A beszélgetés bevezetőjeként az est moderátora egy versrészletet olvasott fel a könyvből, majd arra kérte az írót, hogy ugyanezt a részt katalánul is olvassa fel, megízleltetve a közönséggel a nyelv gyönyörű dallamát, franciás árnyalatait. Ezután a katalán és a magyar kiadás borítóinak különbségeiről beszéltek, kiemelve, hogy a két borító sokban eltér, hiszen más rétegét hangsúlyozza a regénynek (a magyar inkább a mitológiai szintre utal, a katalán kiadásé pedig a történelem előtti időket idézi fel), de közös bennük, hogy nagyon művésziek, kifejezetten esztétikusak, ennek az egyik oka, hogy Solà nagyon szorosan együttműködik a kiadókkal ebben a kérdésben. Az eredetileg képzőművészeti végzettséggel rendelkező alkotó a köteteivel kapcsolatban nemcsak szöveget, hanem egy vizuális anyagot is összeállít a kiadóknak, akik ezekből a képekből tudnak ötleteket meríteni a borítóhoz, láthatják, milyen képi világ állhat az egyes írások hátterében.
A nyelvi ízelítő és a borító kérdése után Ruff Orsolya meghökkentő szövegnek nevezte a könyvet, melynek sokhangúságát, polifóniáját emelte ki. Minden fejezete más elbeszélő nézőpontjából íródik, de ezek az elbeszélők nemcsak emberek, hanem medvék, gombák, őzek és hegyek is lehetnek. Kérdése arra vonatkozott, hogy a rengeteg hang közül melyik volt a legerősebb, melyik követelte magának a legnagyobb erővel a megszólalást. A szerző a felhők hangját jelölte meg válaszában, nem véletlen, hogy az első fejezetben ők az elbeszélők. Egyébként nem volt domináns hang, az elejétől az volt a terv, hogy nagyon sok hang szólal majd meg és teljes szabadságot engedett arra vonatkozóan, kiből, miből válhat elbeszélő. Ezeknek a hangoknak a létrehozását minden esetben hosszas anyaggyűjtés és kutatómunka előzte meg, de a lényeg az volt, hogy ki kellett nyitnia egy-egy ajtót, hogy ezekhez a hangokhoz hozzáférhessen. A további kérdésekre válaszolva azt is elmondta, hogy ezek közül egyik sem az ő saját hangja, de az egyes ajtók kinyitásának gesztusa mégis szorosan összekapcsolja az elbeszélőivel, szereplőivel.
A katalán költő és író, Irene Solà 2020-ban elnyerte az Európai Unió Irodalmi Díját az Énekelek, s táncot jár a hegy című második regényéért, amelyben egy családi tragédia évtizedekre kiható történetét írta meg. (A regény nálunk a hét könyve volt és itt bele is olvashatsz.) A balladisztikus szépségű, keserédes hangulatú könyv 18 fejezetében a Pireneusok élő és holt, lelkes és lelketlen lakói mesélik el az eseményeket, mind a saját szemszögükből, így megszólalnak emberek, vízitündérek, szellemek, kutyák, medvék, gombák, de még a vihart hozó felhők és maga a hegy is. Solà különleges érzékenységgel mossa el az evilági és transzcendens, az ember és táj, a múlt és jelen közti vélt határokat. A szerző hamarosan a Margó vendége lesz, előtte viszont írásban is kérdeztük a sokféle szereplőjéről, a történelem és történetmondás kapcsolatáról, a nők történeteiről és a néphagyományról is.
Tovább olvasokAzt is megjegyezte, hogy ennek a sokhangúságnak mégis van valamiféle íve, mintha egy folyó vagy egy ér kötné össze búvópatakként ezeket az egyébként igencsak széttartó szövegeket. Ruff Orsolya ezt a sokféleséget az olvasó oldaláról „kirakósnak”, „nyomozásnak” érzékelte, úgy érezte, hogy az olvasónak részekből, darabokból kell összeállítania a nagy egészet, és ez az összeállítás tulajdonképpen egy nagyon izgalmas játék. A szerző elmondta, hogy valóban játéknak fogta fel, egy nagyon komoly játéknak, örömét lelte ebben a különleges építkezésben. A szerkezetet jellemző játékosság mellett azonban tartalmi szinten az erőszak is megjelenik a szövegben, két erőszakos halállal is találkozni a könyvben. Solà erre vonatkozóan arról beszélt, hogy nagyon érdekli az erőszak és a halál, a halál esetében főként annak különböző értelmezései. Domènec halála az első fejezetben például tragédia a férfi számára, a családja számára is, de a természet, a hegy nézőpontja felől valójában semmiség, miután meghal, mellette tovább nő a fű, tovább esznek az őzek. A természet felől nézve a halál egy teljesen hétköznapi dolog, az élet egy pillanatra sem áll meg - ezt a megközelítést „kegyetlen optimizmusnak” nevezte a szerző.
Később a történetet felépítő rengeteg rétegről (legendák, tragédiák, családok történetei, földrajzi, történelmi rétegek) beszélgettek, itt a katalán író kitért arra, hogy a történelmi réteg különösen érdekelte, a menekülő köztársaságiak eldobált fegyverei (melyek a mai napig fellelhetőek a Pireneusokban), az itt lezajlott történelmi események ugyanúgy egy réteg, mint a geológiai rétegek; történelem nélkül nem biztos, hogy meg lehet mutatni egy helyet, meg lehet ragadni annak lényegét. A kérdező ezek után a tragikus sorsú, de nagyon erős női karakterekről kérdezte a szerzőt, aki elmondta, hogy rendkívül fontos volt számára, hogy hangot adhasson a nőknek (akár a háromszáz éve halott, boszorkányperekben kivégzett asszonyoknak is), mert úgy gondolja, hogy aki elmondhatja a történetét, az mindig fölényben van. A nők történeteit pedig nagyon sokáig férfiak mesélték, a boszorkányperek kutatása kapcsán is ebbe a problémába ütközött: nem a kivégzettek, a megkínzottak mesélik a saját történeteiket, hanem éppen az őket megkínzók, nagyrészt férfiak.
A beszélgetés végén kitértek arra, hogy Irene Solà eredetileg költőként indult, első kötete is verseskötet, és a líra az Énekelek, s táncot jár a hegy lapjain is fontos szerephez jut, az egyik szereplő például kizárólag versek segítségével fejezi ki magát. Az író azért tartott fontosnak egy ilyen fejezetet, mert az írás során elsősorban az izgatta, hogy mindannyian másként, más struktúrák szerint értjük meg a világot, a líra pedig világ, a történetek elemesélésének egy egészen más módja, mint az epika. Ugyanezen okból írt meg egy fejezetet spanyolul (az egyébként katalán nyelvű regényben), hogy láthatóvá váljon, más nyelvi szerkezetet használva maga a történet is mássá válik.
