A 2024-es irodalmi Nobel-díjat a dél-koreai Han Kangnak ítélte a Svéd Akadémia „az olvasót a történelmi traumákkal szembesítő, az emberi élet törékenységét feltáró intenzív, költői prózájáért”. Az írónak (portrécikkünket ITT olvashatod el) magyarul eddig két könyve jelent meg: a Booker-díjjal is jutalmazott Növényevő (ITT írtunk róla) 2017-ben, valamint a Nemes teremtmények egy évvel később. A legújabb, eredetileg 2011-ben íródott Görög leckék pedig 2024 novemberében Kiss Marcell fordításában és a Jelenkor Kiadó gondozásában látott napvilágot. (És év végi listánk harmadik helyére került.)
A Görög leckék a magyarul megjelent könyvek közül elsősorban a Növényevőhöz kapcsolható (és talán kevésbé a Nemes teremtményekhez, mely az 1980-as kvangdzsui mészárlásnak állít emléket), hiszen az író most is egy személyes sorsot tár elénk, ismét egy hiperérzékeny, a valóság és a hétköznapok elől menekülő női hőst teremt, aki a világ lármája, erőszakossága és az élet értelmetlensége ellen „tiltakozik” különös módon, ezúttal némasággal. Most azonban nem egy, hanem két főhőst mutat be részletesen, a nőt egyes szám harmadik személyben, a férfit egyes szám első személyű, saját történetét mesélő megszólalóként, a szerzőtől már ismert lírai prózanyelven. Két magányos, a családjától elszakadt vagy elszakított embert, akik
próbálják megérteni a számukra idegen és értelmezhetetlen világot, túlélni a hétköznapokat, és meglelni valamiféle utat az emberélet útjának sötétlő erdejében.
Törékeny hősök
Az egyik főhős, a korábban tanárként, szerkesztőként dolgozó nő negyvenes évei közepén jár, és miután elveszíti édesanyját, valamint válását követően nyolcéves fia felügyeleti jogát is, egyik napról a másikra megnémul, képtelen lesz megszólalni. A másik szereplő, a negyvenhez közelítő férfi ógörögöt tanít és megpróbálja feldolgozni, hogy hamarosan elveszíti évtizedek óta folyamatosan romló látását. A két szereplőnek, mint idővel kiderül, sok közös vonása van: mindketten magányos, zárkózott, szemlélődő és rendkívül törékeny emberek, akik nehezen boldogulnak életük meghatározó traumáival és az őket körülvevő világgal.
A két különös, egyébként meg nem nevezett ember sorsa az ógörög nyelv tanulmányozása során fonódik egybe, de csak nagyon lassan, finoman, hogy aztán a részben nyitva hagyott befejezést olvasva elgondolkodhassunk azon, marad-e reményük a számukra oly idegen világban, tudnak-e kapcsolódni egymáshoz és így talpon maradni a mindennapokban.
A világ lenyomatai a testben
A könyv első mondata Jorge Luis Borges sírfeliratát idézi: „»Penge volt közöttünk« – ezt a mondatot kérte Borges Maria Kodamától sírfeliratának.” Ennek kapcsán fejti ki a férfi, hogy az óészak sagából származó sorban megjelenő éles tárgy
szerinte nem más, mint az argentin író közismert vaksága, mely elválasztotta őt a világtól.
Ilyen értelemben pedig a világtól elhatároló penge lehet a némaság is, mely szintén radikális határt épít a szubjektum és környezete közé. Míg a férfi közelgő vaksága miatt nem lesz képes befogadni, addig a nő nem képes kapcsolatba kerülni, kommunikálni a világgal. A test – ahogy a Növényevőben is – nagyon fontos szerepet kap a regényben, hiszen az egyik hős egy örökletes betegség miatt legfontosabb érzékszervét veszíti el, a másik pedig egy tudatalatti kényszer, megmagyarázhatatlan pszichés erők hatására képtelen szóra nyitni a száját. De ezeken túl is rengeteg a regényben a testről szóló rész, a fizikai működésre vonatkozó reflexió. A nő például gyakran kihányja, amit megevett (nem képes befogadni a világot), a hősök gyakran izzadnak, remegnek, fáznak, véreznek, szédülnek és végül szintén a testükkel, az érintéssel, az öleléssel találják meg a visszautat a világba.
Nagyon fontosak ebben a kötetben az illatok (a nőnek például mindig almaillata van), a színek, a hangok (és persze a csend), de a tapintásnak is kiemelt szerep jut.
Az érzékszervek által felfogott valóság veszi át a racionalitáson alapuló világismeret szerepét,
a két hős ugyan magasan képzett ember, mégsem az eszével, sokkal inkább érzékeivel fedezi fel és interpretálja a valóságot. Azt a világot, mely idegen és fenyegető, mely szinte minden alkalommal szúrásként, harapásként, fájdalomként mutatja meg magát. Egy kutyaharapás, egy arcba sújtó ököl, egy összetört szemüveg húsba metsző szilánkjai metaforikusan mind azt erősítik, hogy a környezet erőszakos, hangos, kiismerhetetlen, épp ezért lehetetlen megbékélni vele.
Érzékszervekkel felfogható világ
A próza erőteljes líraisága is összefügg azzal, hogy a hősök a körülöttük lévő környezetet nem annyira a ráció, mint inkább az érzéki benyomások felől közelítik meg. A kamaszkorában egyszer már megnémuló nő például így érzékeli az évtizedek után ismét jelentkező pszichés krízist, a rendkívül mélyen gyökerező és egyben nagyon szimbolikus némaságot:
„A húsz év után visszatért némaság nem olyan meleg, sűrű vagy ragyogó, mint egykor. Az a születés előtti csendre hasonlított, míg a mostani inkább a halál utánira. Korábban a víz alól nézett fel a csillogó világra, most meg mintha árnyékká válva ülte volna meg a falak és a föld csupasz felszínét, egy óriási víztartályból szemlélte az életet. Minden szót hallott, minden szót el tudott olvasni, de az ajkai némán egymáshoz tapadtak. Akár egy testetlen árnyék, halott fa belseje, két meteorit között sötétlő űr, ritka csend.”
A nyelv elvesztése (mert a főhősnőnek nemcsak a megszólalással, hanem magával a nyelvvel is problémái akadnak) is annak a jele, hogy nem tud mit kezdeni az információk, az érzések, a tapasztalatok racionális, észszerű feldolgozásával, inkább valamiféle nyelven kívüliségben keresi az értelmet. A sötétség felé araszoló férfi is a szokásostól eltérően érzékeli a valóságot, ő például szinte fizikai tapasztalatként érzékeli az idő múlását: „Én leginkább az időt érzem. A lassú, kegyetlenül hatalmas tömeget, amely megállás nélkül halad át a testemen, hogy fokozatosan maga alá gyűrjön.”
Metaforák és motívumok hálója
A majdnem tízmilliós, harsogó Szöulban, a fényreklámok borította utcák állandó zsúfoltságában két törékeny ember zárkózik magába, miközben feltárulnak traumatikus epizódok is a múltjukból (egy szerelem elvesztése, egy barát halála, egy elgázolt kutya, egy nehéz kapcsolat az apával, egy válás stb.).
A regény azonban nem pszichologizál, nem magyaráz, inkább képekkel, érzetekkel próbálja megmutatni ennek a két embernek a világgal való küzdelmét,
sokszor csak egy-egy verssorban, töredékben villantva fel a lényeget. Ezek között van az a kis vers is, melyet a nő ír ógörög nyelven az egyik órán, s mellyel felkelti tanára érdeklődését: „Valaki hason fekszik a hóban. / Hó a szájában. / Föld a szemében. / Semmit sem lát.” Éppen a líraiság, a gyakori metaforák, a költői megformáltságú képek és a gazdag motívumháló az, ami képessé teszi ezt a kis terjedelmű szöveget arra, hogy jóval több minden koncentrálódjon benne (a nyelv működésének kérdéseitől a családi problémákon és az emberi kapcsolatokon keresztül a valóság befogadásának módozataiig), mint amennyi az alig kétszáz oldal alapján feltételezhető.
A könny, a föld, a vér, az eső, a sötétség, az ajkak, a szemhéjak, a sebek vagy a hó csupa olyan motívum, mely át- meg átszövi a regényt, újabb és újabb jelentésekkel gazdagítva az egyébként puritánnak tűnő szöveget. A mindent beszitáló hó például a hallgatás metaforája, ami egyszer „égből hulló csendként” értelmeződik, máskor a kisfiú adja édesanyjának a Sűrűn Hulló Hóbánat nevet, megint máskor egy versbeli alak szája megy tele hóval, hogy a jelenség metaforikussága több síkon, több történetelemhez csatolva is kibontakozhasson.
Lassú, elidőző olvasmány
A különböző jelentésrétegek egymásra montírozása, a motívumok által megteremtett titokzatos kapcsolatok és a sűrű líraiság miatt a Görög leckék szinte kikényszeríti az újraolvasást, és minden alkalommal újabb és újabb arcát mutatja az olvasónak egy alapvetően kafkai világról, melyben a szubjektum nem képes megérteni önmagát és elfogadni a létezés kínálta kereteket. A sokszor szinte versként megszólaló regény témája egyáltalán nem könnyed, csendes, figyelmes kontemplációra késztet, hozzálassít a saját világához, csendes szigetként kínálkozik, olyan behavazott, elzárt helyként, ahol
kilépve a rohanásból, eltűnődhetünk azon, miért és hogyan sebezheti meg az embert a világ.
És közelről figyelhetünk meg két, saját démonaival küzdő embert: az egyiket, aki tudat alatt a testével, némaságával protestál a világ, sőt, a létezés ellen, és egy másikat, aki legnagyobb félelmével néz szembe, és lassanként elveszíti a világ átfogó érzékelésének lehetőségét és ezzel együtt talán önmagát is.
