Kezdhetjük a könyv címével? (A regényhez írt jegyzetből kiderül, hogy a cím egy Schiller-versből származik. A verset Schubert később megzenésítette, majd ez a sor lett a 2018-as liverpooli biennálé címe, ott akadt meg rajta az ön szeme.) Milyen jelentősége van az ön számára, milyen érzéseket és gondolatokat kelthet ön szerint az olvasókban?
Először akkor találkoztam ezzel a sorral, amikor a BBC rádió közvetítését hallgattam a liverpooli biennáléról. A közvetítés során, a Saturday Review című műsor aznapi adásában lejátszották Schubert D.677-es számú kompozícióját Ian Bostridge és Julius Drake tolmácsolásában, amely szerintem páratlanul szép volt. És ez a mondat befészkelte magát az agyamba. Ez 2018 nyarán történt, akkor kezdtem el dolgozni azon a projekten, amelyből később ez a regény lett. Ősszel el is látogattam a biennáléra, nagyjából akkor határoztam el, hogy ez lesz a könyvem címe.
A címbe foglalt kérdés természetesen bizonyos mértékű kiábrándulást fogalmaz meg az élettel kapcsolatban. És ha kivesszük az eredeti szövegkörnyezetből, akár egyenesen nosztalgikusnak is érezhetjük ezt a kiábrándulást – a „szép világ”-ot elhelyezhetjük valamilyen konkrét történelmi pillanatban is –, de lehet a kiábrándulás ennél kevésbé konkrét, kevésbé körülhatárolható. Egy ideig foglalkoztatott, milyen gyakran bukkan fel ez a motívum az irodalomtörténetben – ott van az „ubi sunt” hagyomány a latin költészetben, az angolszász irodalomban kifejezetten hangsúlyos a romok és romlás ábrázolása, majd a 18. században Schiller és más költők a modern korszak viszonylagos esztétikai szegénységét hasonlították össze az ókor feltételezett ragyogásával.
Úgy gondolom, a politikai fejlemények és a klímaválság miatt napjainkban is jelen van az érzés, hogy a szép világ távolodik tőlünk.
Valójában azonban ennek az élménynek a kulturális terminológiája már jóval a jelenlegi körülmények előtt megszületett, és én ezt érdekesnek találom.
A Hová ettél, szép világ cselekménye négy szereplő élete körül forog, stabil és vadonatúj kapcsolatokat ábrázol, azonos és különböző neműek közötti barátságokat, szerelmeket és kevésbé meghatározható, mintegy plátói vonzalmakat. Van valami játékos abban, ahogy ön bemutatja a szereplők kötődéseinek és érzelmeinek különböző változatait. Mesélne nekünk arról, hogyan közelítette meg ezt a témakört?
Sokáig tartott, amíg kitaláltam, hogyan mondjam el ennek a regénynek a történéseit. Nehezen találtam választ azokra az alapvető kérdésekre, amelyekre egy regényírónak felelnie kell: kinek a története ez, mikor kezdődik, mikor ér véget, ki meséli el, és így tovább. Az előző két regényemben használt narratív technikákat – az első regény egyes szám első személyű, múlt idejű narrációját, illetve a második egyes szám harmadik személyű, jelen idejű narrációját – ezúttal nem találtam használhatónak. Ki kellett dolgoznom egy újfajta (legalábbis nekem új) narratív hangot, hogy értelmet tudjak adni a történetnek, amelyet el akartam mesélni. Ugyanakkor ez egy nagyon egyszerű történet. Négy szereplőről és a köztük fennálló viszonyokról szól. De meg kellett találnom a megfelelő formát, szerkezetet és hangot, hogy létre tudjam hozni a regényt, amelyet meg akartam írni.
A négy szereplő közül Alice – akit talán főszereplőnek is nevezhetnénk –, regényíró. Egy regényíróról szóló regény mindig ingoványos terep. Mi vonzotta benne mégis?
Először is talán érdemes elmondanom, hogy szerintem a regénynek nincs főszereplője! A könyv nagy része nagyon szigorú négyfejezetes egységekre osztott, ezek az egységek pedig egyenlően oszlanak meg a regény négy történetszála között. A legutóbbi könyvem hasonlóan merev szerkezettel íródott, ott a két főszereplő nézőpontja váltakozott – néhány olvasóban mégis az a benyomás támadt, hogy az egyik vagy a másik az „igazi” főszereplő. Úgy vélem, ez bizonyos mértékig szubjektív ítélet.
Hogy a kérdésre válaszoljak:
minden regényben van regényíró.
Lehet, hogy elbújik a narrátor álarca mögé, vagy még akár még jobban, egyfajta szerzői tudatként, szervezőként van jelen. De soha nem hiányzik teljesen, akár elbújik, akár nem. Bizonyos értelemben a könyvírás is csak egy munka, és ha egy regény érdekes, akkor nem hiszem, hogy a legtöbb olvasót különösebben foglalkoztatná, miből él egy-egy regény egyik vagy másik központi alakja. Nem tudom, tényleg léteznek-e olyan olvasók, akik elvből nem szívesen olvasnak regényírókról szóló regényeket, de ha léteznek, akkor ez a regény esetleg nem az ő műfajuk.
És hogy mi vonzott abban, hogy egy regényíróról írjak? A korábbi könyveim részben iskolákban és egyetemeken játszódtak, és amikor azokat írtam, én magam sem sok időt töltöttem még el az iskolai és egyetemi környezeten kívül. Azóta az időm nagy részét írással és szerkesztéssel töltöm. És ennek a könyvnek az egyik szereplője író, egy másik meg szerkesztő. Szóval talán joggal mondhatom, hogy arról írok, amit ismerek. Ennek a regénynek a történései – csakúgy, mint az előző kettőé – teljesen fiktív események, de a könyv világa abból a valós világból merít, amelyben én valóban élek. Én természetesen nagyon korlátozott tapasztalatokkal rendelkezem a világról, és a fikciómban is korlátozott számú dologról írok. Én ezt nem bánom – létezik sok más író, aki sok más dologról ír.
Alice és Eileen gyakran folytat hosszas beszélgetést a politikáról és a társadalomról emailben; társalgásuk arra emlékeztet, ahogy Frances és Bobbi kommunikált egymással a Baráti beszélgetések-ben. Nehéz lehet eszméket és vitát megjeleníteni a fikcióban – ön hogy valósítja meg?
Úgy gondolom, hogy ebben a könyvben fontosabb a központi szereplők intellektuális élete, mint a korábbi regényeimben.
Részben talán azért, mert a szereplők idősebbek, ezért volt idejük többet olvasni, és alaposabban kidolgozni a gondolataikat. Részben pedig azért, mert a két központi női szereplő egyaránt értelmiségi munkát végez – az egyik író, a másik szerkesztő. Ugyanakkor azt is gondolom, hogy ez a regény sokat foglalkozik az intellektuális barátság természetével. Engem különösen érdekelt, mi a viszony Eileen és Alice kapcsolata és a két nő gondolatai között – azaz hogy a gondolataik és eszméik mennyiben formálják a barátságukat, illetve hogy a barátság elemei hogyan formálták az eszméiket. Van tehát egy kis oda-vissza mozgás a könyvben a gondolatok és érzelmek között – én ezt a mozgást a cselekmény egyik elemének tekintem.
Alice mentális válságon van túl, amelynek következtében elköltözött Dublinból, hogy egy sokkal magányosabb életet éljen a tengerparton. Ő maga és a többi karakter sem tudja, hogy ez vajon visszavonulás az élettől, vagy inkább egy lépés valami új felé? Mit szeretett volna megmutatni ezzel?
Bizonyos értelemben az az egész cselekményhez az a kezdőlökés, hogy Alice elköltözik Dublinból. Már a regény legelején kiderül, hogy Eileen és Alice a húszas éveikben több évig együtt éltek, utána is egy városban laktak, talán magától értetődőnek vették, hogy közel vannak egymáshoz. A regény az után kezdődik, hogy Alice elköltözött Mayo megye egyik tengerparti falujába, Eileen pedig ugyanúgy Dublinban él és dolgozik, mint korábban. Csupán párórányi autóút választja el őket egymástól, de egyikük sem tud vezetni, tömegközlekedéssel pedig nehezen megközelíthető a falu. Ezért felmerül a kérdés, hogy hogyan és mikor fognak újra találkozni. Az út maga apró kellemetlenség csupán, de ahogy a cselekmény halad előre, egyre aránytalanabbul nagy jelentősége lesz.
Hogy Alice „jól” döntött-e, amikor egy faluba költözött a barátaitól és a családjától távol? Azt hiszem, engem nem érdekelt, hogy ezt megítéljem. Nyilvánvalóan elszigetelődött az új környezetében. De talán éppen viszonylagos elszigeteltségre van szüksége. Jobban érdekelt, hogy megfigyeljem, hogyan kísérel meg új életet teremteni magának, kevésbé foglalkoztam azzal, hogy eldöntsem, jó-e vagy sem ez az új élet. Ilyen élete van, a regény szempontjából ez az egyetlen, ami számít.
Csakúgy, mint a Normális emberek-ben, a regény hátterében ezúttal is fontos elem, milyen különbségek vannak Dublin és Írország többi része között, hogy hogyan látják a dubliniak a vidékieket és fordítva. Mennyire fontos eleme ez az ön írásainak?
Úgy vélem, ebben a regényben fontos különbség van a város és a vidék között.
A különbség azonban jobbára konkrét és nem képzelt – két szereplő egy faluban él, kettő pedig egészen más életet él a fővárosban. Az őket elválasztó konkrét távolság, az életmódjuk közötti óhatatlanul fennálló különbségek fontos elemei a regénynek. A kulturális különbségek érzékelése azonban nem igazán játszik szerepet ebben a könyvben. A négy főszereplő közül három hozzám hasonlóan Írország nyugati vidékéről származik; az egyetlen tősgyökeres dublini meg Mayóban él. Dublin viszonylag kozmopolita város, nyilván sok olyan ember él ott, aki nem ott született. Azt gondolom, ez a könyv inkább arról szól, hogy megválasztjuk (vagy kénytelenek vagyunk megválasztani), hol éljünk és hogyan.
Alice faramuci viszonyba bonyolódik Felixszel, akivel online ismerkedik meg; úgy tűnik, szoros kapcsolat alakul ki közöttük, amely azonban nem mentes az ellenségeskedéstől sem. Az ő történetükben osztálydinamika is megjelenik, valamint anyagi és műveltségi különbségek – ez a Normális emberek-nek is fontos eleme volt. Mit szeretett volna feltárni ezzel?
Tény, hogy részben az anyagi egyenlőtlenség strukturálja Alice kapcsolatát Felixszel, aki nem járt egyetemre és egy szállítmányozási vállalat helyi raktárában dolgozik. De ha jobban belegondolok, úgy vélem, hogy az osztálydinamika a regény minden fontos kapcsolatában szerepet játszik. Simon és Eileen gyerekkorban ismeri meg egymást, és a két család kapcsolata bizonyos értelemben az osztálykülönbségek története. És bár Eileen és Alice diákkorban nagyjából hasonló helyzetben volt, Alice a sikere miatt óriási anyagi jólétet élvez, Eileen pedig a lakbért is alig tudja kifizetni.
Számomra az az érdekes, hogy ezek az egyenlőtlenségek milyen kényszerítő erőket jelentenek a szereplők életében és kapcsolataiban.
Nem célom konkrét kommentárt fűzni az osztályegyenlőtlenség igazságtalanságához, bár személy szerint mélységesen igazságtalannak tartom. Az olvasók maguk is levonhatják a következtetéseiket. Engem az foglalkoztat, hogy a szereplőimnek ilyen egyenlőtlenségek között kell élniük – függetlenül attól, hogy intellektuálisan mit is gondolnak erről. Bizonyos értelemben a regény dramaturgiájának része, hogy ez milyen következményekkel jár a szereplők érzelmi életére és önképére.
Alice és Eileen egyaránt komplex érzéseket táplál a romantikus kapcsolatok és az anyaság iránt. Ezek persze nem új dilemmák, de felmerült bennem, hogy talán ezek különösen fontos kérdések lennének az ön szereplőinek nemzedéke számára?
Mindig is foglalkoztatott, mennyire formálja a történelem és a kultúra a bensőséges viszonyainkat.
Ezért aztán úgy gondolom, hogy a műszaki és kulturális változás gyors tempója miatt a szereplők szerelemmel és anyasággal kapcsolatos érzéseinek egy része valóban erre a nemzedékre jellemző. Mindkét nő aggódik amiatt, milyen lehet szülőnek lenni a klímaválság közepette, és mindketten gyökeresen más szexuális és romantikus kultúrában élnek, mint a szüleik generációja. Ugyanakkor nem akarom azt a látszatot kelteni, mintha a problémáik túlságosan különlegesek lennének. Minden nemzedék élményei változnak, és minden nemzedék kénytelen valamilyen módon átgondolni ezt a változást. De engem a jelen kulturális pillanatban zajló konkrét kihívások érdekelnek, illetve az, hogyan reagálnak a szereplők ezekre a kihívásokra.
A szereplők bonyolult viszonyban állnak a családjukkal is, a családtagjaik pedig jobbára csak közvetetten jelennek meg a regényben: Eileen nővérének házassága, Felix bátyja. Szándékosan szeretne eltávolodni attól a hagyománytól, hogy a szűk család a regény központja, és azt inkább a baráti csoportokkal helyettesítené?
Úgy gondolom, az én műveimet elsősorban a romantikus kapcsolat mozgatja, bár általában sok más is zajlik.
És ez régen a regény műfajára általában is jellemző volt. A romantikus és szexuális viszonyos hajtják előre a cselekményt, nézzük csak – többek közt – az Emmát, az Anna Kareninát, A galamb szárnyait, Az eltűnt idő nyomábant, ezek a viszonyok tartják fenn és gazdagítják ezeknek a könyveknek a mélységét és komplexitását. Azt hiszem, alapvetően erre törekszem a munkámban. A regény a 20. század későbbi részében talán eltávolodott a romantikus élettől a családi élet felé, és ebből született néhány gyönyörű és jelentős könyv. De bár a családi regény fontos eltávolodás a házassági regénytől, egyik sem „jobb” a másiknál. És én azt gondolom, még mindig lehet érdekes dolgokat találni a romantikus nézőpontban. Nem tisztem megítélni, hogy ez valóban sikerült-e nekem.
Eileen és Simon a regény nagy részében távol él Alice-től – és amikor újra találkoznak, elfojtott érzelmek törnek felszínre. Ez különösen fontosan tűnik most, amikor mindannyian távolmaradni kényszerültünk a szeretteinktől. Befolyásolta ez az írást?
Igen, azt hiszem. A könyv utolsó részét írtam meg utoljára, méghozzá a szinte teljes lezárás alatt, amikor sokáig nem találkoztam sok barátommal és családtagommal. Azt hiszem, részben ezért volt olyan intenzív élmény megírni azokat a fejezeteket, amikor mind a négy szereplő egy helyen van. A szokásosnál sokkal több jelentést és érzelmet láttam abban a helyzetben, amikor barátokkal együtt vagyunk egy házban – együtt étkezünk, várjuk, hogy tusolhassunk, késő estig beszélgetünk. Nagyon hiányoztak a barátaim. Eredetileg is azt terveztem, hogy a négy szereplő a könyv vége felé egy helyen lesz, de az írás körülményei egyértelműen befolyásolták azt, ahogyan a regény vége alakult.
Mint minden írásában, itt is úgy érezzük, hogy a szereplők hatalmas érzésekkel küszködnek, próbálják megismerni az érzéseiket és önmagukat. Ugyanakkor némi humor is van ebben, mintha azt akarná megmutatni nekünk, milyen nevetségesek tudunk lenni néha. El tudja fogadni ezt az olvasatot? Humoros írónak tartja magát?
Nagyon viccesnek találom az életet. Ezért úgy gondolom,
nem lennék őszinte, ha úgy próbálnék meg írni az életről (még kitalált történeteket is), hogy nem kísérelném meg bemutatni, milyen vicces.
És persze a szereplőim is gyakran próbálják megnevettetni egymást, változó sikerrel. Be kell vallanom, hogy engem eléggé megnevettettek, amikor írtam róluk. Nehezen tudok barátságot vagy szerelmet közös humor nélkül elképzelni, és ehhez az is hozzátartozik, hogy képesek vagyunk nevetni önmagunkon. Azt azonban igyekszem elkerülni, hogy a szereplőket szatirikusakan ábrázoljam. Nem hiszem, hogy nevetségesebbek lennének nálam – amivel azt akarom mondani, hogy néha biztosan nagyon nevetségesek, csakúgy, mint én.
Lát kapcsolatot a könyvei között tematikában vagy stílusban? Létezik egy Rooney-világ, amelynek mindannyian részei, vagy inkább ennél függetlenebbek egymástól?
Azt gondolom, hogy a könyveket összeköti az a sajnálatos tény, hogy én írtam őket. Tudatosan sosem igyekszem kialakítani egy „stílust”, de íróként sok korlátom van. És ezeket a korlátokat akár „stílusnak” is lehet nevezni – talán ez erre a lehető legkedvesebb szó. Tény, hogy a könyvek tematikája hasonló. Mint már említettem, elsősorban szerelmi viszonyokról és barátságokról írok. Számomra úgy tűnik, ez a kettő elég nagy téma egy egész életre, de biztosan vannak, akik nem így gondolják. Nem tévedés kijelenteni, hogy a könyveim eléggé hasonlítanak egymásra. Egyetértek abban, hogy akadnak hasonlóságok, de ez engem talán kevésbé zavar, mint másokat, hiszen ez néhány kedvenc írómra is igaz. Henry James regényei közül sok például nagyon hasonlít egymásra, és a cselekmény „tétje” szinte mindig a házasság vagy a szex. Ettől függetlenül véleményem szerint James az egyik legnagyobb angol nyelvű regényíró – nem azért, mert valójában minden regénye más, mint a többi, hanem részben épp azért, mert nem is különböznek egymástól annyira.
Olvas irodalmat, amikor ír? Lát kapcsolatot az új regénye és más jelenlegi vagy régebbi regények között?
Amikor írok, jellemzően nagyon kevés kortárs irodalmat olvasok. És valószínűleg egyébként is kevesebb kortárs irodalmat olvasok, mint más írók. Részben azért, mert még mindig annyi nagyszerű klasszikus regény van, amit még nem olvastam, különösen olyan, amit nem angolul írtak. És számomra tanulási folyamat olyan regényeket olvasni, amelyek jelentős mértékben hozzájárultak a regény mint önkifejezési forma fejlődéséhez. Az új könyvek olvasása másféle – bár nyilvánvalóan szintén kellemes és értékes – élmény. De egyszerűen nem vágyom rá, amikor magam is valami újat írok.
Igen, úgy érzem, van rokonság az új regényem és más regények között. De itt kissé óvatosan kell fogalmaznom, hiszen nem akarom magamat az irodalomtörténet legnagyobb íróihoz hasonlítani. Hatnak rám a kedvenc könyveim, de ez nem mond semmit arról, hogy mit sikerül kihoznom ezbből az ihletből.
Mindenesetre amikor a Hová lettél, szép világ felénél tartottam, elolvastam Natalia Ginzburg Kedves Michele című regényét, ami olyan jó, hogy majdnem örökre abbahagytam az írást.
Szerintem valóban tökéletes könyv. Emellett a regény írása közben olvastam A Karamazov testvéreket is, amelyet szintén imádtam. És persze Henry James is benne van. A Golden Bowlt először az írás alatt olvastam – ez is két pár egymásba fonódó kapcsolatairól és életeiről szól. A Felix név maga is James Európai látogatók című kisregényéből származik, bár az ő Felixe nem is különbözhetne jobban az enyémtől. Lehetséges, hogy valamilyen tudattalan szinten egy másik szeretett irodalmi Felixre is emlékezem a névvel, ő Zadie Smith szereplője az NW című regényben, amely egyik kedvenc kortárs regényem, amióta csak olvastam. Talán túlzás „rokonságnak” nevezni ezeket a hatásokat. Azt azonban talán kijelenthetjük, hogy nem tudtam volna megírni ezt a könyvet más, általam csodált regények iránymutató példája nélkül.
Ha már itt tartunk – egy csodálatos Natalia Ginzburg-idézettel indul a könyv. Elmondaná, mit jelent ez önnek?
Natalia Ginzburg „Hivatásom” című esszéje az egyik legjobb, az írásról szóló írás, amelyet valaha olvastam. Sokszor visszatérek hozzá. Ebben az esszében Ginzburgnak sikerül mélységes komolysággal írnia az író életéről, anélkül hogy egy pillanatig is nagyzolva beszélne ennek az életnek a velejáróiról és eredményeiről. Az írás nemcsak a történelem által jegyzett nagy regényírók és költők hivatása, hanem több millió olyan emberé is, aki csendben, ismeretlenségben dolgozott. És nem az író dönti el, ő melyik kategóriába fog tartozni, ezzel foglalkoznia sem szabad. Neki csak tennie kell a dolgát a lehető legjobban, a saját gondolataival, legyenek azok akár nagyok vagy kicsik. Ez fontos számomra, és elég fontos a könyvben is ahhoz, hogy ezt tegyem meg mottójának.
Dudik Annamária Éva fordítása
Az interjút köszönjük a 21. Század Kiadónak.
