Felébredsz az éjszaka közepén. Borzalmas álmod volt, bár hogy mi az, nem tudsz visszaemlékezni. Úgy érzed, épphogy megmenekültél valami óriási veszedelemtől. Az ébredés a vészkijárat az Elm utcából. Körbe nézel a szobádban. Az ismerős dolgok megnyugtatóan vesznek körül. Saját kis életed nyomot hagyott a szoba minden négyzetcentijén. Itt minden a tied. A biztonság illúziója maga a realitás.
A csend sípolva türemlik a füledbe, a sötétség mélyén árnyak moccannak. A végtagjaid pillanat alatt kihűlnek, a jeges iszonyat a takaró alól egyre feljebb kúszik, hogy megragadja a torkodat.
A tudatalatti felszínére bukkan a bizonyosság: nem otthon vagy. Itt semmi sem valódi. Utánzat, mint a korábban beléd fészkelő biztonság érzete. Ez nem a te szobád. Egyedül vagy valódi egy valótlan világban. Valami le akarja másolni az életed. Kicsi és magányos vagy. Mindössze tizenkét éves.
Ez az általános ébredési folyamat King intézetében. Az első ébredés egy ódon komplexumban, amely tárt karokkal fogadja a paranormális képességekkel megáldott-megvert gyerekeket. Ez a hely lehetne akár Karácsonyországban is, ahová Charlie Manx juttatja el a kölyköket agg Rolls-Royce-án, ahogy azt King fia, Joe Hill a NOS4AU című regényében megálmodja.
De King aktuális regényének borzalmát nem vámpírok, megelevenedett szállodák vagy bohócbőrbe bújt szörnyek adják, hanem hétköznapi emberek. Ebből a szempontból Az intézet King legfélelmetesebb művei közé tartozik.
Mert akár meg is történhet.
A könyv első fele – az első fejezetet leszámítva, amely korábban az Emelkedés című kisregényben kedvcsinálóként is napvilágot látott – a Száll a kakukk fészkére gyerek változata. Az intézet legújabb lakójának szemszögéből ismerkedünk meg a paranormális képességeik miatt elrabolt gyerekek zárt világával. Börtön ez, ahol nem az elzárás, hanem a különleges adottságaik felszínre hozása és elmélyítése a cél; mintha Xavier professzor mutáns iskolájának elborult változatába tévednénk az X-Menből. A kicsiken történő kísérletezgetés Mengele munkásságát idézi, a személyzet – „jó” esetben - embertelen közönye a bezárt és megkínzott gyerekek kiszolgáltatottságát mélyíti el. A kölykök számára gyehenna ez az intézmény rejtélyes hátsó traktusához képest, ahová idővel mindenki átkerül, és ahonnan nincs visszatérés. Az intézet tranzitállomás a pokolba vezető úton.
Stephen King elárulta, mi a 10 kedvenc könyve - Könyves magazin
Most, hogy a koronavírus-járvány miatti elszigeteltségben mindenki ki van éhezve a szórakozásra és jóformán az egész világ az interneten csüng, Stephen King elárulta, mik a kedvenc könyvei, és ezzel ajánlott is némi olvasnivalót a karantén idejére. A horror nagymesterének listáján George Orwelltől, J. R.R. Tolkienon át, egészen Kathrine Anne Porterig szerepelnek szerzők.
Ide kerül be a tizenéves Luke, aki hatalmas intellektusát hadrendbe állítva próbálja túlélni az intézeti mindennapokat. Az átlagosnál okosabb kisfiú elkeseredett sakkjátszmába kezd a polipkarú szervezettel, amely élet-halál uraként bármit megtehet vele. Ez az alá-, fölérendeltségi viszony fordul át a történet második felében, amikor szerepet kap a King által piedesztálra emelt kisvárosi közeg, és a külvilág beszivárog az intézet zárt falai mögé. Egyedül persze semmi sem megy. Luke társakat verbuvál, és bár közelébe sem érnek az Az-féle Vesztesek Klubjának, azért egész ütős csapatot alkotnak.
A könyv másik fele két nagyobb akciójelenet köré építkezik.
King filmszerűen ír, az alfejezeteket úgy használja, ahogy a vágó az ollóját, és ezzel a feszültséget precízen, patikamérlegen adagolja. Ez teszi letehetetlenné az újabb könyveit.
Ugyanakkor itt is megfigyelhető, ami a Csipkerózsikák végkifejletét jelentő börtönostromnál: a túlírás. Kiegyeznék vele, ha ezt a rengeteg energiát és leütött karaktert inkább a jellemábrázolásra fordítaná, ha megint úgy belegyalogolna a figurái - és az olvasói – lelkébe, ahogy azt a korábbi, ma már klasszikusnak számító könyveiben (A ragyogás, Hasznos holmik, Tortúra, Halálos árnyék, és még sorolhatnánk) tette.
Stephen King 10 legjobb könyve - Könyves magazin
Az (It, 1986) Ez a több mint ezeroldalas monstrum a gyermeki egyszerűséget, ártatlanságot állítja szembe egy ősi, kozmikus és mérhetetlen gonosszal, ami cirka harmincévente végigsöpör egy Maine állambeli kisvárosban, hogy gyerekek hulláit hagyja maga után, aztán pedig nyomtalanul eltűnjön. Hét kölyök az 1950-es években megfejti a titkot, és elpusztítja a rémet, vagy legalábbis azt hiszik.
Díjazandó, hogy a kissé felejthetőre sikerült A kívülállóval ellentétben most szakít a „balladai homállyal”, és a kötet végén némi magyarázattal, kitekintéssel szolgál magáról az intézményről. Egyben megalapozza azt a dilemmát, amelyet a könyv felvet: feláldozható-e bárki, akárcsak egyetlen személy is – legyen felnőtt vagy gyerek -, hogy mások tovább élhessenek? A válasz nem kategorikus „igen” vagy „nem”. De megtalálható a sorok közt, ott van Avery, Luke intézetbeli barátjának sorsában.
A #metoo kapcsán számos ember számol be róla, hogy már gyermekkorban atrocitás érte, amely kihatott a későbbi életére. Felnőtt is kerülhet kiszolgáltatott helyzetbe, ez a gyerekek esetében hatványozottan igaz.
Az intézet a gyerekekkel szembeni abúzusra hívja fel a figyelmet, olykor bicskanyitogató őszinteséggel,
amitől önkéntelenül is felmerül bennünk a gondolat: mi baja van Kingnek a gyerekekkel? Hiszen egész munkássága arról szól, hogy előszeretettel dobálja elméjének darálójába a legkisebbeket.
King nem nézi hülyének a gyerekeket. Kölyökkorom óta imádom azért, ahogyan srácokat állít a felnőtt történetei középpontjába, hihetetlenül pontos és mély karakterábrázolással merülve el a gyermeki lélek rejtelmeiben. King érti a bennünk élő gyereket. Emberszámba veszi. Egyenrangú félként kezeli. Szól hozzá. Képes hatni rá. Megérinteni. Meg persze rá hozni a frászt. Erre jó a darálója: megmutatni a gyermeki énünknek a bennünk élő sötétséget.
