Strahan évösszegző válogatásai eddig egyaránt merítettek a sci-fi és a fantasy zsánerek területéről, de 2020-tól az általa szerkesztett „év legjobbjai” antológia kizárólag a science fictionre korlátozódik. Ez együtt járt egy kiadóváltással is (itt ez eredeti nyelven megjelenő gyűjteményről van szó, itthon szokás szerint a Gabo hozta el a kötetet), és Strahan egyik nem titkolt célja, hogy a nemrég elhunyt barátja és mentora, Gardner Dozois hagyományait folytassa a lehető legnagyobb tisztelettel. Így tehát a válogatásból ezúttal kikerültek a klasszikus fantasy történetek, de Strahan a sci-fit is nyitottan, rugalmasan, nem szigorú kőbe vésett szabályok alapján határozza meg. A kötet összetételére vonatkozóan frappánsan idézi a néhai szerkesztőt és írót, Damon Knightot, aki szerint „A science fiction az [vagy azt jelenti], amire a kifejezés kimondásakor rámutatunk.”
Strahan pedig nagyon eltérő témákat és hangulatokat megjelenítő novellákra mutatott rá. Épp úgy előfordulnak háborús vagy háború utáni disztópiák, mint leginkább űrfantasyként definiálható írások, de a weird irodalommal kacérkodó, a sci-fit szinte csak kulisszaként használó, és a klasszikusabb tudományos fantasztikumot előtérbe helyező szövegek is, de még a szinte beskatulyázhatatlan művek sem maradtak ki a szórásból.
A beválogatott írások túlnyomó részén érezhető az a feszengős nyugtalanság, ami jelenleg uralja a közhangulatot,
legyen szó akár a társadalmi forrongásokról, vagy éppen a klímakrízis fojtogató közelségéről. Ugyanakkor nagy tér jut a személyesebb, intimebb történeteknek is, amelyek egy-egy család vagy kisközösség életébe és érzelmivilágába nyújtanak betekintést a sci-fi eszköztárának segítségével, és gyakran az utazás motívumát is beemelve. A szeretet mindenhatósága mellett azonban a negatív töltetű érzelmek is előkerülnek, például az egzisztenciális válság, a gyász, vagy éppen a bosszúvágy.
A kötet nem csak atmoszférájában és tematikailag sokszínű. A rendkívüli diverzitás az írók eltérő kulturális, etnikai háttérben is tetten érhető, így az angolszász hagyományokra építő történetek mellett
találkozhatunk afrofuturista novellákkal, távoli-keleti hangulatokkal, még európai sci-fivel is, de érdekességként még állati nézőpontból is megismerhetjük az emberi természetet.
Ilyen novella például Tegan Moore lenyűgöző írása, a Mint a Farkasok, ahol a kiképzőjével fejlesztett intelligencia segítségével neurológiai kapcsolatban lévő mentőkutya perspektíváját ismerhetjük meg (így rokonságot mutat Adrian Tchaikovsky Hadállat című regényével is). Szintén az ember-állat kapcsolat körül bonyolódik Malka Older Fényes lámpák, stabil létrák című írása, ahol egy kísérleti eszköz köti össze a bionikus kameraként funkcionáló polipot idomárjával. A szomorkás, de egyben reményteli történet már érinti a klímaváltozás környezetpusztító hatását is, központi témája pedig a Nagy-korallzátony feltérképezése és rekonstrukciója.
A Karin Tidbeck a Skidbladnir utolsó útjában a maga sajátos, furcsa módján szintén a munkaeszközként használt élőlények kizsákmányolását állítja középpontba. A címszereplő rákszerű, dimenziók közt navigáló élő „űrhajó” felszabadítástörténetét jópofa sorozatepizód szinopszisok tagolják, és még az írónő több írásában is megjelenő ember-„tárgy” szerelmi kapcsolat is felbukkan.
Nemcsak a családi ügyeket tematizáló írások közül emelkedik ki Ken Liu Áldozatok című novellája, de az egész kötet egyik csúcspontja is ez.
Liu a rá jellemző érzékenységgel eleveníti meg egy családi tragédia utáni gyász feldolgozását a (nagyon) közeli jövő eszközeinek segítségével. Ami egy kedves családi megemlékezésnek indul, az hamarosan egy gyomorforgató lejárató hadjárattá alakul az internetnek „köszönhetően”. Liu egy Black Mirror epizódra hasonlító történetben hajszálpontosan írja le az egyre nagyobb problémát okozó internetes trollok működési mechanizmusait, a közösségi média nyilvánosságának képmutató hamissagát. De érdekes módon mind a trollok, mind a család érvelésében találhatunk megfontolásra érdemes gondolatokat.
„Képzeljék magukat a helyembe. A lányuk testét digitális eszközökkel kemény pornófilmekbe kényszerítik, a hangját felhasználva gyűlöletbeszédet szónokoltatnak vele, az arcát pedig elképzelhetetlenül erőszakos módon elrondítják. És minderről én tehetek, mert képtelen voltam felmérni az emberi aljasság mélységeit. (…) Az elmélet, hogy Hayley nem halt meg, hanem valójában színésznőként használták fel egy fegyverellenes kormányzati összeesküvésben, olyannyira abszurdnak tűnt, hogy eleinte nem is érdemelt reakciót. Viszont amint a páncélom lassan szűrni kezdte a főcímeket, és egyre több üres folt éktelenkedett a híroldalakon és a streamekben, rájöttem, a hazugságok annyira elfogadottá váltak, hogy fokozatosan témává erősödtek. Valódi újságírók kérték rajtam számon, mikor számolok el a közösségi finanszírozásból szerzett pénzzel – pedig egy centet sem kaptunk senkitől! Teljesen megbolondult mindenki. Nyilvánosságra hoztam a Hayley holttestéről készült fényképeket. Csak maradt még egy szikrányi tisztesség ebben a világban, gondoltam. A saját szemének csak hisz mindenki? A helyzet még rosszabb lett.”
Chinelo Onwualu bensőséges, kifejezetten intim közelségbe hoz egy rosszul alakult apa-lánya kapcsolatot a gyászon keresztül. Bár a novella egyike azoknak, amik csak háttérként használ sci-fis elemeket, de a feldolgozott téma és a szöveg minősége a jobbak között van. Szintén a család áll Greg Egan novellájának középpontjában is, ami a hard sci-fi egyik legjelesebb képviselőjétől meglepően szokatlan hangnemben és könnyedséggel íródott. Az Erre nem mehetünk haza egy Holdon ragadt űrturista pár kálváriájáról mesél, és remekül ábrázolja, hogy egy anya meddig képes elmenni a gyermekéért (átvitt és szó szerinti értelemben is).
Az elmúlt évek egyik leginkább ünnepelt spekulatív fikciós szerzője, N. K. Jemisin egy remek elbeszélői stílust alkalmazó, kiáltványszerű írással szerepel a válogatásban. A Szükségbőr egyszerre foglalkozik a fajnemesítéssel, az emberi tökéletlenségekkel és korlátoltságokkal, a fasisztoid elméletekkel és a rasszizmussal.
A humort jó érzékkel szerepeltető novellák sem kerülték el Strahan figyelmét.
Tobias S. Buckell a Földre turisztikai céllal ellátogató idegenekről ír egy taxis szemszögéből, míg Fonda Lee az egyik leghosszabb és legviccesebb című írásában (Én [28f] deepfake barátnőt hamisítottam, és most a szüleim azt hiszik, megnősülök) szintén egy Black Mirror-szerű látomásban beszél az internetes társkeresés és a személyiséghamisítás kihívásairól. Sophia Rei a Rejtett ajtók titkos meséiben pedig egy olyan világot mutat be Philip K. Dicket és Kafkát idézően abszurd, szürreális írásában, ami írók és művészek munkáját dícséri (hogy pontosan kik alakították így ezt az alternatív történelmet, az legyen meglepetés).
Aki a keményvonalasabb vagy éppen a hagyományosabb sci-fikre vágyik, az érezhet némi csalódottságot a válogatást forgatva, de aki a nyitottságáért és sokszínűségéért kedveli a hasonló zsánerantológiákat, az tökéletes képet kaphat az elmúlt év legjobb novelláiról. Strahan remek érzékkel szemezgetett a zsáner terméséből, és a mélyebb, komolyabb témákat érintő novellák ellenére is könnyedebb, sokszor a sci-fihez csak lazán kapcsolódó, ám nagyon is minőségi szövegek kerültek az antológiába. Hogy jövőre mi várható? Az csak a világ változásán, és annak írókra gyakorolt inspiratív erején múlik – és persze Jonathan Strahan ízlésén.
