Elmesélni az elmesélhetetlent – erre vállalkozik Han Kang, aki 2024-ben megkapta az irodalmi Nobel-díjat. A nemzetközi Booker-díjas Növényevő szerzője második magyarul megjelenő regényében hazája, Dél-Korea elfojtott traumájának, a szülővárosában történt 1980-as véres kvangcsui mészárlásnak állít emléket.
1980 májusában Dél-Koreában a diktatúra ellen tüntetnek a diákok. A hatalom válaszul bejelenti a szükségállapotot, kivezényli a hadsereget, és a katonák meggyilkolnak több száz fiatalt. A diákok, köztük tizennégy-tizenöt éves gimnazisták gyűjtik össze a harcokban elesett társaik holttestét, hogy azonosíthassák és eltemethessék őket. Ebből a tragédiából bomlik ki az áldozatok és a gyászoló túlélők története. Meg egy diktátor vezette rezsimé.
Han Kang: Nemes teremtmények részlet
Fordította: Kiss Marcell
Madárfióka
Esőre áll, motyogod magadban.
Mi lesz majd, ha tényleg nekikezd?
Kinyitod a szemed, de csak annyira, hogy egy vékony fénycsíkot láss, és a Tartományi Hivatal előtt álló páfrányfenyők felé fordítod a tekinteted. Mintha ott, az ágak között, látszana a szél. Mintha a levegőben megdermedt esőcseppek az égszakadás előtt visszatartanák a lélegzetüket, és ékkövekként csillognának, mielőtt megkezdődik a zuhanás.
Tágra nyitod a szemed, és elhomályosulnak a fák körvonalai. Hamarosan szemüvegre lesz szükséged. A szökőkút felől jövő kiáltások és a taps egy pillanatra kizökkentenek a gondolataid közül. Talán nem fog tovább romlani a látásod, és mégsem kell majd szemüveg?
Hallgass rám, azonnal gyere haza!
Megrázod a fejed, szabadulni akarsz a bátyád dühös hangjának emlékétől. A szökőkút előtti hangfalakból a mikrofont markoló nő határozott hangját hallani. Onnan, ahol ülsz, a városi tornacsarnok lépcsőjéről, semmi sem látszik a szökőkútból. Meg kellene kerülnöd az épület jobb oldalát, ha látni szeretnél valamit a gyászszertartásból. Úgy döntesz, maradsz, ahol vagy, és csak hallgatod, hogy mi történik.
Kedves egybegyűltek, a Vöröskereszt kórházából hozták ma ide a szeretteinket.
A nő elénekelteti a téren összegyűlt tömeggel a himnuszt. A hangja egy idő után elveszik a többi között, ezernyi hang járja át egymást, hangtorony tör az ég felé.
A dallam elér a csúcsra, majd visszazuhan, mint egy inga. Dúdolsz, de alig hallani.
Megkérdezted reggel, hogy hány halottat hoznak át ma a Vöröskereszt kórházából. Harmincat, mondta Csinszu a tényekre szorítkozva. Miközben a himnusz súlyos refrénje hullámzik, harminc koporsót emelnek majd le egyenként a teherautóról. Lerakják őket sorban a tornacsarnoktól a szökőkútig érő huszonnyolc másik koporsó mellé. Ezeket Csinszuval helyeztétek el ma reggel. Tegnap este még huszonhat olyan koporsó volt a nyolcvanháromból, amit nem hordtak ki az elmúlt napokban tartott gyászszertartásokra. Aztán tegnap este két újabb koporsó került ebbe a csoportba, még két család azonosított egy-egy holttestet, majd a körülmények miatt sietős és rögtönzött ceremónia után koporsókba helyezték őket. Feljegyezted a neveket és a koporsók számát a könyvedbe, és zárójelben odaírtad melléjük, hogy „csoportos gyászszertartás”; Csinszu megkért, hogy pontosan rögzítsd, melyik koporsó esett már át a szertartáson, ne kelljen egyet sem kétszer kicipelni. Most az egyszer szeretted volna megnézni a szertartást, de Csinszu megmondta, hogy a tornacsarnoknál kell maradnod.
Közben is jöhet valaki, aki a rokonát keresi. Valakinek vigyáznia kell a házra.
A többiek, akikkel együtt dolgozol, mind öregebbek, mint te, és most mindannyian részt vesznek a szertartáson. A mellkasuk baloldalára fekete szalagot tűztek,
a napok óta a koporsók mellett virrasztó rokonok, mind megannyi homokkal vagy ronggyal kitömött madárijesztő,
lassú, merev menetben követik őket. Unszuk az utolsó pillanatig hátramaradt, és mikor megmondod neki, hogy nyugodtan menjen a többiekkel, nevetve kivillan az előreálló foga. Ha kellemetlen helyzetbe kerül, és idegesen nevet, a foga mindig pajkosságot kölcsönöz az arcának.
Megnézem az elejét, aztán jövök.
Egyedül maradsz, és leülsz a tornacsarnok lépcsőjére, a kartonpapír fedelű könyvet a térdedre fekteted. A vékony tréningruhán át érzed a betonlépcső hidegét. A melegítőfölsőd a nyakadig gombolva, karba teszed a kezed.
Hibiszkusz, pompás hegyek és folyók…
Abbahagyod az éneklést. A pompás hegyekről és folyókról eszedbe jut a „pompás” szó második szótagjának kínai írásjegye, amit írásjegy órán is tanulnod kellett. Nagyon sok vonásból áll, lehet, hogy le sem tudnád most írni. Vajon arról van szó, hogy „a hegyek és folyó virágai pompásak”, vagy „a hegyek és folyók pompásak, mint a virágok”? Miközben gondolkodsz, az írásjegy képére a szüleid kertjében nyáron még nálad is magasabbra növő mályvarózsa képe vetül. Hosszú, feszes szárak, kis, fehér ruhafoszlánynyi virágok. Lehunyod a szemed, hogy magad elé idézhesd őket. Mikor újra hunyorogsz, látod, hogy a Tartományi Hivatal előtti páfrányfenyők a szélben hajladoznak. Még mindig nem esett egy csepp eső sem.
∗
A himnusznak vége, de úgy tűnik, a koporsók még nem kerültek a helyükre. Talán túl sok van belőlük.
A nagy hangzavarban alig hallani a családtagok fel-feltörő zokogását. A mikrofont a kezében tartó nő javasolja, hogy énekeljék el az Arirangot, amíg a koporsókat le nem rakták a földre.
Te, aki elhagytál engem
Fájdalom nyilall a lábadba, pedig még tíz ri messze sem mentél…
A dal végül elhal, a nő pedig újra megszólal:
Most pedig maradjunk tíz percig csendben a halottak emlékére.
A többezres tömeg keltette hangzavar egy pillanat alatt, szinte gombnyomásra elhal, döbbenetesen kemény csend lép a helyébe. Felállsz, hogy egy pillanatig részese legyél a csendnek, majd a főbejárathoz lépsz, az egyik ajtószárny nyitva van. Előhúzod a zsebedből az orvosi maszkot és felveszed.
A gyertyák semmit sem érnek.
Belépsz a tornaterembe, megüti az orrodat a szag, te pedig próbálod leküzdeni az émelygésedet. Még az ég derekán jár a nap, de bent alkonyati a félhomály. A gyászszertartáson átesett koporsók rendben sorakoznak az ajtó mellett, a hatalmas ablak alatt pedig az a harminckét ember fekszik egy-egy fehér lepedővel letakarva, akiket még senki sem azonosított, hogy aztán koporsóba kerülhessenek. A fejüknél üres üvegekbe illesztett gyertyák fénye pislákol csendesen.
Beljebb mész a terembe, ahhoz a hét holttesthez, amelyeket az egyik fal mellé helyeztek. A többi halottnak látszik a feje, mintha csak aludnának, de ezt a hetet tetőtől talpig letakarták.
Az arcukat csak akkor fedik fel, ha valaki kislányt vagy csecsemőt keres. Annyira kegyetlen a látvány.
A szörnyűségnek is vannak fokozatai. A legszomorúbb a sarokba fektetett test. Mikor először láttad, még nyilvánvaló volt, hogy egy apró termetű tizenéves vagy huszonegynéhány éves nőről van szó; a bomló hulla most már egy felnőtt férfi nagyságára duzzadt. Akárhányszor felhajtod a lepedőt, hogy megnézhesse egy a lányát vagy húgát kereső rokon, megdöbbent, hogy milyen gyorsan bomlik a test. A homlokától a bal szeméig, az orcájától az állkapcsáig, a bal mellétől a hónaljáig vágások húzódnak, a mély sebekből kivillan a hús. A koponyájának a jobb oldala teljesen beroskadt, egy furkósbottal verhették fejbe, kilátszik az agyveleje. A nyílt sebek kezdtek el rohadni először, utána jött a megnyomorított holttest többi sebe. A gondozott lábujjakon nem voltak külső sérülések, de ahogy telt az idő, azok is megfeketedtek, és akkorára duzzadtak, mint a gyömbérgumók. A nő vízcsepp mintás rakott szoknyája eredetileg a lábszáráig ért, de most már a duzzadt térdeit sem takarja el.
Visszamész az ajtónál álló asztalhoz, új gyertyákat veszel elő a dobozból, majd ismét odalépsz a sarokban fekvő holttesthez. A pislákoló gyertyacsonkon meggyújtod az új gyertya kanócát. A láng erőre kap, te pedig elfújod a végét járó régit, kiveszed az üvegből, és a helyére rakod azt, amelyiket most gyújtottad meg. Vigyázol, hogy ne égesd meg magad.
A kezedben a még meleg gyertyacsonkkal lehajolsz. Próbálsz felülkerekedni az orrfacsaró bűzön, és az új lángba nézel. Az áttetsző széle vibrál, így égeti a szobára szemfedélként nehezedő halál szagát, mondják. A láng narancssárga belsejének meleg ragyogása megigéz. Még mélyebbre nézel a lángba, a kanóc végének apró kékes magjára, remeg, egy szívre hasonlít, vagy egy almamagra.
Nem bírod tovább a szagot, kiegyenesedsz.
Körbenézel a félhomályban, végigfuttatod a tekintetedet a holttestek mellett táncoló gyertyalángokon, a hallgatag szemek pupilláin.
Mi történik a lélekkel, mikor a test meghal, gondolkozol el hirtelen. Meddig marad még a test mellett?
Még egyszer figyelmesen végignézel a termen, megbizonyosodsz róla, hogy nem kell több gyertyát kicserélni, majd az ajtóhoz sétálsz.
Mikor egy élő ember egy halottat néz, lehet, hogy a lélek még ott van az egykori testénél, és a saját arcára tekint?
Mielőtt kimész, visszafordulsz és visszanézel. Nincsen bent senki. Csak a néma holttestek és a szörnyű, émelyítő szag.
*
Kezdetben nem a tornacsarnokban tárolták a holttesteket, hanem a Tartományi Hivatal panaszrészlegének folyosóján. Két nő volt ott, néhány évvel idősebbek nálad, az egyik széles gallérú iskolai egyenruhát viselt, a másikon sima utcai ruha volt. Kifejezéstelen arccal bámultál rájuk, és egy pillanatra elfelejtetted, hogy miért is jöttél, miközben a két nő a véres arcokat törölte le száraz ruhával, a merev kezeket próbálta kiegyenesíteni és lenyomni a holttestek oldalához.
Mit akarsz itt? fordult feléd az iskolai egyenruhát hordó nő, és lehúzta a maszkját a szája alá. A némiképp kidülledő kerek szemei voltak a legszebbek az arcán, a haja két copfban, néhány rövid, kunkori hajszál elszabadult. A homlokára és a halántékára pedig izzadt hajcsomók tapadtak.
Egy barátomat keresem, válaszolsz, és közben nyújtod a kezedet, amivel eddig a vér szagától összefacsarodó orrodat takartad el.
Azt beszéltetek meg, hogy itt találkoztok?
Nem, olyan, mint azok ott…
Akkor nézz körül.
Egyenként végignézed a folyosó fala mellett fekvő két tucat ember arcát és testét. Ha biztosra akarsz menni, jól meg kell vizsgálnod mindegyiket. A szemed hamarosan káprázni kezd, pislogsz egy párat, hogy újra rendesen láss.
Fotó: Jean Cheong
