Az Apám üzent Grecsó Krisztián eddigi legszemélyesebb könyve, miközben valódi fikció (itt írtunk a bemutatóról, a hét könyvének választottuk, a szerzővel pedig itt beszélgettünk). Regényes nyomozás a családi múlt után, amely a személyes vallomás látszatát kelti. Mit jelent a kitörés a paraszti kultúrából? Milyen férfiszerepeket kínál fel a társadalom, amelyekből válogathatunk? Mennyire ura egy nő a saját sorsának? Hány generáció életét változtatja meg egy különös döntés?

Grecsó Krisztián

Apám üzent

Magvető, 2024, 575 oldal

Megveszem

Az Apám üzent megrázó család- és identitásregény, apakönyv egy nemzedékről, amely nem találta a helyét a Kádár-korban, de még kevésbé a rendszerváltás után, és egy másik nemzedékről, amelynek ezzel az örökséggel számot kell vetnie.

Grecsó Krisztián: Apám üzent (részlet)

A többiek apja is iszik. Sőt a többieknél mindig van otthon pia, a fater főz pálinkát, rengeteget, hogy kitartson egy esztendeig. Bort nem isznak, nincs, ha van, rossz vagy drága, sörért a kocsmába járnak, minden más helyzetben, munka előtt, alatt és után, reggel, ebédkor, este, éjjel, pálinkát töltenek. Mindig, mindenki. Erik mégis tudja, hogy az, akinél van otthon pálinka, másik kasztba tartozik.

Mert a baj ott kezdődik, ha nem lehet otthon ital.

Irigyen nézi a mélán ülő apákat, a jókedvű apákat, a harsány apákat, az átlagos apákat, akik nem esnek el, nem verekszenek, nem üvöltenek, és nem alszanak hétköznap az árokparton.

Erik már kamaszkorában meg tudja fogalmazni, hogy nagyon inni és alkoholistának lenni nem ugyanaz. Ezt csak az tudja, aki volt már az utóbbi közelében. Intim viszonyban lenni az alkohollal, sokat inni nem alkoholizmus. Akkor sem, ha idegenek számára annak látszik, ha vannak egyezések. Ez nem mentség, persze. De a tény attól még tény marad, vagyis alkoholt rendszeresen oldásra használni nem alkoholizmus. A felnőtt Erik néha úgy megmondaná ezt egy-egy öntelt szakértőnek, belekiabálná a coach arcába, akinek láthatóan fogalma sincs, miről beszél, és gondtalanul ad életmódtanácsot, miközben összekeveri az alkoholfüggést az alkoholizmussal.

A piás ember oldani akar, azt akarja, a baj tűnjön el.

Az alkoholista azt, hogy ő ne legyen sehol. A tudata ne működjön.

Hogy soha többet ne legyen, de legalább ne legyen ott. Az alkoholistának nem számít senki, csak az eszköz, ami fel tudja számolni az egóját, a terheit, a múltját, amit minden józan pillanatában hurcol.

Erik gyerekkorától tűri, hogy jóslatok és ráolvasások, ösztönös gyanúsítások és vádak mellett vastagodjon a sorsa.

A traktoros azért ment érte, a gyerekért, mert ő volt igazán védtelen, és rá lehetett helyezni a felelősség súlyát – miszerint a sofőr nem tehet semmiről.

Egy alkoholistáról, akár egy gyilkosról – és bármilyen más bűnösről –, mindig a családja a tehet, ő maga áldozat.

A traktor sofőrje nem segítségért jött, hanem megjelölte piros festékkel a felelőst, akinek szolgálnia illik, akinek fel kell mosnia az áldozati bárány vérét.

Böbe a szalagavatójára gondol aznap délután, amikor bemegy a téeszirodára telefonálni.

A szalagavató másnapján, a nagymise után, szép ebéd várta a családot a Kinizsi utcában. Még báli szezon van, belefér az ünneplés, és náluk mintha disznóvágás lenne, üstben fő a galambleves, bográcsban rotyog a birkapörkölt. Minden testvére boldog. Márton tizenhat, Ignác tizennégy, Mariann első osztályos, Katalin jövőre készül iskolába. Átjönnek a szomszédok, Folondárék, a Kwak család, benéznek Wittichék. Senki nem tudja, mit jelent az, hogy szalagavató, de mindenki csodálattal adózik, és látják a nagylány blúzán a kitűzött szalagot meg az évszámokat.

Ignác valami új verset szaval, még él a költő, egyszerű nevű, Böbe izgatottságában mégsem tudja megjegyezni, és fél, hogy kommunista líra lesz, humusszal meg retinával, meg csupa olyan szóval, amit ő utál, és szerinte nem való versbe. De nem. A vers jó, és Ignác nem magát ajnározza, hanem halkan, lágyan, minden teátrális és túlzó gesztus nélkül, tényleg neki mondja.

Így ajándék.

– Gyönyörűm, te segíts engem!

A nagyszoba vitrinjében ott csillog a díszcsempe naptár, amit a vásárhelyi Alföldiben kapott a kisebbik Márton, rajta az aktuális év, 1968. Csillogó, mégsem kézzel rajzolt csempe, nyomtatott, szépen kiolvashatók a hónapok, még a névnapok is, és ezt akkor mindenki divatosnak találja. Böbe eleinte azt nézi, mert szavalás vagy éneklés közben soha nem tudja, hová nézzen, és a csempe jó célpont. Ő is kapott egy ilyet Marcitól, és igazán tetszik neki. Várja a szavalat végét, kicsit bosszantja, hogy minden versszaknak ugyanaz a vége.

Ignác alázatosan, finoman, néha szinte suttogva mondja a verset, mégsem lehet mást hallani, csak őt.

És akármilyen is a vers, a szavalat igazán érte van. Böbe még sosem érezte korábban, hogy az öccse feltétel nélkül szereti.

– Gyönyörűm, te segíts engem!

Márton oldalra néz, az apró ablakon betaláló, lapos téli nap úgy világítja meg az arcát, hogy tiszta Anna mama. Böbe második anyjaként szerette az apai nagyanyját, és most gyönyörködik benne: Anna mama kinéz a fián át; hát milyen varázslatosan át tudnak alakulni az arcvonások, hogy miközben tökéletesen ugyanazok, az apja arcán férfiasnak hatnak. A csalóka, túlvilági napfény odavarázsolja Márton tata arcára a nagymamát, és a Böbéén ettől legurul az első könnycsepp.

Marci gyönge szívű, ő már sír.

– Harctéri sebek doktora, hazátlanoknak otthona, mézes bor, édes babona…

Ennél a versszaknál Jusztika is meghatódik, hiszen ez a vers róluk szól! Bámulja szépséges lányát, aki kiköpött az apai nagymama, de olyan szenvedélyesen ragaszkodik hozzá, olyan sokat nevetnek, dolgoznak, sírnak együtt, hogy mégis minden szemvillanása, mosolya, mondata, mozdulata az övé. És persze később az arca és a vonásai is az övéi lesznek, sőt Böbe idővel teljes egészében olyan lesz, mint Juszti mama, de akkor még csak a mosolyok gödre látszik, meg a büszkeség.

Egy büntetésben élő zsellér, aki nem volt hajlandó oroszt tanítani a falusi iskolában, meg a felesége, a gyüttment, törvénytelen lány, ketten együtt olyan nagylányt neveltek, akinek a szentesi gimnáziumban feltűzték a szíve fölé a szalagot.

– Gyönyörűm, te segíts engem.

Ignác széttárja a kezét, mint egy pap, de szerencsére nem rikoltozik.

Böbe végtelenül hálás, úgy véli, biztosan miatta, mert ő nem szereti a feltűnősködést, pedig ha csak róla lenne szó, Ignác már régen süvöltene, elvégre Böbe a család legokosabb tagja, és most kapott útravalót, készül valami nagyon fontosra, az érettségire, hát lássa be, ezt így kell előadni. De Jusztika ráparancsolt. A gyerekek még kicsik, Mariann és Katalin sírnak, ha kiabálni kezd, és ő, az édesanyjuk belehal, ha ki kell velük menni, és nem hallgathatja végig a szavalatot. Ha nem láthatja elsőszülött lánya boldog arcát. Ignác ezért játszik óvatosan a hangjával.

– Gyönyörűm, te segíts engem!

Böbe ezt később tudja meg, Ignáccal nagyot nevetnek rajta, és megölelik egymást, játsszák a felnőttet, cigiznek kint a gangon, már lement az ebéd, a vacsora, a gyerekek aludni készülnek, a nagy testvérek Böbét istenítik, a szomszédok már jórészt elbúcsúztak, csak Wittich Sanyi maradt, ő csak kicsit idősebb náluk, még nem akaródzik neki hazamenni. És Zsuzsikát, a Kwak család lányát is nehéz volt hazavontatni, olyan áhítattal nézte Böbét, hogy pislogni is elfelejtett.

És Böbe, most, húsz év múlva, hogy megtekeri a termelőszövetkezet kurblis készülékét, és a központ jelentkezése után bemondja, hogy a szentesi kórházat kéri, arra gondol, hogy

talán akkor voltak ők, a Grecsó testvérek, azon az áldott délutánon – a szavalat és a tengernyi nevetés mellett – a legboldogabbak.

A kórház központjából egy hang jelentkezik, Böbe köszön, bemutatkozik, az alkoholelvonót kéri, és megrendel egy kényszerkezelést Ignácnak.

Gyönyörűm, te segíts engem.