R. F. Kuang amerikai szerző néhány év alatt generációja egyik legismertebb írójává vált. Regényei – a Bábel című történelmi fantasy, a Sárga című szatíra és a Katabasis című dark academia – vezették már a New York Times és a Sunday Times bestsellerlistáját, munkásságát Nebula-, Locus-, Crawford- és British Book Awarddal is elismerték (itt interjúztunk vele). A Tajpeji történettel a szerző új területre lép: egy humoros és fájdalmas fejlődésregényt írt nyelvről, identitásról.
A könyv főszereplője, Lily Chen kínai-amerikai egyetemista egy intenzív nyelvi kurzus kedvéért tölti a nyarat Tajpejben, abban bízva, hogy a mandarin nyelv elsajátításával közelebb kerülhet ahhoz a kultúrához is, amelyet családjától örökölt. Az írónő eddigi legszemélyesebb könyvének nevezte a regényt: fiatalon ős is részt vett intenzív mandarin nyelvkurzuson Tajpejben, és ugyanebben az időszakban veszítette el a nagyapját.
R. F. Kuang: Tajpeji történet (részlet)
Fordította: Borbély Judit Bernadett
Amikor odaértem a beszállókapuhoz a Logan Nemzetközi Repülőtéren, láttam, hogy rengeteg kínai amerikai diák akar felszállni a Bostonból Tajpejbe tartó gépre San Franciscó-i átszállással.
Egyiküket ismertem is. Volt néhány közös óránk, és szinte biztos voltam benne, hogy a neve vagy Joyce, vagy Jessica. A többieket most láttam először. Mégis, tudtam, hogy kínai amerikaiak, úton Tajpejbe kínait tanulni, mert június első hete volt, amikor a nyári intenzív nyelvi kurzusok szoktak kezdődni, és mert mind arról beszéltek, lesz-e vajon elég idő átszállni, át kell-e esniük újabb biztonsági ellenőrzésen, és lesz-e még egy csomagellenőrzés a másik járat indulása előtt. Kínainak néztek ki, de nem kínai kínainak. Árulkodó volt a napbarnított, pirospozsgás arcuk meg a napszítta hajuk.
A kínai amerikaiak mindig úgy néztek ki, mint a kínaiak meggrillezve.
Ketten közülük szemlátomást barátok voltak, de a többiek is ismerték egymást. Az egyik lány harvardos kapucnis pulcsit viselt, vagyis feltehetően ottani hallgatók voltak. Talán a Harvard Taipei Academyre tartanak, egy hasonló kurzusra, mint ahová én is fogok járni. Éppen a leginkább ételféleségeket tartalmazó bakancslistájukról trécseltek: a híres tajvani marhahúsos tésztaleves, szarvasgombás leveses gombóc az eredeti Din Tai Fung étteremben, takojaki és steakkockák a Si-lin éjszakai piacon, sült csirke a Hawker Chanban.
Ezek az ételek az én bakancslistámon is szerepeltek. Ugyanazokat az utazási blogokat olvastuk. Ugyanabba a városba tartottunk, hogy ugyanazokat a dolgokat csináljuk ugyanazokban a kis mellékutcákban. Nem kellett volna meglepődnöm ezen, mégis furcsa volt, hogy annyi hozzám hasonló diákkal ugyanaz az útvonalunk – ugyanarról a reptérről indulunk ugyanazon a napon, és ugyanazért utazzuk át a fél világot. Amikor egy órája búcsút intettem a szüleimnek, roppant felnőttnek és kalandvágyónak éreztem magam.
Hiszen tíz hetet készülök eltölteni egy országban, ahol sosem jártam még, hogy újratanuljak egy nyelvet, amelyet rég elfelejtettem.
Az is felnövés, hogy végre megismerem a kínai kultúrámat. Történetesen ezzel sok más diák is így volt.
Beszálltunk a gépbe. A harvardos pulcsis lány ült az előttem lévő sorban az egyik új barátjával. Álmélkodtak egy sort, hogy micsoda véletlenek vannak, és természetesen egyből nekiálltak flörtölni. A srác az MIT-re jár. A lány pedig, igen, a Harvardra. Ismeri a lány esetleg Priyát? Aki a Choate-ba jár? És a srác ismeri-e Pete-et? A filmklubos Pete-et? Aha, nahát! Kicsi a világ! A fiú utána Japánba készült: öt nap Tokióban, aztán még öt Kiotóban. A lány a Kínában élő rokonait látogatja majd meg.
– A nagyszüleim Kuangcsouban laknak – mesélte a srácnak. – Eddig nem sok időt töltöttem velük. Ha jobb lesz a kínaim, végre tényleg megismerhetem őket.
Az én családom is Kuangcsouból származik! Én is szerettem volna közelebbről megismerni a nagyszüleimet! Majdnem előrehajoltam, hogy megkopogtassam a lány vállát, és megosszam ezt vele, de belegondoltam, hogy én mit szólnék, ha megkopogtatná valaki a vállamat, aki előtte kihallgatott, és inkább csendben maradtam.
Kisült, hogy ugyanazt a kínai nyelvkönyvet használták az idei szemeszterben, és a fiú tréfás megjegyzéseket tett a tankönyv egyik szereplőjére, Vang Pengre. Vajon összejön Vang Peng Li Juval? Hát nem egy alfa-hím ez a Vang Peng? A lány nevetett, és egyszerre nagyon mély ellenszenv ébredt bennem irántuk. Ismerem a fajtájukat. Lefogadom, hogy a San Francisco-öböl környékéről jöttek. Lefogadom, úgy nőttek fel, hogy kumonra[1] vagy orosz matekra jártak. Mindenféle ázsiai amerikai csoportba beléptek az egyetemen, és elsajátították a papírkivágás meg a teaszertartás alapjait, meg kalligráfiát tanultak olyan speciális lapokon, amelyek víz hatására feketére váltanak, hogy száradás után eltűnjenek a bizonytalan ecsetvonásaik. Sírtak Ang Lee-filmeken, és úgy tettek, mintha értenék Wong Kar-wai filmjeit. A Valentin-napi üdvözlőlapok után szabadon holdújévkor piros szerencsehozó borítékokat osztogattak a barátaiknak, tele cuki üzenetekkel. Túlárazott ázsiai delikáteszekben vásárolták az állott holdsüteményt az őszközépünnepre annak bizonyságául, hogy tartják a régi hagyományokat. Fogadni mernék, hogy szelfiztek is a holdsüteményekkel, aztán posztolták a fotókat Instagramra, és a Google Fordítóból másolták be hozzá a képaláírást: 中秋節快樂!
Amint beindult a repülőgép motorja, már nehezebben tudtam követni a társalgásukat. Szerettem volna hallani őket kínaiul beszélni, hogy bebizonyosodjon, rosszak a tónusaik és mesterkélt a kifejezésmódjuk – hogy alapvetően jobban elamerikaisodtak, mint én.
Csakhogy semmivel sem volt jobb vagy rosszabb a kínaijuk az enyémnél. Én is ugyanabból a nyelvkönyvből tanultam. Tudtam, kicsoda Vang Peng.
Ugyanazon az úton indultunk most el, ugyanazt a tátongó űrt akarjuk betölteni, s ehhez némi időre van szükség:
tíz hét Tajpejben, elmerülve a szüleink anyanyelvében, hogy aztán amikor visszatérünk, hibátlan hangsúllyal beszéljünk, és avatottabb kínaiak legyünk.
Hetekkel korábban két online szintfelmérő vizsgát is tettem. Írásbelit és szóbelit. Az írásbeli vizsga úgy volt összeállítva, hogy fokozatosan nehezedtek a kérdések, de nekem ez egészen az utolsó részig nem jelentett gondot.
Ez egy szövegértési feladat volt: négy tömött bekezdésnyi kínai szöveg után négy feleletválasztós kérdés jött. Mindig elfogott a pánik a teljes bekezdésnyi kínai szövegek láttán. Külön-külön még tudtam is értelmezni az írásjeleket. Együtt a jelentés áthatolhatatlan Nagy Falává tapadtak össze; egybefolytak a vonások, és még ha egyesével közelítettem is az írásjelekhez, akkor sem tudtam elég gyorsan dekódolni őket, hogy összeálljon a jelentés.
Folyton az időmérőt lestem. Tizenegy perc volt hátra. Hiába próbáltam kihámozni valamit az első passzusból, csak néhány kifejezést tudtam azonosítani. Egy egyetemi diák levelet írt haza a szüleinek. Ezt onnan tudtam, hogy a „Kedves Anya és Apa” szavakkal kezdődött a szöveg, és a végén az állt: „Lányotok, Iksz Ipszilon”. Mindig pocsékul értettem a kínai neveket, amelyek többnyire olyan, ritka főnevekből álltak, mint például: „szilvafavirág” vagy „fehér izzás” – az ilyen főnevek nyilván kimaradtak addigi tanulmányaimból. Iksz Ipszilonnak elég jól ment a tanulás ebben a félévben. Volt valami a vizsgákról meg a téli szünetről. Meg egy nyitott ablakról. Itt vesztettem el a fonalat.
Átugrottam a kérdésekre. Az első kettő még könnyű volt. Ki írta a levelet? Egy egyetemi hallgató. Melyik félévben? Az elsőben. A harmadik kérdés így szólt: miért volt rendetlen a lány szobája?
Vajon miért? Megpróbáltam még egyszer kihalászni a bekezdésből valami nyomravezetőt. Nyitva volt az ablak, és valami leesett a lány íróasztaláról. Tippeltem az utolsó válasznál: Egy tolvaj miatt.
A következő két passzusban motorkerékpárokról és a születésszabályozásról volt szó. Nem maradt időm elolvasni őket, már a kérdések kibogarászásával is meggyűlt a bajom. A józan észre hagyatkozva jelölgettem be a válaszokat. Miért okoz gondot Tajpejben a forgalomsűrűség? Mert túl sok a kocsi. Miért használ fogamzásgátlót egyre több tajvani nő? Mert drága mulatság egy kisbaba. Felmerült bennem, hogy bemásolhatnám a szövegeket egy fordítóapplikációba, mivel a vizsgahonlap nem használt csalásellenes protokollt. De ellenálltam a késztetésnek. Vállalnom kell a gyengeségeimet.
Az utolsó szövegrészt klasszikus kínai nyelven írták. A klasszikus kínai olyan a modern mandarinhoz képest, mint a latin az angolhoz képest: senki sem beszéli, de okosabbnak tűnik az ember, ha tud idézni klasszikus nyelven. Én már rég eldöntöttem, hogy soha nem lesz szükségem a klasszikus kínai nyelv ismeretére, úgyhogy kihagytam ezeket a kérdéseket, és rákattintottam a küldésre.
A szóbeli vizsga videó formájában zajlott. Ideges voltam, holott éppen az volt a felmérő célja, hogy kiderüljön, mit nem tudok, és aztán a nyár folyamán majd megtanuljam. Biztosra vettem, hogy amint kinyitom a számat, máris látni fogják, hogy semmit sem tudok kínaiul, és elkönyvelnek taníthatatlan szélhámosnak. Előtte való nap magolni akartam, de sok értelme úgyse volt, hiszen ha egyetlen éjszaka alatt meg tudnék tanulni egy nyelvet, akkor nem kéne Tajpejbe utaznom.
Minden a tajpeji időhöz volt igazítva – nálam éjfél volt a vizsga idején. A virtuális terembe belépve két nőt láttam a videón, egy asztal mögött ültek. Az idősebbik szemüveget viselt, a másik fiatalabbnak és barátságosabbnak tűnt. Csang tanárnőként és Huang tanárnőként mutatkoztak be.
– Meséljen nekünk magáról – biztatott Huang tanárnő.
Végig ő beszélt a vizsga alatt. Csang tanárnő jegyzetelt, és időnként elmosolyodott anélkül, hogy felpillantott volna.
– Másodéves leszek a Yale Egyetemen, és a Kelet-ázsiai tanulmányok mesterszakot választottam.
Ezt rendkívül gördülékenyen adtam elő, ugyanis még előző este kikerestem a „Yale” és a „kelet-ázsiai tanulmányok” fordítását. Kiragasztottam a képernyőmre egy kis puskát: olyan kifejezések kínai megfelelőjével, mint „két anyanyelvű”, „csecsemő voltam, amikor emigráltunk”, „nem kínai környezet”, valamint
„mindent elfelejtettem, mert sosem kellett kínaiul beszélnem”.
– Milyen órákat kíván felvenni? – kérdezte Huang tanárnő.
– Órákat?
– Igen! Sokféle kurzust kínálunk. Szabadon választhat kultúra, történelem, irodalom és film témakörben.
– Szeretem az irodalmat – bólintottam. – Irodalom!
– Pompás. Kínai irodalmat is szokott olvasni?
– Olvasok kínai irodalmat.
Olvastam már kínai szerzőket angol fordításban egy világirodalom szemináriumra. Reméltem, hogy ez is számít.
– Nevezzen meg néhány kínai szerzőt, akit kedvel.
Hirtelen egyetlen árva kínai író nevét se tudtam felidézni Lu Hszünön kívül, őt meg nem akartam mondani, mert Lu Hszünt a modern kínai irodalom atyjának szokás tekinteni. Lu Hszünnel előhozakodni olyan lett volna, mint ha azt mondanám, hogy Shakespeare a kedvenc angol szerzőm. Végül kiböktem:
– Csang Aj-ling.
– Remek! Igen jól ismert szerző Kínában. Kifejtené, hogy mi érdekli a szerző munkásságában?
Bajban voltam. Eltértünk a forgatókönyvtől. Azt akartam volna mondani, hogy csak angol fordításban olvastam Csang Aj-linget, de még fordításban is lenyűgözött az ábrázolótehetsége és az éleslátás, amivel az emberi kapcsolatokat bemutatta, hogy egyszerre vonzónak és mesterkéltnek találtam a fekete-fehér szerzői fotóját, amin egy elegáns csöngszamot[2] visel, s hogy sokat tűnődtem azon, milyen lehet nőként írónak lenni, amikor az ember kritikai elismerésre is vágyik, és csinos is szeretne lenni. Csakhogy fogalmam sem volt, hogy mondják mindezt kínaiul.
A következő kifejezéseket ismertem: „II. világháború”, „Sanghaj”, „város”, „kapcsolatok”. Ezek mind Csang Aj-linghez társított kulcskifejezések voltak. Valahogy összerakosgattam őket a rendelkezésemre álló nyelvtani tudással, és elismételtem, hogy mindezt nagyon érdekesnek találom, nagyon érdekesnek. A tanárnők arcáról nem tudtam leolvasni, hogy ez jó vagy rossz válasz volt.
– Van még bármilyen kérdése vagy mondanivalója?
– Nincsen – feleltem. – Vagyis…
Azt akartam mondani, hogy alig várom a tanfolyamot, de hirtelen nem jutott eszembe, hogy is mondják azt, hogy „alig várom”. Azt hiszem, sosem tanultam. Úgyhogy ennyit mondtam:
– Nagyon örülök, hogy Tajvanra jöhetek. És tanulhatok. Önökkel.
– Mi is nagyon örülünk – mondta Huang tanárnő szikrázó mosollyal, és ujjaival a levegőben zongorázva integetett. – Viszlát!
Kiléptek a videóhívásból. Én még ültem egy darabig az íróasztalomnál, és a kezemet bámultam.
[1] Eredetileg Japánból származó, iskolán kívüli képességfejlesztő módszer, amely elsősorban a matematikára és az idegen nyelvekre fókuszál. (A ford.)
[2] Hagyományos testhezálló, magasított gallérú kínai női ruha. (A ford.)
Nyitókép: a szerző honlapja, @John Packman
