„A villámok oda csapnak le, ahova akarnak. És a második villám Domènec fejébe csapott. Mélyre, nagyon mélyre hatolt, egészen le a szívéig. S a szeme előtt elsötétedett, szénfeketére égett a világ. Az ember lerogyott a földre, a fűtől zöldellő mező arca odasimult az övéhez, és a szabadon hulló, boldog víz ezer patakja becsorgott az inge ujjába, a derékszíja alá, a gatyájába, a zoknijába, azt kutatva, hol talál még száraz bőrt. Aztán az ember meghalt.” A tizennyolc fejezetből álló szöveg első lapjain egy hatalmas, semmiből jövő zivatar, és a vele járó villámlás megöl egy férfit, az egyik hegyi tanya fiatal gazdáját. Már itt nyilvánvaló, hogy a természet nem pusztán háttér ebben a szövegben, hanem az emberek sorsát alakító tényező.
Az emberhez képest hatalmas, hol áldásos, hol pusztító természet az egyik dimenzió, a francia határhoz közeli kis spanyol falu és a faluhoz közeli tanyák lakóinak élete a másik. A két sík szorosan összekapcsolódik, nincsen alá-fölérendeltség, még a narráció is ezt az egyenrangúságot erősíti: minden fejezetnek más elbeszélője van, ezek egy része emberi lény, más része viszont állat vagy természeti jelenség.
A falu lakói mellett ugyanis tölcsérgomba, felhő, medve, őz, kutya, sőt, maga a hegy is felsorakozik a narrátorok közé, de mitikus lények (például vízi tündérek) is elbeszélővé válnak ennek a különös, rendkívül költői nyelven megírt könyvnek a lapjain.
Minden fejezethez más perspektíva és más hang is tartozik, másképp beszél a turista, a helyi lakos, az özvegy nő, és megint másképp a gomba vagy az őz. A szerző kiválóan elkülöníti ezeket a hangokat, más világlátás, stílus és más beszédmód kapcsolódik mindegyikhez, a könyv mégsem esik szét ebben a polifóniában. A kollázsszerű regény különböző hangjai egyformán líraiak, és még ennél is inkább összeköti őket a közös tapasztalat, a föld, amelyen osztoznak.
A hegyek elzárt világában és a regény lapjain azonban nemcsak a hangok keverednek össze, hanem az idő is. Nincs kronologikus rend, az egyes elbeszélésekből és azok különálló történeteiből azonban mégis rekonstruálható egy laza történetszál, mely a huszadik század hetvenes éveitől napjainkig kanyarog, a villámsújtotta Domènec családjával és szomszédságával a középpontban. A mozaikokból felépülő regényben ennek a tragikus sorsú családnak a története tárul fel, az anya megőrülése, a fiú balesete, a lány magánya és évtizedeken át hiába várt szerelme, csupa olyan történetdarab, amely túlmutat a hétköznapin.
Mintha azt sugallná a szöveg, hogy a hegyekben élő emberek élete mind sorstragédia; fájdalmas, ugyanakkor fenséges életeket élnek az itt lakók, ezek a kevés beszédű, kemény, az emberi kapcsolatokban feloldódni képtelen, egytől-egyig magányos hősök.
A természet fensége, a hatalmas hegyek és végtelen erdők tájai költöznek ezekbe az emberekbe, akik fogékonyak a babonákra, a misztikumra, sötét lényeket látnak és űznek ki házaikból.
Kivétel nélkül csöndes, befelé forduló, de költői lelkek bukkannak fel a történetben, melyben nemcsak a természet és ember összefonódásáról, de az emberi kapcsolatokról is szép tablót kapunk. A férjét elveszített, gyermekeivel magára maradt fiatal özvegy gyásza („Hajítsd el a szívedet is itt az út közepén, a sár meg a bozót között. Hajítsd ki az örömöt. Hajítsd ki a lelkedet meg az öleléseket, a csókokat és a hitvesi ágyat is. Gyerünk, szedd össze magad, szedd össze magad! Aztán kelj fel, s nézd, milyen keveset ígér ez a reggel, és milyen kék az ég!”), a testvérét és szerelmét elveszítő fiatal nő szomorúsága, a huszonöt éve elhagyott kedveséhez visszatérő férfi félelme is megelevenednek az Énekelek, s táncot jár a hegy lapjain. A hegyi tanyákon másképp múlik az idő, egyfajta időtlenségben él itt ember és állat, és az a sok furcsa szerzet, akiről nem mindig lehet eldönteni, valós vagy fiktív szereplője a történeteknek. A négy, gonosznak mondott, boszorkányszerű tündér, a lábát elveszített fiatal lány vajon létező, a hegyekben bujkáló szereplők, vagy ugyanúgy fiktív lények, mint a házból kiűzendő vak ember szelleme, a megfoghatatlan, fekete démon? És egyáltalán, ez utóbbi tényleg nem létezik?
A valós és a csodás úgy folyik itt egymásba, mint a mágikus realizmus legjobb szövegeiben; a varázslat teljesen hétköznapi, a hegyekben élő emberek magától értetődően élik a csodát, látják a megmagyarázhatatlan dolgokat, lényeket.
A valóság és a fikció keveredésén, a mesei elemeken túl az erős költőiség a szöveg legfőbb jellemzője: akárki beszél is, megszólalása mindig rendkívül lírai, ha a hang épp nem is, a látásmód mindenképp. Domènec fiának, Hilarinak a fejezete (A költészet) ennek a legkiemelkedőbb példája: itt a szöveget gyakran versbetétek szakítják meg, hiszen a fiatal férfi költő, aki a kötet szinte összes elbeszélőjének ajánl egy-egy verset. A cím maga is az egyik ilyen költeményben bukkan fel, mégpedig abban, melyet Hilari saját maga számára ír. Az ismétlésre épülő szerkezet dominál ebben a versben, és a táj, a természet szépségeit festi fel olyan rajongással és áhítattal, mintha Szent Ferenc Naphimnuszának egy átdolgozását olvasnánk. A fiú éneke a folyónak, az erdőnek, a szellőnek, az estének, a reggeleknek, a lankának, a csúcsnak, a mezőnek, a vadrózsának és a szedernek szól. És persze a hegynek, mely táncot jár az ő énekére. A kötet maga mintha ennek a versnek a kiterjesztése, prózai alakban megvalósított változata lenne, hiszen a hegy gyönyörű tájairól, különc lakóiról és képzeletbeli figuráiról „dalol” - különböző hangszíneken, más-más szólamokban, de az összes elbeszélő ezt hozza közel, a hegyen támadt életet énekli meg a legkülönbözőbb aspektusokból.
Gyönyörű regény, amely felfedi azt, ami Hilari szerint a költészet lényege: „…engedi látni a végtelent. A túlvilágot. A végtelent, ami nem a Föld és nem is az Ég, hanem a mindenkiben ott lakó végtelen. Mint a fejünk legfelső emeletén nyíló ablak, amelyről nem is tudtuk, hogy létezik, s amit a költői szó egy kicsit megnyit, és ott fönn, azon a részen túl ott van a végtelen.” Ez a regény rávezethet arra, amiről talán keveset gondolkodunk ma, a járvány miatti bezártságra és a mozdulatlanságra panaszkodva; hogy hatalmas utak nyílnak befelé is, nem kell folyton történnie valaminek kívül. Talán elég, ha néha csak várunk és szemlélődünk, vagy a kezünkben egy (ilyen) könyvvel belépünk ebbe a belső végtelenbe.
