“Soha nem tudtál jobban, sőt még annyira sem szeretni, amennyire én szerettelek és szeretlek, de abban az időszakban álltunk legközelebb a kölcsönös szeretethez” – idézi fel a hawaii Wika, miközben végiggondolja életét a kórházban. A kiemelt részletet ugyan lehetne számonkérőnek olvasni, hiszen Wikát elhagyta a fia, valójában az egyszerű, zsigeri szülői szeretet összefoglalása és igazsága, ami a férfit A paradicsomba egyik legtragikusabb szereplőjévé teszi.
A Hawaiin felnőtt amerikai író és szerkesztő Hanya Yanagihara hét év után tért vissza új könyvével, miután 2015-ben az Egy kis életért a Booker rövidlistájára került. Harmadik regénye, A paradicsomba még ambiciózusabb vállalkozás, mint az Egy kis élet volt, mert ugyan “csak” 700 oldalon, de háromszáz évet ölel fel. A paradicsomba három idősíkon mesél egy alternatív Amerikáról, azon belül a New York-i Washington Square-en álló ház lakóiról, illetve a
különböző korokban és történelmi pillanatokban a boldogságot kereső Davidek, Charlesok, Peterek és Edwardok variációiról.
A Szabad Államokhoz tartozó New York 1893-ra már majdnem egy évszázada alapvetően független az Egyesült Államoktól. Az itt élők alkotmánya lehetővé teszi, hogy a nők szavazhassanak, a homoszexualitás pedig nemhogy nem bűn, hanem a törvények az azonos neműek házasságát is engedélyezik. Yanagihara azután kezdett el dolgozni a regényen, hogy egy barátjával szóba került Henry James Washington Square című könyve, amiben egy apa megpróbálja megakadályozni a kibontakozó románcot a naiv lánya és annak hozományvadásznak tűnő udvarlója között. Yanagiharáék arról beszélgettek, hogy vajon miben változna James regénye, ha azonos neműek házasságával gondolnák újra – aztán 2022-ben megjelent A paradicsomba. Ebben a felsőközéposztálybeli Binghamek patriarchája figyeli növekvő aggodalommal, hogy unokája, David mennyire nem találja a helyét a világban. A kallódást a nagyapa egy szervezett házassággal próbálja megállítani, és összeismerteti unokáját a jószívű és gondoskodó Charlesszal. Csakhogy időközben David találkozik az élettel teli Edwarddal, akinek a háttere ugyan elég zavaros, de lenyűgözi és szerelemre lobbantja Davidet.
Az AIDS és a polgárjogi küzdelmek előterében játszódik a könyv második része, ami egy ponton maga is kettéválik, és így mutat be egy-egy változatot David és Charles, illetve David és Edward kapcsolatára. Előbb egy 1993-as vacsora eseményeit követjük az ügyvédbojtár David szemszögéből. A vacsorát a párja, egy befolyásos ügyvéd, Charles adja, és az apropója a fájdalmas elköszönés a férfi legjobb barátjától és exétől, a haldokló Petertől. David hawaii származású, sőt, az őslakos királyi család örököse, amit titkol Charles előtt, hiszen ez a hagyaték számára teher,
egy olyan identitás, amit maga mögött akar hagyni.
A második részbe ehhez kapcsolódva lép be David apja, Wika (a keresztségben szintén David), aki egy hawaii kórházban agonizálva gondolja végig az életét. Ha nem lett volna az amerikai hatalomátvétel, ő lenne a király, amit a családi és hawaii hagyományokat tudatosan ápoló anyja nem győz hangsúlyozni. A gyenge fizikai és mentális egészségű, valamint az emberekkel nehezen hangot találó Wika számára viszont akkor telik meg értelemmel a világ, amikor apa lesz, onnantól rajongó szeretettel veszi körbe a kis Davidet. Az idillre Wika egyetlen barátja, az aktivista Edward vet árnyékot, aki a hawaii őslakos hagyományok elkötelezett szószólójaként ragadja magával a befolyásolható Wikát és a fiát egy olyan állítólagos paradicsomba, ami végül pokollá válik.
Yanagihara 2016-ban kezdett dolgozni a regényen, tehát már javában írta, mire beindult a koronavírus-járvány, ami olyan szempontból érdekes itt, hogy a könyv leghosszabb, harmadik részében már évtizedek óta tart a járványok kora – a szerző ennek aprólékos kidolgozásához a Rockefeller Egyetem virológusaival egyeztetett. A 2100 előtti fél évszázadban játszódó disztópiában már megvalósultak a tudósaink legrosszabb rémálmai, az emberiség nem vette komolyan a klímaváltozást, ezért az extrém éghajlati körülmények mellett tömeggyilkos globális járványok is sújtják. Minderről a járványkutató Charles leveleiből, majd évtizedekkel később az unokája, Charlie elmondásából értesülünk, ahogy arról is, hogyan változtatta a pandémiák elleni védekezés a Szabad Államokat totalitárius diktatúrává, ami
a biztonság érdekében pont azt számolja fel fokozatosan, aminek jegyében egykor megalapították: a szabadságot.
A kötet részei nemcsak időben, hanem hangulatukban is eltérnek egymástól: az elsőt meghatározzák a szenvedélyes szerelem gyötrelmei, a második nagyon szomorú, a harmadik egyre sodróbban feszült. (A feszültséget pedig úgy is sikerül egyre magasabbra csavarni, hogy a könyv kifejezetten komótosan építkezik, és az a fajta kontemplatív olvasmány, amihez olvasóként nekünk is le kell lassulnunk.) Mindhárom részt átitatja viszont egyfajta melankólia, és az építkezése is emlékeztet a Mrs. Dallowayt újragondoló Az órákra Michael Cunninghamtől, akinek a hatását Yanagihara el is ismerte.
A tudatfolyam-regények hagyományához hűen, mélyen megismerjük a nézőpontkarakterek gondolatait és érzéseit, akiknek nemcsak a neve és a személyisége, hanem a küzdelmeik ismétlődése is egymásba szövi a három idősíkot. A kötet így szerkezetileg az emberi kapcsolatok azonos pontokról (minden korban azonos jellemekből) induló variációit mutatja be, ez a koncepció pedig létrehoz a könyvben egy abszolút tetten érhető mechanikusságot. Olvasótól függően, ez a mechanikusság válhat zavaróvá, nálam is a határán mozgott, viszont nekem meggyőzően ellensúlyozta ezt az árnyalt és részletes karakterrajzok sora. Yanagihara empátiája, amivel a szereplőihez fordul és ahogyan be tudja őket mutatni, tulajdonképpen a könyv egyik, ha nem a legnagyobb értéke.
A paradicsomba ugyanakkor vérbeli amerikai nagyregény, így a személyes kapcsolatokon keresztül ráérősen és komplexen tárgyal bonyolult társadalmi jelenségeket és kérdéseket is. Számomra a legüdítőbb benne a gyengéd törődéssel mások felé fordulni képes férfiak sora. Az első és a harmadik részben szereplő nagyapa, valamint Wika szelíd apai szeretete önmagában megrendítő, de a könyvben felbukkanó, gondoskodó férfiak (nagyapák, apák, férjek és szerelmek)
úgy kérdőjelezik meg a macsó férfiviselkedés létjogosultságát, hogy ez utóbbi nem jelenik meg a regényben.
A szereplőink nem ütköznek a regényben macsókkal, nincsenek velük összehasonlítva, hanem olvasóként tűnik fel egy idő után, hogy “a macsó” nincs jelen (és nem is hiányzik). A karakterek személyiségének esendőségei ugyanakkor sokfélék, Yanagihara pedig jól egyensúlyoz, hogy megtalálja az emberi drámát a teátrális, extrém érzelmi szélsőségeken innen, de a földhözragadt kisrealizmuson túl.
A hawaii, japán és dél-koreai származású szerző izgalmasan és érzékenyen nyúl a származás, az identitás és a családi örökség kérdéséhez is. És bár ez az első és a harmadik részben is feltűnik, a leghangsúlyosabbá a másodikban válik a trónörökös Wika és a fia, David alakján keresztül. A téma súlyára utal, hogy a szerző ragaszkodott hozzá, hogy a könyv a világon mindenütt ugyanazzal a borítóval jelenjen meg: ezen Hubert Vos 1898-as, Iokepa, hawaii halászfiú című festményének részlete látható:
Yanagihara meglepő pozíciót választ: az ismerős áldozati vagy harcos narratíva helyett bemutatja például a polgárjogi küzdelmek retrográd túlkapásait (úgy élni, mint az ősök, és megtagadni a civilizációs vívmányokat, majd erre kényszeríteni másokat is), ezeken keresztül pedig az egyén szabad választása és a családi/nemzetiségi/kulturális örökség között feszülő, gyakran fojtogató ellentétet domborítja ki. “De azt is tudom, hogy mindig fontosabb lesz az, hogy mi vagyok, annál, hogy ki vagyok – az egyetlen dolog, ami egyáltalán lényegessé teszi azt, hogy ki vagyok, az, hogy mi vagyok” – fogalmazza meg Wika, aki nemcsak teljesen alkalmatlan az uralkodásra, hanem még csak lázba sem hozza a lehetőség. Ez viszont sem a független királyságot visszakövetelő hawaii aktivistákat, sem az anyját nem érdekli. Wika a ráerőszakolt akaratok és szerepek elől befelé, önmagába menekül és zárul, David pedig ugyanemiatt hagyja el a szigeteket és a családját is.
Sok olvasónak A paradicsomba legszembeötlőbb vonása ugyanakkor valószínűleg az lesz, hogy a szereplői zöme homoszexuális, a regény pedig foglalkozik is azzal, hogy az adott korban ez mennyire elfogadott, engedett vagy üldözött, illetve ellehetetlenített. Nem ez irányítja viszont a cselekményt (az első részben például probléma, hogy a szerelmespár nem tud biztonságosan és nyíltan együtt élni a Szabad Államok határain túl, de nem ez okozza a fő konfliktust), inkább abba a nagy panorámába illeszkedik, ahogyan Yanagihara a könyvben
sorra veszi az egyén szabadságának aspektusait és szabadságvesztésének stációit.
A harmadik részben a homoszexuálisok jogfosztása és társadalmi státuszuk elfogadottból megtűrtté zuhanása annak a folyamatnak a része, ami során az állam – a járványok miatti tömeges halálozást és egy komplett gyerekgeneráció eltűnését ellensúlyzandó – szaporodási intézkedéseket hoz. Ami pedig közvetlenül az azt firtató jogfilozófiai és etikai dilemmákhoz kapcsolódik, hogy az egyén mennyire birtokolja a saját testét, mennyire dönthet a saját biológiai funkcióiról és azokon keresztül a saját életéről. Charles több mint fél oldalon keresztül sorolja a kérdéseit a(z ételjegyek kiosztását is érintő) radikális házassági törvény tervezete miatt – csak néhány példa: a törvény “azt jelentené, hogy a meddő párok házassága nem lehetne jogosult állami támogatásra? Mi van azokkal az egynemű szülőkkel, akiknek már vannak biológiai gyerekeik, vagy megvannak az eszközeik hozzá, hogy legyenek? Mi történne a rengeteg özveggyel? Valóban arról beszélünk, hogy fizetünk az állampolgároknak a gyerekvállalásért? Mi van, ha meghalnak a gyerekeik – megtarthatnák a juttatásokat? Vajon ez megszüntetné a termékeny ember azon jogát, hogy eldönthesse, akar-e gyereket, vagy sem? Mi van, ha a termékeny személy testileg vagy szellemileg alkalmatlan – akkor is ösztönöznénk arra, hogy vállaljon gyermekeket? Mi van a válással? Nem arra késztetnénk-e ezzel a nőket, hogy maradjanak meg egy bántalmazó házasságban? Egy meddő személy összeházasodhatna egy termékennyel?”
Mindezen túl az, hogy a szerző ennyire természetesnek és magától értetődőnek veszi a homoszexuális szereplők túlsúlyát, két irányba is mutat. Egyrészt, így nemcsak a regényen belül láthatunk variációkat emberi kapcsolatokra, hanem a Henry James-könyv, mint kiindulópont, A paradicsomba létét meta szinten is variációvá teszi. Másfelől a jelenlegi, jobbról-balról hiszterizált közéleti helyzetben a regény világnézeti állásfoglalást és értékválasztást is tükröz, mindegy, hogy az Egyesült Államokban vagy Magyarországon olvassák.
Yanagiharának ugyanakkor messze nem sikerült hibátlan regényt írnia, ami szerencsétlen módon éppen az első részben a legfeltűnőbb. Az alternatív történelmi ötletek tudnak nagyon izgalmasak és elgondolkodtatóak lenni, ám
spekulatív fikcióként meg is követelik, hogy az új, ebben az esetben társadalmi berendezkedés alaposan végiggondolt, hihető és koherens legyen.
A paradicsomba első részének homoszexuális szereplői a kapitalista Szabad Államokban élhetnek azonos neművel házasságban, ám ez alapvetően szervezett frigy. A liberális és a régimódi találkozása itt még hihető, főleg, hogy gazdag emberekről van szó, nem meglepő, ha a pénz a pénzzel házasodik. A családalapítás kapcsán viszont megismerjük azt a szokást, hogy az azonos nemű párok a zűrös Délről bevándorló gyerekeket fogadnak örökbe. Ami ötletként nagyon humánus, olyan realitásként viszont, amiben a generációk óta halmozódó, nagy családi vagyon rendszerszinten nem vérségi alapon öröklődik, erősen próbára teszi az olvasói képzeletet és rontja az alternatív vízió hihetőségét – főleg, hogy nincs is elmagyarázva, hogyan alakult így, szemben a házasság engedélyezésének történetével. Nem mintha ne élnénk minden korban önellentmondásokkal teli normák között, vagy ne lehetne egy a mienktől még gyökeresebben eltérő valóságot kidolgozni, Yanagihara viszont mintha itt nem dúcolná eléggé alá a saját társadalmi építményét ahhoz, hogy az önállóan működni tudjon – így marad az olvasói jóindulat, amire egy ilyen vaskos regény felütésénél azért veszélyes hagyatkozni.
