A világirodalom egyik legjelentősebb szerzője, Nobel-díjas német író, akinek menekülnie kellett saját hazájából a náci uralom alatt. Az ismert ír szerző, Colm Tóibín (aki nem mellesleg a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége lesz) regényt írt Thomas Mann életéről. A Varázsló lapjain megismerjük a fiatal Thomast, akiből jelentős író válik, miközben magánéleti dilemmákkal és a történelmi kontextus változásaival kell szembenéznie. Ebben a részletben például arról olvashatunk, hogy hogyan viselte a regénybeli Thomas Mann, hogy Németországból Svájcba kellett költöznie az erősödő náci hatalom miatt.
Colm Tóibín: A Varázsló (részlet)
Semmi sem készítette fel arra, hogy menekülnie kell a saját hazájából. Nem olvasott a jelekből. Félreértette Németországot, a helyet, amelyről mindent tudnia kellett volna. A gondolat, hogy ha betenné a lábát Münchenbe, nemsokára kivonszolnák a házából, és elvinnék valahová, ahonnan többé nem térne vissza, olyan volt, mintha csak álmodná.
Amikor reggelizés közben az újságot olvasták, mindig akadt valaki, aki megosztott a többiekkel egy hírt a nácik újabb gaztettéről, egy letartóztatásról, egy vagyonelkobzásról, egy Európa békéjét fenyegető lépésről, valami képtelen vádról a zsidó lakosság, az írók és festőművészek vagy a kommunisták ellen, és mindannyian felsóhajtottak vagy elhallgattak. Néha Katia egy újsághír felolvasása után azt mondta, eddig ez volt a legrosszabb, de Erika azonnal helyesbített, mert már talált valami még felháborítóbbat.
Thomas eleinte nem tudott odafigyelni az angolórákon a tanárra, annyira zavarta az olasz szembetűnő szegénysége, nincstelensége. Fárasztotta a nyelvtan magolása és az örökös ismételgetés is. A láthatóan ingerült, szemüveges tanár előkerítette Dante Poklának egy angol fordítását, azon akart sorról sorra végigmenni Thomasszal, és leíratni vele az új szavakat, hogy a következő órára megtanulja őket. Amikor Thomas vacsoránál megemlítette, hogy angol eredetiben olvassa Dantét, Erika és Michael gyorsan kijavította.
– Elnyertem az irodalmi Nobel-díjat – jelentette ki Thomas. – Tudom, milyen nyelven írt Dante.
Katia elhatározta, hogy ő is részt vesz az órákon, de Thomas úgy látta, inkább tanár lenne, nem diák. Ő már átnézett egy angol nyelvkönyvet, és lassan, módszeresen akarta átrágni magát rajta, a jelen idővel kezdve. Minden reggel átadott Thomasnak egy húsz angol szót és azok német jelentését tartalmazó listát, és elvárta, hogy férje estére tanulja meg őket. Az órákon felül akarta múlni a tanárt, gyakran elvesztette a türelmét, és németre váltott, amit az olasz nem értett.
Néhány hónap múlva talált a közelben egy fiatal angol költőt, és meghívta, hogy tartson nekik társalgási órát nyelvtan nélkül; neki a múlt idő jobban megy, ezért a történelemről szeretne beszélgetni, közölte.
– A történelem teljes egészében múlt időben van – jelentette ki –, és ez megkönnyíti majd a dolgunkat. Ő volt. Az volt. Ők voltak. Volt. Voltak.
Thomas tudta, hogy a távollét biztonságából előbb-utóbb meg kell bélyegeznie azt, ami Németországban történik.
De hiába várták el tőle, egyelőre nem akarta még nagyobb veszélybe sodorni Katia szüleit, és azt se szerette volna, ha a könyveit eltávolítják a polcokról. Aztán meg a kiadója, Gottfried Bermann Németországban maradt. Ha Thomas könyveit ott nem forgalmazhatják, csődbe megy, és csak még veszélyesebbé teszik a helyzetét eddigi erőfeszítései, hogy Thomas művei elérhetők maradjanak. Ő még mindig bízott abban, hogy Hitlert majd eltávolítják a tábornokai, vagy felkelés tör ki ellene, és hiába bizonygatta Katia és Erika ennek az ellenkezőjét, nem hallgatott rájuk. Minden reggel abban a reményben nyitotta ki az újságot, hogy a náci hatalom meggyengüléséről talál hírt benne.
Amikor látta, hogy nemsokára lejár az útlevele és Katiáé is, megújítási kérelmét a német hatóságok először elutasították, azután figyelmen kívül hagyták. Tudta, ostobaság lenne abban bízni, hogy a svájciak majd közbelépnek, és megadják az állampolgárságot neki és családjának.
Belátta, hogy az ország, amely eddig befogadta, nem menedékhely, inkább erőd.
Végül Svájc ideiglenes tartózkodási engedélyt és ideiglenes útiokmányokat ajánlott fel neki.
Addigra a svájci újságok már irónia nélkül nevezték Hitlert a Führernek. Thomas lassan már nem remélte, hogy a rezsim megbukik Németországban. Belátta, a nácik nem olyanok, mint a müncheni tanácsköztársaság költői. Ezek most utcai harcosok, akik úgy vették át a hatalmat, hogy megőrizték uralmukat az utca fölött is. Ők irányítják a kormányt is, az ellenzéket is. Az ellenségek, köztük a belső ellenség gondolatából merítenek erőt. Nem félnek a rossz sajtótól, valójában akarják is, hogy a legsúlyosabb tetteik nyilvánosságra kerüljenek, így még jobban megfélemlíthetnek mindenkit, még a saját híveiket is.
Eleinte úgy meglepte, hogy kiszakították a Münchenben felépített, erősnek és tartósnak ígérkező szép házból, hogy azt hitte, elég, ha talál egy biztonságos helyet, és ott meghúzza magát. De amikor megérkeztek a svájci papírjai, nyugtalan lett, mintha Lugano csak az első állomás volna, ideiglenes menedék. Megrémítette, hogy távol van a hazájától. Voltak napok, amikor eszébe jutott egy könyv, és maga előtt látta, hol lehet a dolgozószobájában. Elszomorította, de néha pánikba is ejtette, hogy nem tudja levenni a polcról és kinyitni. Ugyanakkor megkönnyebbülést jelentett, hogy Svájcban él, a helybeliek mulatságos dialektusát hallgatja és a helyi újságot olvassa, olyan volt, mintha valami kalandra vállalkozott volna.
Így csaknem szeszélynek tűnt az elhatározás, hogy Dél-Franciaországba költöznek. De amikor eldöntötték, se ő, se Katia nem próbálta ezt az indokok felsorolásával igazolni. Nem voltak indokok. Thomas elmosolyodott, ha arra gondolt, hogy amikor úgy érezték, tenniük kell valamit, ezt választották. Azt mondta mindenkinek, aki kérdezte, hogy talán jobban érzi majd magát Dél-Franciaországban, ahol sok német száműzött él. Először Bandolba utazott a család, aztán onnan más írók nyomában Sanary-sur-Merbe, ahol kibéreltek egy nagy házat.
Luganóban és Arosában Thomas még hozzájutott a német lapokhoz. De Sanaryban a szóbeszédre kellett hagyatkoznia, és nagy volt a széthúzás meg az ellenségeskedés.
A legtöbb német száműzött minden reggel kávéházba ment.
Látta, hogy a zsidókat a Németországban maradt és mindennap egyre súlyosabb fenyegetésnek kitett zsidó lakosság sorsa érdekli. A szociáldemokratákat lefoglalja, hogy gyűlöljék a kommunistákat, akik pedig a szociáldemokratákat gyűlölik. Látta, micsoda bajkeverő Bertolt Brecht, aki kávéházról kávéházra járva szítja a békétlenkedést. Csodálkozott, hogy Ernst Toller is felbukkant Sanaryban, és úgy hallgatják, mintha számítana a véleménye. Mások is jöttek-mentek, köztük Heinrich, aki főleg Nizzában tartózkodott, és az egyik helyi újságban francia nyelvű rovata volt, amelyben Hitlert és a rendszerét szidta.
Thomas délelőtt könnyen követte megszokott napirendjét, délután azonban kedve támadt elsétálni a belvárosba, megnézni az újságosnál, milyen külföldi lapok érkeztek, és inni egy késői kávét valamelyik kávéházban. A zsidók vagy a szocialisták asztalához szívesen leült, de a kommunisták asztalát elkerülte.
Egy délután, amikor egyedül ült, észrevette, hogy egy közeli asztalnál a németül beszélő fiatalemberek felfigyeltek rá. Amikor az egyik odalépett hozzá, és meghívta az asztalukhoz, mosolyogva állt fel, és mindegyiket üdvözölte. Látta, az érkezését gyanakvással fogadja két vékonyarcú fickó a társaságban. Bármiről beszéltek addig, az ő megjelenése véget vetett az eszmecserének. Észrevette, hogy az, aki meghívta, mondani akar valamit, de most habozik.
– Ön költő? – kérdezte tőle Thomas.
– Nem. Néha írok pár sort, de aztán kihúzom. Eldobom a papírt is.
– Akkor mivel foglalkozik?
Tudta, hogy a kérdése bírálatnak hangzik.
– Sajnálom magam – közölte a fiatalember.
Valaki a társaságból elnevette magát.
– Nem szereti Németországot – mondta. – De Franciaországot még jobban utálja.
– Még megvan az a nagy háza Münchenben? – érdeklődött az egyik a két vékonyarcú fiatalember közül.
– Gondolom, azt elkobozzák – mondta Thomas.
– A müncheni tanácsköztársaság idején nekem kellett megfigyelnem magát.
Thomas meglepetten nézett rá.
– Ne csodálkozzon annyira. Fiatal voltam, és ártatlannak tűntem. Figyeltem minden lépését, és jelentést tettem róla.
– Miért?
– Mert megírta azokat a könyveket – szólt közbe egy másik vihogva.
– Főbe is lőhették volna – folytatta a fiatalember.
– Az jót tett volna a hírnevemnek – jegyezte meg Thomas.
– Toller akadályozta meg.
– Tudom – bólintott Thomas.
– Most meg itt van egy vas nélkül, maga meg a családjával egy nagy házban basáskodik. De lesz ez még másképp is.
– Úgy érti, hogy Hitler alatt? – kérdezte Thomas.
– Tudja, hogy értem – felelte a fiatalember.
