Fordította: Bartók Imre, Greskovits Endre,
M. Nagy Miklós, Turi Márton, Helikon, 2022, 462 oldal
Salman Rushdie az ellene idén elkövetett merénylet miatt szimbólummá vált, az írók veszélyeztettségének jelképe lett (ahogy erről Tóth Krisztina is beszélt a könyvfesztivál megnyitóján). A nyáron megkéselték a New York állambeli Chautauqua Intézetben, ahol épp a szólásszabadságról beszélt volna. Életveszélyesen megsérült, 10-15 késszúrás érte, sérült többek közt az egyik szeme, a karja és a mája is. Az íróra hosszú felépülés vár és több maradandó sérülést is szenvedett. Azóta nyilvánosan nem szólalt meg, azt sem lehet tudni, hol tartózkodik, és az sem biztos, hogy készülőben lévő könyvét be fogja tudni befejezni. Mindezek miatt még nagyobb a súlya Az igazság nyelvei című, magyarul idén megjelent esszékötetének, amelyben egyfajta esszenciáját kapjuk Rushdie irodalomról és társadalomról való gondolkodásának, és amelyben sok szó esik arról is, hogyan sérül manapság egyre inkább a szólásszabadság, és miért vannak egyre nagyobb veszélynek kitéve az írók, művészek, tudósok és újságírók.
A Salman Rushdie elleni támadás ismét ráirányította a figyelmet A sátáni versek című regényre, amely miatt 1989-ben fatvát adtak ki az író ellen. Olvass bele!
A közel negyven szöveget tartalmazó könyv, amelyben az író 2003 és 2020 között írt értekező prózái olvashatók, lehetne széttartó kötet is, hiszen elég nagy időintervallumot ölel fel és rengetegféle kulturális és politikai kérdést boncolgat, valójában mégis összeáll egy nagy egésszé, amelyben ott rejlik minden, amit Salman Rushdie gondol az irodalomról, a saját pályájáról, a történetek erejéről, az igazságról, a nyelvről vagy éppen korunk aktuális társadalmi és politikai problémáiról. Bizonyos értelemben a kötet Rushdie hitvallása 450 oldalban elbeszélve, mert mindegy, hogy Shakespeare-ről, Hérakleitoszról, Beckettről vagy épp az adaptációkról van szó, a lényeg mindig valamiféleképpen e köré a gondolat köré szerveződik: „Én hiszek abban, hogy azoktól a könyvektől és történetektől vagyunk azok, akik vagyunk, amelyekbe beleszeretünk, vagy kevésbé eltúlozva: ha beleszeretünk egy könyvbe vagy történetbe, az valamiképpen megváltoztat bennünket, és a szeretett mese világképünk részévé válik, részévé annak, ahogy megértjük a dolgokat, ahogy döntünk és választunk a mindennapi életünkben. Felnőttként, mivel nehezebben leszünk szerelmesek, végül talán csak egy maroknyi könyvről mondhatjuk el őszintén, hogy szeretjük. Talán ezért hozunk annyi rossz döntést."
Az igazság nyelvei tulajdonképpen olyan, mintha beülnénk egy Rushdie-szemináriumra:
ott rejlik benne az író elképesztő műveltsége és tudása, miközben rengeteg elgondolkodtató kérdés kerül elő. Rushdie pedig úgy mesél az irodalomról, hogy közben folyamatosan beleszövi a személyes élményeit és tapasztalatait is. A kötet négy nagy fejezetből áll, az első főleg a gyökerekkel, a mesékkel és mítoszokkal foglalkozik. Ebből a részből kiderül, hogy Rushdie milyen történetekkel találkozott gyerekkorában, milyen könyvek érdekelték később, és honnan ered pontosan a fantasztikum és a mágikus realizmus iránti elköteleződése. A kötet egyik központi, visszatérő gondolata már az első szövegekből kirajzolódik, ez pedig az, hogy bár a közvélekedés szerint jelenleg a tényirodalom korában élünk, és mintha még maga a szépirodalom is elfordulna a szépirodalomtól (lásd: Knausgard), az irrealizmus, a fantasztikum, a fikció mégiscsak alkalmasabb arra, hogy alapvető igazságokat fogalmazzon meg az ember lényegéről. Rushdie ezt úgy nevezi, hogy ez az irodalom „próteuszi megközelítése”, amelynek központi gondolata az, hogy a mindennapi életünk valahol maga is fikció, az élet valójában nagyon sokféle, végtelenül változékony és képlékeny, éppen ezért a fikciós irodalom sokkal inkább le tudja képezni annak valószerűtlenségét és kiszámíthatatlanságát, mint a tényirodalom, az autofikció vagy az önéletrajz.
A Salman Rushdie elleni merényletkísérlet ismét a figyelem középpontjába helyezte az író 1988-as regényét, A sátáni verseket. Magyar kiadója, M. Nagy Miklós a Nyugati tér blogon ugyanakkor nem egyetlen könyvre vagy eseményre, sokkal inkább a komplett életműre hívja fel a figyelmet.
A kötetben Rushdie nagyon sokféle témát boncolgat, szó esik írókról (pl.: Philip Roth, Vonnegut, Beckett, Cervantes, Shakespeare, Márquez, Andersen), mitológiai alakokról, esztétikai és filozófiai kérdésekről, a saját pályaívéről és más művészekéről is. A könyvbe bekerültek esszék és beszédek, különböző alkalmakra írt szövegek is, de mivel a szerző szinte mindig kitágítja az adott témát, és alaposan körüljárja a kontextust is, ezért végül kirajzolódik a szövegekből egy elég komplex és határozott világkép. Nagyon erősen kitűnik például, hogy Rushdie-t rendkívül érdekli, hogy korunknak mik a sajátosságai és a meghatározó jellemzői. A jelent nevezi többek közt a migráció korának, a vallási téboly korának, a tényirodalom korának, a rossz társadalmi adaptáció korának és hiszékeny kornak is. Rushdie szerint jelenleg olyan korszakban élünk, amelyben nincs tere az emberi természet sokféleségének és ellentmondásosságának, ehelyett kénytelenek vagyunk egyre szűkebben meghatározni magunkat, hogy alkalmazkodjunk a csoportdinamikákhoz. Azt is írja, hogy most olyan korban vagyunk, ahol a valóság szüntelen támadásnak van kitéve, és ahol a politikai vezetők önigazoló hazugságokat állítanak be ténynek. Emellett pedig
olyan korban élünk, amely nem riad vissza attól, hogy eltörölje a múltat, és ahol a fanatikusság szekularizációja vette át az irányítást.
Salman Rushdie-val a világvégéről, a bevándorlás pozitív hatásairól és a történelem váratlan fordulatairól beszélgettünk Skype-on, de azt is elárulta, milyen, amikor egy könyv bizonyos elemei valósággá válnak. Interjú.
Az igazság nyelveiből kirajzolódik, hogy Rushdie számára nincs fontosabb a személyes szabadságnál, szerinte el kell utasítanunk a közhelyeket és szembe kell szállnunk korunk ortodoxiájával. Az őt ért támadás tükrében megrázó olvasni, hogy az elmúlt két évtizedben mennyire rendszeresen és következetesen állt ki azon írók és alkotók mellett, akiknek a szabadsága vagy élete az általuk képviselt igazságok miatt került veszélybe – az esszékben előkerül többek közt Ai Weiwei (Aj Vej-Vej) , Roberto Saviano, a Pussy Riot és több más sorstárs is. „Nincs mit tenni, mint hogy továbbra is hitet teszünk amellett, hogy ez a fajta bátorság érvényes, és küzdjünk azért, hogy ezeket az elnyomás alatt élő személyeket – Aj Vej-Vejt, a Pussy Riotot, Roberto Savianót, Hamza Kásgarit és még számos továbbiakat – azoknak lássák, akik valójában, vagyis olyan férfiaknak és nőknek, akik a szabadság frontvonalában küzdenek” – írja. Ugyanígy megindító a kötet utolsó oldalait is olvasni, amelyekben az író arról számol be, hogyan vészelte át a pandémia időszakát és magát a covidot, amely számára akár életveszélyes is lehetett volna. Ráadásul a könyv a Vanity Fair Proust-kérdőívével zárul, amelyben arra a kérdésre, hogy mi a legbecsesebb kincse, Rushdie anno még ezt válaszolta: „A viszonylag jó egészség”.
