Ha Gabriel García Márquez filmes lett volna, ilyen adaptációt készített volna a Száz év magányból – gyakran ez járt a fejemben, miközben a sorozatot néztem. Persze csak találgatni lehet arról, hogy a Nobel-díjas kolumbiai író mit gondolna az adaptációról, ráadásul élete során végig elzárkózott minden megfilmesítéstől. De azt talán bátran kijelenthetjük, hogy nem lett volna lesújtó véleménye, hiszen a családja áldását adta a produkcióra, a fiai közreműködésével készült, ami mégiscsak egyfajta biztosítékot jelent arra, hogy olyan feldolgozás született, amire talán maga Márquez is büszke lenne.
Macondo felemelkedése és bukása
A Netflix 2019-ben szerezte meg a könyv adaptációs jogait. Spanyol nyelven, Kolumbiában forgattak, a szereplőket egy nyílt castingon választották ki. Hazai nézőpontból szinte felfoghatatlan, hogy a 25 fontosabb szerepre több mint 10 ezren jelentkeztek. Vannak közöttük hivatásos színészek és amatőrök is, de az európai szemnek mindannyian ugyanannyira ismeretlenek, így valóban a regényből ismert karakterek elevenedhetnek meg előttünk, hiszen semmilyen korábbi tapasztalatot nem kötünk a színészek arcához.
Több generáción át követjük a Buendía család idillinek induló, majd egyre küzdelmesebb életét. José Arcadio és Úrsula unokatestvérek, de kapcsolatukat nem támogatták a szülők, a lány anyja szerint a gyerekeiknek disznófarkuk lesz. José Arcadio közben végez egy bizonyos Prudencio Aguilarral, amiért belegázolt a férfiasságába és a kapcsolatukon gúnyolódott, de a halott férfi visszatér kísérteni őket.
Ekkor határozzák el, hogy elhagyják otthonukat. Több tucatnyian velük tartanak, rengeteget gyalogolnak, míg egy mocsaras terület közelében José Arcadio úgy dönt, hogy megállnak és saját falut építenek. Macondo meseszerű felemelkedése után természetesen idővel jön a véres bukása is. Bármennyire önszerveződő és önellátó legyen is egy közösség, nem tud az örökkévalóságig nagy békességben, a világtól elzártan működni: felüti a fejét az árulás, a hatalomvágy és a versengés.
A Netflix Kolumbiában forgatott sorozatot a Száz év magányból, mi pedig mutatunk öt dolgot, amit lehet, hogy nem tudtál a világhírű regényről.
Tovább olvasokEbben a családban majdnem mindenkit José Arcadiónak, Úrsulának, Aurelianónak, Amarantának vagy Remediosnak hívnak, szinte mindenki mindenkivel szegről végről rokonságban áll. A regényhez képest a sorozat sokat segít abban, hogy ne veszítsük el a fonalat, végre arcokat tudunk kötni az azonos nevű szereplőkhöz, így könnyű megkülönböztetni őket.
Tisztában vannak a felelősséggel
Általános érzésem volt a sorozat nézése közben, hogy az utolsó stábtagig mindenki nagyon tisztában volt vele, mekkora jelentőségű műhöz teszik hozzá a magukét. Felelősségérzetet és főhajtást éreztem Márquez mesterműve előtt, csodálatosan megkomponált jelenetekkel és emlékezetes alakításokkal. Pedig a filmesek nem voltak könnyű helyzetben: a Száz év magány olyan könyv, amiről mindenkinek van véleménye, aki valaha a kezébe vette, ráadásul elég markáns. Sokak számára ez a világ legjobb és legfontosabb könyve, az alkotóknak számolniuk kellett azzal, hogy
lesznek, talán nem is kevesen, akik szentségtörésnek tartják már csak a gondolatot is, hogy a Netflix hozzányúljon a regényhez.
Kényes témák a 21. században
Maga a történet is nehezítette a készítők dolgát, hiszen hogyan lehet a 21. században egy olyan családot bemutatni, ahol vérfertőző kapcsolatból születnek gyerekek, ahol egy felnőtt nő a barátnőjének nem egy, de két fiával is lefekszik, ahol egy fiú rámozdulna a vér szerinti anyjára (mentségére szóljon, hogy nem tudja, kik a szülei), ahol egy fiatalember beleszerethet egy kislányba, sőt később feleségül is veheti, és ahol nem mellesleg a nőre hárul az összes feladat a háztartásban és a gyereknevelésben, míg a férfi napokra kicsekkolhat az életből, hogy új dolgokat tanuljon az alkímiával kísérletező cigányoktól?
Nem kis feladat elé állította a regény a filmeseket, de megoldották. Úgy sikerült ezeket a mai ember számára kényes témákat megmutatni, hogy nincs rajtuk sem több, sem kevesebb hangsúly, mint bármi máson, amitől nekünk ugyanúgy kikerekedik a szemünk, de a történet kontextusában senki nem rökönyödik meg rajta különösebben. Hiszen a mágikus realista világban bármi és annak az ellenkezője is megtörténhet:
senki nem kapja fel a fejét, ha az emberek lebegnek, földet esznek vagy kísértetet látnak.
A sorozat nagyon pontosan kidolgozott karakterekkel dolgozik, azok az alakítások is emlékezetesek, akik nincsenek fókuszban. Személyes kedvencem az első generációs Úrsulát alakító színésznők, akik remekül példázzák, hogyan válik egy keménykezű, erős akaratú nővé egy kezdetben fülig szerelmes, férjét mindenhová szó nélkül követő lányka, akinek aztán hosszú ideig megkérdőjelezhetetlen tekintélye lesz a családban.
Nem bindzselésre való
Minden adaptáció hordozza annak veszélyét, hogy megfoszt attól a világtól, amit elképzeltünk olvasás közben, és teljesen érthető, ha valaki nem szeretné ezt egy készen kapott vizuális termékkel felcserélni. De még így is arra biztatok mindenkit, hogy adjon esélyt a Száz év magánynak, hiszen tényleg ez lehet az elmúlt évek egyik legjobban sikerült könyvadaptációja, amiről egyszerűen kár lemaradni. Abszolút kedvet ad Márquez regényének újra-, netán elolvasására.
A 16 epizódból eddig 8 került fel a Netflixre, a második rész újabb 8-cal jövőre érkezik. Nem nagyon van egyórásnál rövidebb epizód, ezért nehéz ledarálni, és nem is arra való: engedjük meg, hogy naponta egy résszel sodorjon magával ez a varázslatos és nagyon sűrű történet.
Jorge Louis Borges is imádta a mexikói regényt, amit a Netflix feldolgozott. De ki is volt Juan Rulfo? Miért tér vissza mindenki a halálból Pedro Páramo miatt? Eláruljuk!
Tovább olvasok
