Felnőttnek lenni nehéz, főleg úgy, hogy mai napig nem tudjuk mikor is válik azzá az ember. Amikor elkezd dolgozni, amikor családot vállal, vagy éppen elkezdi cipelni a meghatározhatatlan „felelősséget”? Bizony, nem egyszerű ezt megmondani, pont ezért a világ népmeséiben az egyik leggyakoribb téma ez. Bárhol és bármikor is szülessen valaki, ugyanazok a feladatok és tapasztalatok várnak rá, útkeresés, szülőktől való elhatárolódás, az identitás kialakítása, barátok megtalálása, családalapítás és hasonlók. A mese világában ezek nagy, olykor ijesztő, máskor grandiózus próbatételek. És ahogyan a mesebeli szereplők, úgy mi is győzedelmeskedhetünk, miközben a világ összes tájáról olvashatunk történeteket.
Boldizsár Ildikó (interjúnk itt) korábban már az életválságokról és a segítségnyújtásról is készített hasonló összeállítást, illetve egy podcastben is mesélt arról, hogy mit jelentenek számára a mesék. Olvass bele a mesekutató, meseterapeuta, író és szerkesztő a Mesék a felnőtté válásról című könyvébe!
Boldizsár Ildikó: Mesék a felnőtté válásról (részlet)
„Fogadalmát megtörte a szerelem hatalma”
A Béke királynője
Az oneida törzs egyik derék ifjú harcosa vadászni indult. Amint ott cserkészett az erdőben, egyszer csak egy vörös őzbak cikázott el mellette villámsebesen. De az ifjú harcos íja sem volt lassú. Alighogy elugrott előle az őz, máris röppent a nyíl, és átfúrta az állat foltos bőrét.
Az ifjú előhúzta vadászkését, és az elejtett őzbak felé közelített, hogy megnyúzza. Ámde amikor az agancshoz nyúlt, megrezzent a bokor, és az ágak közül egy onondaga harcos haragos arca bukkant elő.
– Hagyd azt az őzet, te oneida! – kiáltott reá.
– Az én nyilam terítette le. Megsebeztem, mielőtt te akárcsak észrevetted volna.
Az oneida fölnevetett:
– Meglehet, hogy bátyám lőtt előbb az őzre, de mi haszna, ha nem sikerült leterítenie?
– Enyém a zsákmány! – kiáltotta nekidühödve a másik.
– Így rendeli az erdő törvénye. Elmégy-e hát békével, vagy pedig megverekszel velem?
Az oneida kiegyenesedett, és gúnyosan végigmérte az onondaga harcost.
– Ahogy bátyám óhajtja – válaszolta.
És a következő pillanatban már élet-halál harcban összefonódva tusakodtak a földön. Magas volt az onondaga harcos, és erős, mint az erdő szálfái. Az oneida vitéz pedig rugalmas volt, mint a párduc, és most minden ifjúi bátorságát összeszedve küzdött. Hol az egyik, hol a másik kerekedett fölül, míg végül mindketten kimerültek a viaskodásban. Lélegzetük meggyorsult, és szaggatottá vált, homlokukról szemükbe csurgott a gyöngyöző verejték. Egyikük sem győzte tovább, és egyszerre, egy akarattal eleresztették egymást.
– Ó, te onondaga! – kiáltotta a fiatalabb. –
Mi értelme, hogy egy őzbak miatt verekedjünk?
Nincs-e elegendő hús néped kunyhóiban, hogy hegyi oroszlánként kell megharcolnotok minden falatért?
– Lassan a testtel, ifjú ember! – vágott vissza a komoly onondaga. – Én igazán nem mentem volna ölre ezért az őzbakért, ha fel nem bosszantasz a hetykeségeddel. De mivel én vagyok az idősebb, s úgy hiszem, bölcsebb is, mondok egyet: gyerünk, keressük föl kunyhójában a Béke királynőjét. Ő majd eldönti, hogy melyikünket illeti meg az elejtett őzbak.
– Gyerünk! – felelte az oneida.
Azzal útnak indultak, hogy fölkeressék a Békekirálynőt. A szent életű szeneka törzsbeli leány magányosan élt az erdőben. Az volt a hivatása, hogy ítélkezzék a harcosok ügyes-bajos dolgában. A két harcos egész úton hangosan civódott, így hát a Békekirálynő már messziről hallotta őket. Kilépett a kunyhójából, és szemrehányóan nézett a két férfira, aki ilyen méltatlanul és tiszteletlenül megsértette lakhelyének békességét.
– Békesség legyen! – kiáltotta. – Ha valami bajotok van egymással, lépjetek közelebb, és mondjátok el nekem. Nem illő dolog, hogy ilyen derék, vitéz harcosok veszekedjenek a Békekirálynő hajléka közelében.
E szavak észre térítették az ellenfeleket. Megszégyenülten elhallgattak. Aztán beléptek a kunyhóba, és elmondták, hogyan találkoztak, és mi okból vesztek össze.
Amikor befejezték, a Békekirálynő megvetően mérte végig őket:
– Úgy? Hát egy őzbak miatt összeveszhet két ilyen vitéz? Te vagy az idősebb, te onondaga, legyen hát a tiéd a zsákmány fele. Eredj, vidd haza a feleségednek és gyermekeidnek.
De az onondaga nem mozdult.
– Ó, királynő – felelte –, a feleségemet már régen a lelkek országába ragadta magával a járvány démona, hajlékom pedig nem szűkölködik élelemben. Szeretnék újra megházasodni. A te tekinteted a szívemig hatolt, mint ahogy a nap felderíti az erdő sötétjét. Jer hát, osszad meg velem hajlékomban az őzbak húsát!
De a Békekirálynő csöndesen megrázta a fejét.
– Jól tudod: az Öt Törzs úgy határozott, hogy Genetaska nem mehet férjhez. A Béke királynőjének magányosan kell élnie, fogadalmát sohasem szegheti meg. Menj hát békével!
Az onondaga hallgatott.
De megszólalt ekkor az oneida:
– Tudom jól, hogyan határozott az öt nemzet szövetsége, ó, Békekirálynő – mondotta, tekintetét állhatatosan Genetaska arcára függesztve –, mégis arra kérlek, kövess a kunyhómba, mert szeretlek.
Mit felel erre Genetaska?
A Békekirálynő elpirult, és így válaszolt:
– Neked is csak annyit mondhatok, hogy távozz békességgel.
De szava suttogóvá vált, majd zokogásba fulladt.
A két harcos barátként távozott: hiszen most már közös bánaton osztoztak.
A Békekirálynő azonban örökre elveszítette lelke békességét.
Nem tudta feledni a fiatal oneida harcost, aki oly daliás volt, oly erős és mégis oly szelíd szavú.
A nyár után elkövetkezett az ősz, az őszt fölváltotta a havas tél. Megszámlálhatatlan sorban keresték fel a harcosok a Békekirálynőt, hogy döntse el vitájukat, tegyen igazságot közöttük. Külszínre Genetaska látszólag nyugodt és derűs maradt, de ha másoknak vigaszt adott is, az ő lelke többé nem lelt vigasztalásra.
Egy napon a tűzhely mellett üldögélt, és töprengve meredt a hamvadó zsarátnokba. A fiatal oneida harcosra gondolt, róla álmodozott. Úgy röppentek felé a gondolatai, akár a madarak dél felé, hogy megpillantsák a napot.
Ábrándozásából gallyak reccsenése, határozott léptek zöreje riasztotta föl. Föltekintett. Álmai ifjú harcosa állt előtte, sápadt, megviselt arccal.
– Sötétséggel borítottad el egy oneida lelkét, ó, Békekirálynő – mondotta a harcos. – Az oneida nem vadászik többé. A szarvasok gondtalanul legelészhetnek az erdőben: az oneida nem ajzza fel már többé az íját, nem hajítja el többé tomahawkját nemes vetélkedésben, és nem hallgatja meg a meséket a hosszú estéken a tábortűz körül. Nálad maradt a szívem. Ó, add neki cserébe a tiédet!
A Békekirálynő halkan így válaszolt:
– Neki adom.
Kéz a kézben mentek le a partra, mint két vidám gyerek, és beszálltak az ifjú kenujába. A csónak fürgén úszott velük nyugat felé.
Genetaska nem volt immár Békekirálynő: fogadalmát megtörte a szerelem hatalma.
Az ifjú harcos és felesége boldogan éltek együtt. Bezzeg az Öt Törzs főemberei nem voltak boldogok, haragudtak, amiért a Békekirálynő megszegte fogadalmát. Belátták, milyen ostobán cselekedtek, amikor megbíztak egy szép fiatal leány esküjében. Ezért aztán egyhangúlag eltörölték a Békekirálynő hivatalát, és háború, civakodás, zűrzavar költözött a béke helyébe.
(indián – Dégh Linda fordítása)
Fotó: Valuska Gábor
