermekei életében, és nem csak anyu asszisztenciájaként pillant bele olykor-olykor a saját ivadékai világába. És persze a nők sem (kizárólag) kényszerből vállalnak munkát, hanem azért, mert szeretnének önállóak, autonómak lenni, a munkavégzés az identitásuk részévé válik, kiteljesedhetnek benne.
De azért még bőven van hová fejlődnünk: a kétkeresős családmodell sem garancia arra, hogy az élet fenékig tejfel legyen, ha nincsenek lefektetve közösen az alapok. Sok családban a dolgozó nőre kettős szerep hárul, a munkavállalással a régebbi feladatköreik nem szívódtak fel egy csapásra: az otthoni dolgokról (legyen az a közös utód, a bevásárlás vagy a házimunka) elsősorban nekik kell gondoskodni – ezt hívják befejezetlen gender forradalomnak.
A modern apaszerepről való gondolkodásban azért biztató változások érezhetőek.
Míg korábban a férfiak elsősorban kenyérkeresők voltak, ma már jóval többen gondolják úgy, hogy messze fontosabb az idő, amit egy férfi a családjával tölt, mint az, amit a családi jövedelem növelésével.
Értetlenkedő környezet
Megdöbbentő, milyen sokan vannak, akik nem tartják az apákat az otthoni dolgokban kompetensnek, gyakran az apák közvetlen környezete, családja és barátai is így vélekednek, derül ki a tanulmánykötetből. Több olyan férfi is akadt, akinek a saját édesanyja ellenezte a döntését, vagy azért, mert aggódott a munkába való visszatérése miatt, vagy mert nem igazán hitt benne, hogy a fia képes lesz ellátni az otthoni feladatokat. De ez a szkepticizmus árulkodó is lehet, hiszen több férfi azt fogalmazta meg: az ő apja nem igazán vett részt a gyerekkorában, nem tudtak kapcsolódni, érzelmileg nem volt elérhető, a háztartási munkákat is az anyára hagyta, aki azt a munkája mellett látta el.
Nem csoda, ha egy ilyen háttérrel úgy határoztak: márpedig ők másfajta szülők lesznek.
Engem azok a példák is megdöbbentettek, amelyekből kiderül, hogy a férfi baráti társasága sem bizonyult támogatónak, kétségüket fejezték ki (és már a megfogalmazás is árulkodó), hogy egy férfi is „el tudjon bánni egy gyerekkel”.
A meghasonlott anya
Maguknak a munka világába visszatérő anyáknak sem volt feltétlenül egyszerű átadni az otthoni stafétát. Volt, akinek már az kognitív disszonanciát okozott, hogy egy darabig ő lesz a fő kenyérkereső.
Akad olyan is, akinek rosszul esett, hogy az apához (át)szokott gyerek nem őt kereste, ha baj volt, vagy nem borult a nyakába, amikor hazaért a munkából egy hosszú nap után.
A könyvből az derül ki, hogy a valódi változásnak sokszor maguk az anyák a kerékkötői, rábízzák ugyan az apára a gyereket, ám nem mernek ebben a helyzetben teljesen hátradőlni, nem adják meg a bizalmat az apának, folyamatosan ellenőrzik, kontrollálják, kétségeiknek adnak hangot, vajon ő is képes lesz-e ellátni a gyerek körüli feladatokat. Az is kihívást jelent, hogy a karrierjükhöz visszatérő anyákat a társadalom is hajlamos megítélni, bírálni, amiért „elhanyagolják az otthoni teendőiket”.
Ellentartó (védő)nők
Az otthon maradó apák gyakran messze izoláltabban kénytelenek élni és kevesebb a társas kapcsolódásuk is, mint a hasonló helyzetben levő nőknek. Míg a játszótéren el-elbeszélgetnek velük az anyatársak, a Facebook-csoportokba már nem hívják meg őket.
Arra is több példát felhoz a könyv, amikor a védőnő volt az, aki nem tudott mit kezdeni az újszerű helyzettel, egyszerűen nem vette be a gyomra, hogy neki az apával kell kapcsolatot tartania a munkája során. Volt, aki „nem is volt hajlandó tárgyalni” az apával, hanem kérte, hogy a látogatásai alkalmával az anya legyen otthon.
Ünnepeld velünk a Szülők Hónapját az Ezt senki nem mondta! és a Mamakör közös kampányában!
A férfiasság kérdése
Ahhoz, hogy komfortosan tudjanak ebben a helyzetben lenni, úgy tűnik, sok férfinak arra is szüksége van, hogy újradefiniálja, saját személyére szabja a maszkulinitás fogalmát. Úgy vélik (és ezzel tökéletesen egyetértek), hogy gyerekekről gondoskodni, vagy főzni ugyanúgy nem „nőies”, mint ahogy pénzt keresni sem „férfias”. Ahogy egyikük fogalmaz: „egy férfi attól férfi, ha helyt tud állni A-tól Z-ig”.
Szakítanak az általános társadalmi elvárásokkal és sokkal rugalmasabban állnak a saját férfiasságuk kérdéséhez. Pontosan átérzik annak a fontosságát, amit a gyerekeikről való gondoskodás, a közös minőségi idő jelent, és értik azt is, hogy milyen sokat tesznek ezzel a harmonikus családi életért és a párjuk mentális egészségéért.
Érdekes, hogy
sokuknak azt az elvárást volt a legnehezebb elengedni, hogy pénzkeresőként továbbra is jelen legyenek a család életében.
Emiatt jópáran vagy kapcsolatban maradtak a fizetett munkájukkal vagy nem fizetett munkákat vállaltak az otthoni feladatokon felül, például közösségi tevékenységet végeztek. Ha pedig egyik sem volt kivitelezhető, akkor az otthon töltött időt igyekeztek hasznossá tenni például úgy, hogy továbbképzésen vesznek részt.
GYED-es apa egy konzervatív országban
Az otthon maradó apák témájával kapcsolatban idehaza még hajlamosak vagyunk igen konzervatívan gondolkodni. Míg egy felmérés szerint „Magyarországon az emberek 47,75 százaléka gondolja úgy, hogy a férfiaknak dolgozni kell, a nőknek pedig a családról gondoskodni, addig a skandináv országokban ez az arány 5 százalék” – derül ki a kötetből.
Ez a hozzáállás a kutatásokat is megnehezítette a témában. 2006-ban még alig találtak olyan apákat, akik kifejezetten azért maradtak volna otthon, hogy a gyerekükkel foglalkozhassanak. 2023-ra viszont elérte el a GYES-en vagy GYED-en lévő apák aránya az összes igénylő 15 százalékát. Ez pedig nem is szükségszerűen fedte le az összes otthon maradó apát, hiszen ha elenyésző számban, de voltak olyanok, akik nem vették igénybe a családtámogatást.
Végül a kötet alapjául szolgáló szociológiai kutatáshoz mindösszesen 30 apát sikerült meginterjúvolni. Érdekes az összetétele is e csoportnak: a többségük harmincas, negyvenes, a legfiatalabb 27, a legidősebb pedig 64 éves. Az anyák átlagéletkora 39 éves volt, a legtöbbjük a gyermek egy-két éves korában adta át a stafétabotot az apának, és ment vissza dolgozni.
De miért született ez a döntés?
Nos, a válaszok igen változatosak.
Akadt, ahol ez gazdasági döntés eredménye volt: az anya sokkal jobban keresett, így logikusan adta magát, hogy az ő fizetéséből éljenek inkább.
Hasonló helyzet az is, ahol az anyák karrierívjében törést jelentett volna, ha túl sok időt töltenek otthon a gyerekükkel, az őket támogató párjuk pedig ebben is szeretett volna mellettük állni.
De arra is számos példa akadt, hogy az apa eleve kiégett, megcsömörlött a munkahelyén, váltáson gondolkodott, így kézenfekvő volt, hogy amíg rendezi magában, mit is szeretne csinálni, ő marad otthon a gyerekkel. Igen árulkodó az egyik apa vallomása: elég volt csak arra gondolnia, hogy épp milyen értelmetlen megbeszélésen kellene bent ülnie, máris sokkal lelkesebben porszívózott odahaza.
És döntő többségük pedig úgy gondolja, ha már „megcsinálta azt a gyereket, akkor vegye is komolyan”. Belátták, hogy a gyerekkel töltött minőségi idő pótolhatatlan, a kiskorban befektetett idő, energia pedig sokszorosan meghálálja magát a későbbiekben is. Egyikük sem bánta meg a döntését. „Nagyon megbecsülöm azt a fél évet” – vallotta az egyik. „Óriási szerencse, hogy ez megtörténhetett velünk” – így a másik.
Volt, aki nagy kalandnak, óriási felfedezésnek titulálta, az érzelmi befektetést pedig olyannak, amit biztosan visszakapnak, méghozzá kamatostul.
A gyerekekkel együtt járó feladatok pótolhatatlan tudásanyaggal látták el őket, új készségeket fejlesztettek, amiket aztán, mondják, a munkahelyükre visszatérve is tudnak majd hasznosítani.
Nyitókép: illusztráció - unsplash.com