Alice, aki regényíró, összeismerkedik Felixszel, aki egy raktárban dolgozik, és megkérdi, lenne-e kedve elkísérni őt Rómába. Alice legjobb barátnője Dublinban él, és éppen egy szakításon van túl. Újra flörtölni kezd Simonnal, akit már gyerekkora óta ismer.
Alice, Felix, Eileen és Simon még fiatalok - de ha nem vigyáznak, elrohan felettük az élet. Vágynak egymásra, félrevezetik egymást, összejönnek, szétmennek. Aggodalmakat olt beléjük a szex, a barátság, a mindannyiunkat körülvevő világ. Valóban ez az utolsó kivilágított helyiség, amiben ők állnak, hogy tanúi legyenek valaminek, mielőtt minden elsötétül? Van rá módjuk, hogy elhiggyék: a világ igenis szép?
Sally Rooney Sunday Times és New York Times bestsellerszerző. Eddig megjelent regényei: Baráti beszélgetések, Normális emberek - utóbbi átlépte a világszerte eladott egymillió példányt. Jelölései: Booker-díj, Dylan Thomas-díj, Rathbones Folio-díj, Desmond Elliott-díj, a Legjobb Női Regényíró díja. A Normális emberek 2018-ban Costa-díjban részesült, 2019-ben az év könyve lett a Waterstonesnál. Sally Rooney társforgatókönyvíróként részt vett a Normális emberekből készült tévésorozat megírásában, amelyet 2020-ban mutattak be a BBC-n. A Baráti beszélgetésekből készült BBC-sorozat bemutatóját 2022-re tűzték ki.
Sally Rooney: Hová lettél, szép világ (részlet)
Amikor írok, általában azt gondolom, nagyon fontos, amit írok, én pedig roppant kifinomult író vagyok. Szerintem mindenki így van ezzel. Van azonban egy kis csücsök az elmémben, ahol pontosan tudom, mi vagyok: kicsi, nagyon kicsi író. Esküszöm, tudom. De nem nagyon izgat.
Natalia Ginzburg: My Vocation
1.
Egy nő ült a szálloda bárjában, az ajtót figyelte. Külseje nett, rendezett volt: fehér blúz, fül mögé simított szőke haj. A telefonja kijelzőjére, egy üzenetküldő szolgáltatás felületére pillantott, majd újra az ajtóra nézett. Március vége volt, a bárban gyér volt a forgalom, a nő jobbján lévő ablak mögött a nap már majdnem belebukott az Atlanti-óceánba. Négy perccel múlt hét óra, majd öttel, hattal. A nő futólag, különösebb érdeklődés nélkül szemügyre vette a körmeit. Nyolc perccel hét után belépett egy férfi az ajtón. Apró termetű, barna hajú, keskeny arcú férfi volt. Körülnézett, megszemlélte a többi vendég arcát, majd elővette a telefonját, a kijelzőre nézett. Az ablaknál ülő nő észrevette, de csak szemmel tartotta, nem tett semmit, hogy magára vonja a figyelmét. Ránézésre nagyjából egykorúak lehettek, harminc év körüliek. A nő hagyta ácsorogni a férfit, amíg az aztán észre nem vette őt, és oda nem ment hozzá.
Te vagy Alice?, kérdezte a férfi.
Én, felelte a nő.
Én meg Felix. Bocs a késésért.
Semmi baj, felelte a nő kedves hangon. A férfi megkérdezte tőle, mit kér inni, majd a pulthoz ment rendelni. A pincérnő megkérdezte tőle, hogy van, mire azt válaszolta: Jól, aha, és te? Vodka-tonikot és egy korsó világosat kért. Nem vitte ki a tonikot üvegben az asztalhoz, inkább gyors, gyakorlott csuklómozdulattal pohárba töltötte. A nő az asztalnál a söralátéten dobolt az ujjaival, várt. Amióta a férfi belépett a helyiségbe, ő éberebb lett, felélénkült. Most kinézett a naplementére, mintha az érdekelné, bár korábban ügyet sem vetett rá. A férfi visszatért, letette az italokat, egy csepp sör kicsordult a pohárból, a nő a gyorsan lefelé csorgó cseppet nézte a férfi poharának oldalán.
Azt mondtad, most költöztél ide, szólalt meg a férfi. Valóban?
A nő bólintott, belekortyolt az italába, megnyalta a felső ajkát.
Minek?, kérdezte a férfi.
Hogy érted ezt?
Nem sok minden van itt, amiért érdemes ideköltözni. Innen inkább elköltözni szoktak. Nem hinném, hogy a munkád miatt jöttél, vagy igen?
Ja, nem. Nem igazán.
Futó pillantást váltottak, ami megerősítette, hogy a férfi ennél több magyarázatot vár. A nő szeme villant egyet, mintha éppen döntésre próbálna jutni valamiben, aztán halványan, de barátin, szinte cinkosan a másikra mosolygott.
Szerettem volna elköltözni valahová, magyarázta, aztán hallottam, hogy van itt egy ház közvetlenül a falu mellett, egy barátom ismeri a tulajt. Kiderült, hogy ezer éve próbálják eladni, aztán végül elkezdtek keresni valakit, aki ott lakna, amíg ez nem sikerül. Én meg arra gondoltam, jó lenne a tengerparton lakni. Azt hiszem, igazából kicsit hirtelen döntöttem. Szóval… De ennyi az egész, más oka nincs.
A férfi ivott, hallgatta a nőt. A válasza vége felé a nőt mintha kissé elfogta volna az idegesség, ami enyhe zihálásban és valamiféle önironikus arckifejezésben nyilvánult meg. A férfi szenvtelenül nézte az előadását, majd letette a poharat.
Értem, mondta. És eddig Dublinban éltél, ugye?
Mindenfelé. Egy ideig New Yorkban. Dublini vagyok, azt hiszem, ezt már mondtam. De tavalyig New Yorkban éltem.
És mihez fogsz itt kezdeni? Munkát keresel, vagy mi?
A nő hallgatott. A férfi elmosolyodott, hátradőlt, még mindig a nőt nézte.
Bocs a sok kérdésért. Csak még mindig nem értem ezt az egészet.
Á, semmi gond. Mint látod, nem erősségem a válaszolgatás.
Na és mi a foglalkozásod? Ez az utolsó kérdésem.
A nő visszamosolygott rá, most kissé feszülten.
Író vagyok, felelte. Meséld el inkább te, hogy mivel foglalkozol.
Á, az én szakmám nem ilyen szokatlan. Érdekelne, miről írsz, de nem kérdezem meg. Én egy raktárban dolgozom, a falu mellett.
Mit csinálsz ott?
Hát, mit is, felelte filozofikusan. Leveszem a polcokról a megrendelt termékeket, kocsira rakom, majd elviszem őket a csomagolóba. Nem túl izgalmas.
Szóval nem szereted?
Basszus, dehogy. Kurvára utálom. De azért senki sem fizet, hogy olyasmit dolgozzam, amit szeretek, nem? Ez a munka lényege, ha jólesne, ingyen is megcsinálnánk.
A nő mosolygott, és azt mondta, ez igaz. Az ablak túloldalán még inkább besötétedett az égbolt, egyre több fény gyúlt a lakókocsiparkban: a kültéri lámpák hűvös, sós derengése és az ablakokból áradó melegebb, sárga ragyogás. A pincérnő kijött a pult mögül letörölni az üres asztalokat. Az Alice nevű nő pár pillanatig nézte, majd ismét a férfi felé fordult:
Na és hogy szoktak szórakozni errefelé az emberek?
Úgy, mint máshol. Van pár kocsma. Egy éjszakai klub Ballinában, az kábé húsz perc innen autóval. Meg persze vannak játszóházak, játéktermek, de azok inkább gyerekeknek valók. Gondolom, neked még nemigen vannak errefelé barátaid.
Te vagy az első ember, akivel a költözésem óta beszélek.
A férfi felvonta a szemöldökét. Gátlásos vagy?
Mondd meg te.
Egymásra néztek. A nő már nem tűnt idegesnek, inkább távolságtartónak, a férfi tekintete viszont bejárta a nő egész arcát, mintha össze akarna rakni valamit. De egy-két pillanat múlva sem tűnt úgy, mintha arra jutott volna, hogy sikerült is neki.
Szerintem lehet, állapította meg.
A nő megkérdezte tőle, hol lakik, mire azt felelte, hogy a haverjaival együtt bérel egy házat a közelben. Kinézett az ablakon, és hozzátette, hogy onnan, ahol ülnek, látni is lehet a lakópark nagy részét, ott van a lakókocsipark mögött. Áthajolt az asztal fölött, hogy megmutassa a nőnek, de végül mégiscsak túl sötét volt hozzá. Na mindegy, ott van a túloldalon, szögezte le. Ahogy közelebb hajolt a másikhoz, találkozott a tekintetük. A nő lesütötte a szemét, a férfi pedig mintha elnyomott volna egy mosolyt, miközben újra helyet foglalt. A nő megkérdezte tőle, itt laknak-e még a szülei. Azt felelte, az anyja egy éve meghalt, az apja meg „isten tudja, hol van”.
Vagyis igazából valószínűleg Galwayben vagy valami hasonló helyen van, fűzte tovább. Nem fog Argentínában meg ilyen helyeken felbukkanni. De évek óta nem láttam.
Részvétem az anyukád miatt.
Hát ja. Kösz.
Én is rég láttam apámat. Ő… nem túl megbízható.
Felix felpillantott. Tényleg? Iszik?
Hm. És… Hát tudod, mindenféle történeteket talál ki.
Felix bólintott. Azt hittem, az a te munkád, mondta.
A nő láthatóan elpirult erre a megjegyzésre, ami mintha meglepte volna a férfit, talán még meg is ijesztette. Nagyon vicces, mondta a nő. Na mindegy. Kérsz még egy italt?
A második után ittak egy harmadikat is. A férfi megkérdezte a nőtől, van-e testvére, az azt felelte, van egy öccse. A férfi azt mondta, neki is fiútestvére van. A harmadik ital végére Alice arca rózsás lett, szeme zavaros, csillogó. Felix pontosan ugyanúgy nézett ki, mint amikor belépett a bárba, sem magatartásában, sem hangjában nem állt be változás. Miközben a nő tekintete egyre többet kóborolt a teremben, egyre mérséklődő érdeklődéssel pásztázta a környezetüket, addig a férfi egyre érdeklődőbben, áthatóbban vizslatta a másikat. A nő azzal szórakoztatta magát, hogy összekocogtatta a jégkockákat az üres pohárban.
Megnézed a házamat?, kérdezte. Régóta szeretnék elhencegni vele, de nem ismerek senkit, akit meghívhatnék. Persze a barátaimat meg fogom hívni, nyilván. De ők sokfelé laknak.
New Yorkban.
Főleg Dublinban.
Merre van a ház? Oda tudunk menni gyalog?
Hogyne. Muszáj is gyalog mennünk. Én nem tudok vezetni, te tudsz?
Most nem, nem. Legalábbis nem kockáztatnám meg. De jogsim van, aha.
Komolyan? Milyen romantikus, dünnyögte a nő. Kérsz még egyet, vagy mehetünk?
A férfi a homlokát ráncolta vagy a kérdésre, vagy a kérdés megfogalmazására, vagy a „romantikus” szóra.
A nő a táskájában kotorászott, nem nézett fel.
Aha, menjünk, miért ne, mondta a férfi.
A nő felállt, elkezdte felvenni a kabátját, egy bézs egysoros esőkabátot. A férfi nézte, ahogy felhajtja az egyik kézelőt, hogy pont úgy álljon, mint a másik. Alig volt magasabb a nőnél.
Milyen messze van?, érdeklődött.
A nő pajkosan rámosolygott. Meggondoltad magad? Ha elfáradsz a gyaloglásban, nyugodtan otthagyhatsz, leléphetsz, én hozzá vagyok szokva. A sétához, mármint. Nem ahhoz, hogy faképnél hagynak. Bár talán ahhoz is, de ilyesmit nem szoktam vadidegenek orrára kötni.
A férfi erre semmit sem felelt, csak bólintott, a türelem bizonytalanul komor arckifejezésével, mint akinek egy-két óra társalgás után feltűnt a nő személyiségének ez az aspektusa, hogy hajlamos „szellemeskedni” és bőbeszédű lenni, de úgy döntött, nem foglalkozik vele. Távozás közben elköszönt a pincérnőtől. Alice ezen mintha megütközött volna, visszapillantott a válla fölött, mintha a nőt szeretné még egyszer látni. Amikor kiléptek a járdára, megkérdezte a férfit, ismeri-e. Mögöttük halk morajjal hullámzott a tenger a dagályban, hűvös volt a levegő.
A lányt, aki ott dolgozik? Ismerem, aha. Sinead. Miért?
Biztosan gondolkodik azon, miért beszélgetsz velem.
Felix színtelen hangon felelt: Szerintem van sejtése róla. Merre megyünk?
Alice esőkabátja zsebébe mélyesztette a kezét, és elindult felfelé a domboldalon. Mintha kihívást vagy akár elutasítást észlelt volna a férfi hangjában, amitől nem megijedt, hanem még eltökéltebb lett.
Miért, gyakran találkozol ott nőkkel?, kérdezte.
A férfinak szednie kellett a lábát, hogy lépést tudjon tartani vele. Ez fura kérdés, felelte.
Az? Nyilván fura vagyok én is.
Szerinted rád tartozik, hogy találkozom-e ott másokkal?
Természetesen semmi sem tartozik rám. Csak kíváncsi vagyok.
A férfi mintha eltűnődött volna ezen, és halkabban, kevésbé magabiztosan megismételte: Jó, de akkor sem hiszem, hogy rád tartozik. Pár másodperc múlva hozzátette: Te javasoltad a szállodát. De csak hogy tudd. Sosem szoktam odamenni. Szóval nem, nem gyakran találkozom ott másokkal. Így jó?
Jó, rendben. Kíváncsivá tett, hogy azt mondtad, hogy a pultos lánynak „van sejtése” arról, miért vagyunk ott.
Nyilván rájött, hogy randink van. Csak ezt akartam mondani.
Bár Alice nem fordult a másik felé, az arcán az eddiginél kicsit vidámabb kifejezés jelent meg, vagy másféle vidámság. Nem zavar, hogy az ismerőseid azt látják, hogy idegenekkel randizol?
Úgy érted, hogy kínos-e? Nem nagyon izgat, nem.
Az Alice házáig tartó, part menti út további részén Felix társasági életéről beszélgettek, pontosabban Alice feltett néhány kérdést ebben a témában, amelyeket Felix fontolóra vett és megválaszolt. A tenger moraja miatt mindkét fél a korábbinál hangosabban beszélt. A férfi nem mutatott meglepetést a nő kérdéseire, készségesen felelgetett, de nem bonyolódott feleslegesen hosszú fejtegetésekbe, nem osztott meg több információt a másikkal, amint amennyit az kifejezetten igényelt. Elmondta, hogy elsősorban olyanokkal tartja a kapcsolatot, akikkel együtt járt iskolába, illetve akiket a munkája révén ismer. A két kör között volt némi átfedés, de nem sok. Ő nem tett fel kérdéseket Alice-nek, talán eltántorították a nő korábbi félénk válaszai, vagy talán csak már elveszítette az érdeklődését.
Itt van, szólalt meg végül a nő.
Hol?
Alice kireteszelt egy alacsony, fehér kaput. Itt, mondta. Felix megtorpant, a lejtős, zöldellő kert végében álló házra nézett. Egyik ablakban sem világított fény, és a homlokzatból nem sok látszott, de a férfi arckifejezése elárulta, hogy tudja, hol vannak.
Te a plébánián laksz?
Ja, nem tudtam, hogy ismered a házat. Akkor már a bárban megmondtam volna, nem titkolózni akartam.
Kitárta a kaput, és Felix még mindig a tengerre néző, fölöttük magasodó ház alakját bámulva követte. Körülöttük a sötét, zöld kert susogott a szélben. Alice könnyedén lépkedett, majd benyúlt a táskájába, a kulcsot kereste. Hallatszott a csörgés, mégsem lett meg a kulcs. Felix állt, nem szólt semmit. A másik elnézést kért a késlekedésért, bekapcsolta a telefonja lámpáját, megvilágította a táska belsejét, majd a ház lépcsőire irányította a hideg, szürke fényt. Felix zsebre dugott kézzel várt. Megvan, jelentette be Alice. Kinyitotta az ajtót.
Odabent tágas, vörös-fekete csempével burkolt előtér fogadta őket. Fejük fölött márványozott üveg lámpabúra lógott, a falnál pedig faragott vidra állt egy kecses, törékeny asztalon. Alice az asztalkára dobta a kulcsot, futólag belepillantott a falon függő homályos, foltos tükörbe.
Egyedül béreled az egészet?
Tudom. Nyilvánvalóan túl nagy. És egy csomót költök a fűtésre. De szép, nem? És nem kell bérleti díjat fizetnem. Bemegyünk a konyhába? Visszakapcsolom a fűtést.
Felix követte a folyosón a nagy konyhába, amelynek egyik falánál beépített konyhabútor, a másik oldalon étkezőasztal állt. A mosogató felett a hátsó kertre nyílt egy ablak. Felix megállt az ajtóban, miközben Alice az egyik szekrényben keresett valamit. Megfordult, a férfira nézett.
Leülhetsz, ha akarsz. De ha úgy jobb neked, akkor persze maradj állva. Kérsz egy pohár bort? Semmi más nincs a házban, ital legalábbis. De én előtte iszom egy pohár vizet.
Miket írsz? Ha író vagy.
Alice megfordult, kissé zavartan. Ha az vagyok? Csak nem gondolod, hogy hazudok. Akkor valami jobbat találnék ki. Regényeket írok. Könyveket.
És abból meg lehet élni?
Mintha érezné, hogy ez a kérdés új értelmet nyert, Alice megint rápillantott, majd engedte tovább a vizet a pohárba. Igen, meg, mondta. A férfi tovább nézte, és az asztalhoz ült. A székek ülőfelületét gyűrött rozsdabarna kárpittal párnázták ki. Minden nagyon tisztának tűnt. Felix mutatóujja hegyével megdörzsölte a sima asztallapot. Alice letett elé egy pohár vizet, leült az egyik székre.
Jártál már itt? tudakolta. A házat ismerted.
Nem, csak azért ismerem, mert itt nőttem fel. Azokat sem ismertem, akik itt laktak.
Én is alig. Egy idősebb házaspár. A nő képzőművész, azt hiszem.
Felix bólintott, nem szólt.
Körbevezethetlek, ha akarod, tette hozzá Alice.
Felix még mindig nem szólt, de ezúttal nem is bólintott. Nem tűnt úgy, mintha Alice-t ez zavarná; inkább csak megerősítette egy régebben ébredt gyanúját, és amikor megszólalt, továbbra is száraz, szinte gúnyos hangon beszélt.
Biztosan bolondnak tartasz, amiért itt lakom egymagam, jegyezte meg.
Ingyen? Hagyjál már, hülye lennél, ha nem laknál itt, mondta Felix. Fesztelenül ásított egyet, és kinézett az ablakon, vagyis inkább az ablakra nézett, mivel odakint sötét volt, az üveg most már csak a szobabelsőt tükrözte. Hány hálószoba van itt? Csak kíváncsiságból kérdem.
Négy.
Hol van a tiéd?
Erre a hirtelen kérdésre Alice-nek először a szeme sem rebbent, csak a poharát bámulta elmélyülten, majd a férfi szemébe nézett. Az emeleten, mondta. Minden hálószoba az emeleten van. Megmutassam?
Miért ne?
Felálltak. Az emeleten, a lépcső végében szürke, rojtos török szőnyeg borította a padlót. Alice kinyitotta a szobája ajtaját, felkapcsolt egy kis állólámpát. Balján nagy méretű franciaágy állt. A fapadló csupasz volt, az egyik falon jádezöld csempékkel kirakott kandalló nyílt. Jobboldalt széles tolóablak nézett a tengerre, a sötétre. Felix az ablakhoz lépett, közel hajolt az üveghez, hogy saját árnyéka elnyomja a visszavert fényt.
Nappal szép lehet innen a kilátás, jegyezte meg.
Alice még mindig az ajtónál állt. Igen, gyönyörű. Egyébként este még szebb.
Felix elfordult az ablaktól, elismerőn végignézett a szobán, Alice meg őt nézte.
Nagyon szép, állapította meg. Nagyon szép szoba. Írni fogsz egy könyvet, amíg itt vagy?
Megpróbálok, azt hiszem.
És miről szólnak a könyveid?
Hát, nem is tudom. Az emberekről.
Elég tág fogalom. Milyen emberekről írsz, olyanokról, mint te?
Alice higgadtan ránézett, mintha mondani akarna valamit: talán hogy érti ezt a játszmát, és hogy még győzni is hagyná, ha a férfi tisztességesen játszana.
Milyen embernek képzelsz?, tudakolta.
Tekintetének higgadt hűvöse mintha felzaklatta volna Felixet, aki hirtelen, ugatva felnevetett. Nocsak, nocsak, mondta. Alig pár órája ismerlek, még nem döntöttem el, milyennek tartalak.
Remélem, majd szólsz, ha döntöttél.
Lehet.
Alice pár pillanatig állt a szobában, egészen mozdulatlanul, miközben Felix bóklászott egy kicsit, úgy tett, mintha szemügyre venne ezt-azt. Már akkor tudták mindketten, hogy mi fog történni, bár egyikük sem tudta volna pontosan megmondani, honnan tudják. Alice elfogultság nélkül várakozott, miközben a férfi tovább nézelődött, míg végül, amikor talán már nem maradt energiája tovább halogatni az elkerülhetetlent, köszönetet mondott Alice-nek, és távozott. Alice lekísérte; félig. A lépcsőn állt, amikor a férfi kilépett az ajtón. A szokásos. Utána mindketten rosszul érezték magukat, igazából egyikük sem tudta, miért fulladt kudarcba ez az este. Alice magányosan állt a lépcsőn, visszanézett az emeletre. Kövessük most a tekintetét, vegyük észre a nyitva maradt szobaajtót, a korlátoszlop fölött látható fehér falszeletet.
Fordította: Dudik Annamária Éva
