Irene Solà regénye egy kis katalán falu ismeretlen ismerőseit mutatja be

Irene Solà regénye egy kis katalán falu ismeretlen ismerőseit mutatja be

Irene Solà második magyarul megjelenő regényének főszereplője Ada, aki történeteket ír. Három Angliában töltött év után visszatér a kis katalán faluba, ahonnan származik, és bemutatja a családját, a barátait, a szomszédait, vagyis a falu lakóit. Irene Solà első magyar nyelven megjelent kötete az év könyve lett nálunk, az arról szóló kritikánkat ITT olvashatjátok, a szerzővel készült interjút pedig ITT. Olvass bele az új könyvébe!

Könyves Magazin | 2023. október 16. |
Irene Solà
Gátak
Ford. Nemes Krisztina, Magvető, 2023, 240 oldal
-

Olyan embereket ismerhetünk meg a Gátak fejezeteiben, akiknek az életét erősen behatárolja, korlátozza és alakítja az őket körülvevő táj. A könyv arról szól, hogyan lehet visszatérni valahová, ahonnan egyszer elmentünk, felidézi a távoli helyeken töltött nyarak és az első szerelem emlékét, és megmutatja, milyen hatással van a mesélő az általa elmesélt történetek szereplőire. Az Európai Unió támogatásával megjelenő Határhelyzetek sorozat darabja.

Irene Solà: Gátak (részlet)

Fordította: Nemes Krisztina

A ház

Meghalni annyi volt, mint megnyomni egy kiégett villanykörte kapcsolóját. Szinte semmiség. Tudta, hogy meghalt, mert Jaume megcsókolta a homlokát, és azt mondta, „anyu”, s ő nem érezte az ajkak érintését. És mert Roser az ő két kezét fogta meg, hogy abba temesse az arcát, s ő nem érezte, milyen forróak a lánya könnyei. S tudta azért is, mert olyasfajta örömöt érzett, ami sehonnan sem jön, és semmihez se hasonlít, miközben a másik kettő sírt. Öröm, ami úgy melenget, mint a meleg vizes palack az ágyban, s ami egy idő után visszafolyt ugyanazon az ajtón át, amelyen keresztül érkezett, fürgén, mint egy mókus, s olyan illékonyan, mint a reggelek, ő pedig ott maradt alámerülve a szívének oly kedves nyugalomba. Mintha egy pohár meleg tejet ivott volna, amitől egyszerre mindent megértett. Volt ideje arra, hogy elmondja, mennyire szereti őket. Az évek meglágyították a nyelvét. De ennek örült, és büszke is volt rá. Hogy a halála pillanatában tudott valami szépet mondani. Valami olyat, amit jó, hogy ki lehet mondani, s ami jó utolsó szónak. Annak is nagyon örült, hogy megmaradt a keze. Már hogy így a halála után is. Az összes többit, a fáradt és haszontalan lábakat, a sovány hasat, amiben kihordta azt a két felnőttet, akik most itt virrasztanak fölötte, a gyerekeit, akik már nem az övéi, akik már olyan nagydarab és öreg emberek, hogy lehetetlenségnek tűnik, hogy egyszer benne lehettek, belül, az arcát, ami sosem volt se szép, se bájos, a hátát, ami annyit cipekedett egész életében, mint egy öszvér. Minden tagját. Az összes többit hajítsák csak oda a macskáknak. De a keze az övé. Göcsös, kérges kezek, ilyenek lettek. Mint két hegy. A sok fejéstől, a sok etetéstől, amennyit vasalt, amennyi babot kifejtett, ahány nyulat megnyúzott velük. A keze mindig ott volt mindenben, mindig a szeme előtt. Mélységes nagy ünnep volt ez neki, hogy a kezét megőrizhette, hiszen kétség nem férhet hozzá, hogy minden dolog közül, amivel valaha rendelkezett vagy amit valaha csinált, egyedül a keze volt valóban az övé. Ráadásul, ha az embernek van keze, akkor tud vele kenyérlevest csinálni. Az öregasszonynak. Az öregasszonynak,

aki szokása szerint mindig ott ült a sparhelt mellett, amiben már sose gyújtanak be.

Legjobban az öregasszony társaságát szerette. Ennek a néninek mindig volt a tarsolyában valami hőstett, amit elmesélhetett. Azoknak az embereknek a történeteit, akik itt éltek a házban évszázadok hosszú során át, meg azokét, akik még most is itt élnek. De nem az élőkről mesélt, az élők nem érdekelték. A holtakról mesélt. Az öregasszony ismert minden történetet, ami megesett, és aminek még meg kell esnie. És hálás volt a kenyérlevesért, csak úgy falta, s két kanál között elmesélte, hogy a lány, aki mindig énekel, a szülésbe halt bele. S még hozzátette, hogy szívderítő dolog, hogy van itt a házban egy ilyen fiatal is. Akinek üdvözülten boldog a szíve. Romlatlan. S hogy ezért énekel folyton a lány, aki a szülésbe halt bele. Elmondta még azt is, hogy az ember, aki legfelül lakik, fent a padláson, az, aki betakarózva fekszik a sötétben, úgy halt meg, hogy tőrrel ledöfték álmában, s az ágy egy nagy vértócsává változott. Azt is mondta, hogy az az ember haragudott azért, mert halott volt, haragudott azért, mert ennek tudatában volt, s haragudott, mert korábban élnie kellett, s csak egyetlenegy dolognak örült, ha azt hallotta, hogy pénzérmék pottyannak a földre.

Az öregasszony azt mondta, hogy azért jó dolog, hogy csak ők laknak itt a házban, és nem többen. Mesélt olyan házakról, ahol annyian voltak, hogy ott az élők csak lassabban tudtak mozogni, mert a levegő olyan sűrű volt, mint a víz. Az öregasszony úgy halt meg, hogy egy csirkecsont keresztbeállt a torkában, és megfulladt, a fogai miatt volt, mert már nem tudott velük rágni. Ezért szerette annyira a kenyérlevest, mert azt nem kellett rágni.

Azokon a napokon, amikor az öregasszonynak nem volt kedve mesélni, vagy neki nem volt kedve hallgatni, vagy ha a fiatal lánynak nem volt kedve énekelni, vagy neki nem volt kedve hallgatni, ahogy énekel, egész nap elüldögélt egyedül a szobában, amit Roser és Jaume meghagytak olyannak, amilyen az életében volt, és elképzelte magának azt a napot, amikor kivitték innen. Maga elé képzelte, hogyan mosták meg a testét, a csirkelábvékony lábszárát, a kékes karját, a vékony szálú, göndör haját. Elképzelte, hogyan öltöztetik fel szép ruhába, a vasárnapi sötét téli szövetruhába, ami már nem volt ott a szekrényben. És hogyan fésülték meg, hogyan festették ki az arcát, épphogy csak egy kicsit, s aztán hogyan tették bele a koporsóba. A koporsó sötét fából készült. Fényes volt és szép. S hogyan vittek neki virágot, hogyan jöttek át néhányan a szomszédságból, és hogyan siratták. Aztán meg hogyan zárták le a koporsó fedelét. Melegség volt benne, s a félelemnek nyoma se volt, miközben ezeket elképzelte, csak valami könnyed és jóleső érzés munkált benne, mint amikor valaki végiggondolja egy sütemény receptjét, vagy azt,

hogyan is fogjon hozzá a templom előterének kifestéséhez.

Mikor megjelent az ember, akinek nem volt szája, és nem tartozott a házhoz, úgy mondták, akkor nekiállt, hogy elkészítse kettőjüknek a kenyérlevest. Úgy, ahogyan az édesanyja készítette. Egy tállal mindennap a férfinek, aki nem tartozott a házhoz, és egy tállal az öregasszonynak. Vicces dolog, hogy „öregasszonynak” nevezi, hiszen körülbelül egyidősek lehetnek. Az öregasszony meg úgy emlegette őt, hogy „az új lakó”. De kellemes érzés volt elválni a nevektől, mint annyi más dologtól is. Hány évig tartoztál szorosan össze egy névvel, gondolta, s lám, micsoda megkönnyebbülés, hogy már nem a tiéd, hogy már nincs rá szükséged. Valójában ez a ház nem más, mint csupa megkönnyebbülés, mondta magának. Hány évig aggódott a gazdaság miatt, ennek a súlyától görbültek meg az ujjai, hát nem megkönnyebbülés, hogy már nem kell többet aggódnia a jószág miatt, a rossz időjárás miatt, vagy a tej ára miatt? Hány évig gondoskodott Roserról meg Jauméról, hát nem megkönnyebbülés, hogy most valami derűs közönnyel nézi, ahogy a gyerekei jönnek-mennek, ami őt már nem érinti, már nem aggódik miattuk, a gyerekeknek már nincs szükségük rá. Hány évig vonszolta magával az emlékeit, azokat, amik az apjához kötötték, aki rosszul bánt vele, meg azokat, amik a szeretetlen férjéhez kötötték, hány évig cipelte ezeket az apró, mindennapos érzelmeket, bántásokat, melyek akkorák csak, mint egy kavics a cipőben, és micsoda megkönnyebbülés felégetni őket mind, mint a hajókat. És hány, de hány évig vonszolta magával Istent, a Mi Urunkat, meg Szűz Máriát s a kisdedet, és mekkora nagy megkönnyebbülés, a világos meggyőződés édestestvére, hogy Istent az ember teremtette saját hasonlatosságára és a saját mércéje szerint, s egyesekhez jobban illett, másokhoz meg kevésbé. Már öreg, nincs szüksége senki melegségére, szokta mondani magának. Már nem nyugtalanította, s nem is szomorította el, hogy Isten nem jött el, hogy őt megkeresse, ahogyan kislány korában ígérték neki, s ez nem akadályozta abban sem, hogy időről időre azért még beszéljen hozzá, ahogyan az évek alatt szokásává vált. A maga eretnek módján. Ahogyan életében is mindig. Mint ahogy egy okos állathoz beszélsz, akitől nem vársz választ, de akinek mégis elmondasz dolgokat, hogy halld a saját gondolataid folyójának csobogását. S valójában örült annak, hogy Isten nem jött el, hogy megkeresse, s így otthon maradhatott a saját házában.

Az ember, aki nem tartozott a házhoz, s aki még őutána érkezett, egyszerre nyelte le a kenyérlevest, mert olyan hatalmas lyuk volt az állkapcsában, hogy nem tudott rágni. Az ember ott halt meg a gazdaságban. Sose lépte át a ház küszöbét. Sosem mondott semmit. Talán azért, mert a szavak elszöktek az arcán tátongó nagy lyukon át. Látta, ahogy a jószágok között sétál, néha a konyha ablakából, néha meg valamelyik emeleti ablakból. S nem érzett iránta semmit, ami hasonlított volna a sajnálathoz, az együttérzéshez vagy a haraghoz. Csak ugyanaz az ismerős, minden rosszindulat nélküli közöny volt benne, amire, mint minden érzés közül a leghelyesebbre, a halál rányomta a pecsétjét.

Mi, akik meghalunk, olyan önzők leszünk, mint a kisgyerekek, bármi képes megnyugtatni és boldoggá tenni bennünket, és nem érdekel minket senki és semmi – csúszott ki a száján egyik nap, míg az öregasszony a levesét ette, s a saját dolgain járt az esze. Az öregasszony meg se hallotta, amit mondott, csak azt suttogta:

A lány, aki énekel, meg te meg én itt születtünk ebben a házban, aki ott fönn lakik, meg az, aki ott kinn, azok gyüttmentek.

 

٭
Ezek itt a saui víztározó harcsái, akik a sötétben úsznak. Nyálkás testük siklik a fekete vízben. A víz alá süllyesztett, romos házak konyháiban és szobáiban bujkálnak, és nyitott szemmel alszanak a sötétben.

S ez itt Ada, aki összegömbölyödve üldögél Vicenç kocsijának sötét hátsó ülésén, ami a saui kilátó mellett parkol. Behunyja a szemét, és a londoni Abney Park temetőjére gondol. Az Abney Parkban található temető régi és hatalmas, tele egymás hegyén-hátán elhelyezkedő magas, szürke, keskeny sírokkal, mindegyiket eső mossa, és moha borítja, meg sírszobrok, zuzmó, ánizsvirág, fák, csalán és sár. Olyan ez a temető, mint egy mély erdő, ahol eltévedhet az ember, akkora a lombsátor, hogy ha a fák koronája felett nem szállnak épp repülők, akkor nyugodtan elfeledkezhetsz róla, hogy Londonban élsz. Ez itt Ada, aki talál egy sírt, aminek a felirata az, hogy „To Ada”. Szép sír. Néha eszébe jut, hogy virágot kéne vinni rá. De beteges ötletnek tűnik. S ez itt Ada, aki talál egy másik sírt, amire az van írva, hogy „Amèlia”. Ez még szebb, mint az övé.

Ez pedig Victòria hangja, komoly, dallamos és reszelős hang, mintha siratót mondana, úgy énekli: 

Amèlia, a jó király lánya
betegen fekszik.
Grófok jönnek látására,
grófok, s nemes emberek.

S Amèlia csak fekszik, arca halovány, mint a lepedők, alig kap levegőt, s azt suttogja:

 Jaj, a szívem össze van kötözve
mint egy csokor szegfű.

Amèlia anyja ott ül a lány ágya mellett, s azt kérdi tőle: 

Lányom, én leányom,
mi az, mi néked fáj? 

Amèlia pedig üveges szemmel mered az anyjára, akkora a fájdalma, hogy már könnye sincs, amit elsírhatna, s így válaszol: 

Anyám, ó, én anyám,
hisz tudja maga jól.
Mérget adott énnekem,
az szorítja szívemet. 

S miközben élete gyertyája már alig pislákol, Amèlia lediktálja a végrendeletét. Négy kastélyt hagy a testvérére, Carles-ra, egyet a szegényekre, hogy imádkozzanak a Jóistenhez, és kettőt Szűz Máriára. Később pedig elosztja a ruháit és az ékszereit, majd a halála pillanatában így kiált fel:

Magára pedig, anyám,
az én férjemet hagyom,
hálókamrája ágyán
heverjen csak szabadon.
S magára hagyom, anyám,
a hímzett papucsom,
szegje nyakát a lépcsőn,
mikor lefelé kopog. 

És meghal.

És ez itt Victòria, aki ilyen dalokat énekelgetett nekik elalvás előtt. Azért énekelt, mert mesét mesélni nem annyira tudott. Mert amikor mesét mondott, abban mindig három gyerek volt a főszereplő, akiket úgy hívtak, hogy Nàdia, Ada és Quim, s ezek a gyerekek mindig iskolába mentek, és normális dolgokat csináltak, és a mesék végül nagyon unalmasra sikerültek.

S ez itt Quim, aki hároméves, és azt kérdezi: „Anya, és Amèlia meghal?”, s ez itt Victòria, aki elhatározza, hogy nem énekli nekik többet ez a dalt. És ez itt Ada, aki már régóta tudta, hogy Amèlia meghal.

 

Londonban Ada heti háromszor jár úszni, és az uszodába menet mindig átmegy a temetőn, és elmegy Ada és Amèlia sírja előtt. Néha hajléktalanokkal találkozik, akik a sörüket isszák. Máskor kutyákkal és a gazdájukkal, akik ott sétálgatnak. Néha magányos lányokkal. Néha meg senkivel. Néha, ha esett az eső, akkora a sár, hogy belesüpped. Néha, az uszoda előtt vagy után, azelőtt vagy azután, hogy elhaladna a sírok mellett, elmegy megnézni a szarvasokat a Clissold Parkba.

Ada abban a negyedben lakik, ahol a világ második legnagyobb ortodox zsidó közössége él a New York-i után. Ada még soha életében nem látott ortodox zsidót. A fülükre csavarodó, dugóhúzószerű fürtök, a hatalmas kalapok, a kopaszra borotvált, parókás nők, a babakocsik, körülöttük görkorcsolyás kisgyerekek, akik jiddisül beszélnek.

Ez itt Ada, aki lehajol, hogy felvegyen a földről egy könyvet, aminek az a címe, hogy „For Generations. Jewish Motherhood”. Arra gondol, hogy elolvassa. Hazaviszi. A könyv így kezdődik:

„Egyszer egy fiatalember fogta magát, és Észak-Angliából Londonba utazott, hogy meglátogassa a húgát. Az autóbusza áthaladt a Golders Greenen. Mikor megérkezett, megkérdezte a testvérét, hogy ki volt az a sok gengszter, akiket ott látott kalapban és sötét kabátban. »Azok nem gengszterek voltak – felelte a húga –, hanem zsidók.«”

 

De végül nem olvassa el, és mivel a könyv megszívta magát nedvességgel az utcán, a lapjai összeragadnak, kivirágzik rajtuk valami zuzmóféleség, és a temető sírjaira kezdenek hasonlítani. Ez meg itt a temetőgondnok, aki egyik este épp a kaput készül bezárni, s odakiált Adának, aki épp felé tart, hogy siessen, szedje a lábát: „Nem akarsz itt aludni? Itt nagy a nyugalom”, mondja, s közben tartja a kaput, és rávillantja fehér, jamaicai mosolyát, majd bezárja mögötte a kaput.

És ez itt Ada, aki ma Vicenç kocsijának hátsó ülésén összegömbölyödve az éjszakai temetőre gondol a saui víztározó melletti kilátó tövében. Eszébe jut a fény meg a sírok. S arra gondol, micsoda tátongó szakadék van a két temető között, milyen más a nappali, nyitott temető és az éjszakai, zárt temető. Nem a halottakra meg a szellemekre gondol, vagy az emberekre, akik oda rejtőznek, és hagyják, hogy a gondnok bezárja őket éjszakára, hogy sátáni praktikákat hajtsanak végre, hanem a sötétre. Arra gondol, hogy a sötétben, ahol nincsenek színek, se formák, amelyekről úgy gondoljuk, hogy meghatározzák a dolgok milyenségét, a dolgok már nem ugyanazok, mint aminek gondoljuk őket. Hanem még idegenebbek és barátságtalanabbak. Olyanok, mint Ada két keze Vicenç fején, szürkék és kékek, s a sötét miatt valahogy megnyúlnak. S odakinn a fák is sötétek. S a mozdulatlan és szürke Vicenç megöleli Ada kék testét, ráhajtja a fejét Ada lilás mellére, és az arckifejezése elvész az árnyékok közt. Lenn a mélyben, alattuk a saui víztározó vize fekete. S az elárasztott falu templomának harangtornya olyan sötét, hogy mindegy is neki, hogy benn van-e a vízben vagy kinn. És ez itt Ada, akit megijeszt a sötétség, és szorosan odabújik Vicenç testéhez. Két karjával átfogja a fiú fejét. És beletúr a hajába.

Az autó olyan kicsi abban a hatalmas éjszakában.

Korábban, három évvel ezelőtt, amikor Vicenç és Ada találkozgattak, hogy dugjanak egyet, elmentek párszor a saui kilátóhoz is. Mikor Vicenç felkapta, és úgy szerelmeskedtek, mintha Adának nem is volna súlya, nem kérdezte tőle soha, hogy „Most mire gondolsz?”, se azt, hogy „Hogy vagy?”. Mindig csak azt kérdezte szerelmeskedés után, hogy „Jó volt?”. S ez a „Jó volt?” arra vonatkozott, hogy Ada elment-e, vagyis hogy ő jól csinálta-e. Három éve, mikor Ada beszállt Vicenç Golfjába, és hagyta, hogy a fiú sötét utakon furikázzon vele, Vicenç olyasmiket mesélt, hogy az ismerősei hogyan ütik el a nyulakat. Üldözik őket, azok meg a reflektorfénytől elvakulva rohannak, aztán megnyomják a dudát, és ha a nyúl felugrik, akkor nekihajtanak a kocsival. Vagy azokról a kutyákról beszélt, akiket agyon kell csapni, mert már nincs semmi hasznuk, meg vaddisznókról. Voltak még erdőkerülős történetei, és mesélt zenészekről, rendőrökről, vadászokról és koncertekről, szétvert öltözőkről meg kokainról. Ő meg csak ült a kocsiban, és hallgatta, ahogy a fiú mesél. Mikor Vicenç behúzta a kéziféket, a kocsi meg kifarolt, és keresztbe állt az úton, Ada belefogódzott az ablak fölött lógó kapaszkodóba, és azt mondta: „Még”, Vicenç meg erre annyit mondott „Meglepő egy csajszi vagy”, mintha a „meglepő” szóval kitüntette volna, valami különleges, kiválasztott lénnyé tette volna, s mintha annak ellenére, hogy egész életükben három kilométeres távolságon belül laktak egymástól, soha nem vett volna tudomást a létezéséről meg annak különleges voltáról. Aztán leparkoltak fenn, valahol az egyik hegyen, sodortak egy füves cigit, aztán átugrottak a hátsó ülésre, és szerelmeskedtek, nem épp finoman. És beverték magukat a biztonsági öv csatjába, a lábuk meg a térdük sehogy se akart elférni, és bepárásodtak az ablakok. És ölelkeztek a sötétben. Ada belekapaszkodott Vicenç karjába, azokba a hegymászástól és a dobolástól olyan erős karokba, amiket két kézzel is alig ért át, és ennek a csendes, nyugodt, kiegyensúlyozott testnek az egészére gondolt. S aztán megkérdezte, hogy elszívhatnának-e még egy cigit, az izzadság lassacskán meghűlt a bőrükön, és a hold olyan hatalmas volt, hogy amikor kiszálltak pisilni, árnyékot vetettek a földre.

Mikor találkoztak, hogy elbúcsúzzanak egymástól az utolsó napon, mielőtt Ada elindult volna Angliába, Vicenç egy csomag Snickersszel játszott, hogy összeszedje a bátorságát, és megkérdezze: „És mit gondolsz, meddig maradsz ott?” Mire Ada azt válaszolta: „Nem tudom, egy évet. Legalább. Vagy kettőt, vagy talán többet.” Vicenç bólintott, mintha értené a választ. Adában úgy növekedett a vágy, hogy kiszálljon a kocsiból, mintha karmok vájtak volna bele a hasába. A karmok végighasították a gyomrát és a szegycsontját meg a hasán a húst. Vicenç az ablak felé fordult, úgy mondta: „Azt hittem, hogy itt leszel.” Ada arra gondolt, hogy talán meg kellene érinteni a csokoládészeleteket tartó kezet. Aztán arra gondolt, hogy Vicenç talán nem akarná, hogy megérintse a kezét. Aztán kiszállt. Vicenç aránytalanul nagy és magányos a kocsiban. Ada nyitja a ház ajtaját, ledobja a kulcsokat, mászik fel a lépcsőn egyenest a zuhany alá, s mossa kifelé magából a fájdalmat, szépen lassan, mint aki a ruháját veti le, s arra gondol, nehogy itthon felejtse az adaptert, amit akkor vett magának, amikor a gimis cserediákprogrammal Angliába ment.

S ez itt Vicenç most, benn a kocsiban és Ada ölelésében, arra gondol, hogy ez az éjszaka, amikor olyan hatalmas a sötétség, amikor alig kivehetők a színek és a formák, könnyen lehetne a régi éjszakák egyike, még azelőttről, hogy Ada elment volna Angliába. S amint erre gondol, ott belül meghasad valami, mint egy szemnyílás, amin keresztül egy kis sötétség és egy kis fájdalom szivárog belé. S akkor elképzeli, hogy a szív meg a belek és a has nem pirosak, se nem lilák vagy sárgásak, mint a rajzokon meg a fotókon, a hentesnél a pult üvege mögött, vagy a halottkém boncasztalán a fluoreszkáló lámpák fényében. Ilyenek, be vannak zárva a testekbe, a bőr és a hús elválasztja őket a fénytől; szürkék, feketék, kékek.

A testek örök éjszakájába zárva.

S ez itt Vicenç, aki nem bír megszólalni, s nagy, érdes ujját végighúzza Ada fülén. Ujja kitapintja a fülbevaló beszúrós fémvégét. S eszébe jutnak azok az aranyozott, méhecske formájú fülbevalók, amiket Ada a kocsiban felejtett az utazás előtti utolsó éjszakán. Egy darabig a kesztyűtartóban őrizgette őket, mint valami kis kincset. Aztán három héttel Ada elutazása után, amikor három hét elteltével sem kapott a lánytól egyetlen sort sem, leparkolta a kocsit annak a kilátónak a tövében, lement a vízhez, és karjának minden erejével belehajította, amilyen messze csak tudta, a víztározó közepébe.

És ezek itt Ada méhecske formájú fülbevalói, amint esnek lefelé, bele a vízbe, és leérnek a víz alá süllyesztett házakig. S ez itt az a hatalmas harcsa, amelyik bekapta őket. S ez a két fülbevaló a harcsa sötét, büdös gyomrában, ott várakoznak hosszú évekig, hogy valaki megtalálja őket.

S ez itt az a három srác, akik kifogták a hallal. Ez a harcsa olyan hatalmas, gonosz és nehéz volt, hogy a három rövidgatyás srácnak csak úgy sikerült kihúznia a vízből, hogy összekapaszkodtak, és együttes erővel tartották a botot. Mikor a harcsa már a parton volt, a srácok megállapították, hogy ilyen ronda halat még életükben nem fogtak, s azt mondta az egyikük:

– Na, most agyon kell csapnunk.

Éjszaka volt és nyár, a srácok söröztek, meg gyomorkeserűt ittak Coca-Colával. A legmagasabb fogott egy kést, és beleszúrta a hal nyálkás koponyájába. Az apró szemek és a hosszú bajusz meg sem mozdult. A harcsa feje olyan hatalmas és kemény volt, hogy beletörött a kés, és a penge benne ragadt az állatban, ami még mindig élt. A srác fogott egy másik kést, és még párszor beleszúrt vele a harcsába. A méhecskék csak úgy csilingeltek a hasában. Amikor a harcsa végre megdöglött, a legmagasabb srác arrébb ment, és leült, egyedül, a keze csupa hal és csupa halál. A másik kettő közül az egyik odavitt neki egy kis gyomorkeserűt.

– Azt csináltad, amit kell. Meg kellett ölni. Tilos kifogni és visszadobni őket. Ez nem őshonos fajta. A németek hozták be, ezek meg kiirtottak minden más halfajt, az összes őshonos halat.

– Te sem vagy őshonos – mondta a legmagasabb srác.

A harmadik felnevetett a távolban, hogy a barátja milyen szomorú lett attól, hogy megölt egy halat, ami akkora, mint egy cápa. A második próbálta visszatartani a nevetését.

– Röhögjetek, röhögjetek csak, ti gyávák, de nekem kellett kinyírni.

És beletették a harcsát egy nagy, áruházi nejlonszatyorba, és kidobták a szemétbe, a fülbevalókat pedig sosem találták meg. Ki tudja, hol vannak most.

Ez pedig Vicenç kocsijának reflektora, aminek a felkapcsolódó fényében megpillantják a végtelen éjszaka egy megvilágított darabkáját, ahol újra van zöld és sárga. És ez itt Ada, aki emlékszik, hogy fölfelé menet a kilátóba arra gondolt, hogy szerelmeskedni fognak. De nem szerelmeskedtek.

Kapcsolódó cikkek
...
Nagy

Irene Solà: El voltam ragadtatva, hogy a magyar olvasók mennyire szeretik a könyvemet

Az év végi ötvenes listánkon Irene Solà Énekelek, s táncot jár a hegy című regénye lett az év könyve. A katalán szerzőt a tenger mellett értük utol, villáminterjúnkban budapesti benyomásairól és a fordítóival való kapcsolatáról is mesélt. 

...
Nagy

Irene Solá: Mindig az van fölényben, aki elmondhatja a történetét

Az Énekelek, s táncot jár a hegy líraisága, a nézőpontokkal való izgalmas játék, a történetmondás lehetőségei és a női elbeszélők is szóba kerültek a hatalmas érdeklődésre számot tartó beszélgetésen a Margó Fesztivál harmadik napján. A teltházas Világirodalmi Színpadon a katalán írót Ruff Orsolya kérdezte.

...
Nagy

Irene Solà: A történetmondás egyfajta DNS, ami korokon át öröklődik

Irene Solà balladisztikus szépségű Énekelek, s táncot jár a hegy című regényében megszólalnak a hegyek, az ott élő emberek, állatok, de a szellemek, vízitündérek és a viharfelhők is. A szerzőt a sokféle szereplőjéről, a történelem és történetmondás kapcsolatáról, a nők történeteiről és a néphagyományról is kérdeztük. Interjú.

TERMÉSZETESEN OLVASUNK
...
Zöld

Jordán Ferenc: Az ember találmánya a szaporodáshoz való jog - Olvass bele a biológus könyvébe!

Litkai Gergely a Bookline Zöld podcastjének következő adásában Jordán Ferenc hálózatkutatóbiológussal beszélget Az ember vége a természet esélye című könyvéről. Olvass bele a kötetbe!

...
Zöld

Túlélés vagy tanulás? John Holt könyve az iskolai kudarcok meglepő okait mutatja be – Olvass bele!

Miért jelent kudarcélményt sok gyerek számára az iskola? Olvass bele John Holt könyvébe!

...
Zöld

UFO-invázió nem lesz, de arrogáns azt gondolni, hogy egyedül vagyunk – Podcast Rab Árpád jövőkutatóval

Litkai Gergely a Bookline Zöld új podcastjében Rab Árpád jövőkutatóval beszélget Jane McGonigal Elképzelhető című könyvéről. 

...
Nagy

Csernus Imre: A magyarok zárkózottak, fosósak és félnek felelősséget vállalni

A megosztó pszichiáter, Dr. Csernus Imre bemutatta hamarosan megjelenő új kötetét, melyben azt próbálja megfejteni, mit jelent ma magyarnak lenni.

Szerzőink

...
Horányi Hanna Zelma

Nick Cave könyve megtört szívű elmélkedés hitről, zenéről és gyászról

...
sa

Az ügynökakták igenis nyilvánosak, csak fel kell dolgozni őket – Takács, Bartók és gyermekvédelem a Margón

...
Kiss Imola

A fájdalom barát, ha megtanuljuk dekódolni a jelzéseit – Szentesi, Havas, Biró és Cserna-Szabó a Margón