Jonghje pontosan az a típusú ember, akinek az átlagosság a legfőbb ismertetőjele. A nő még a saját rokonai és a hozzá legközelebb állók életében sem játszik markáns szerepet, egészen addig a napig, amíg úgy nem dönt, hogy felhagy a húsevéssel. A döntését nem egészségügyi megfontolások motiválják, vegetarianizmusa végeredményben egy olyan természetes folyamat eredménye, amit a körülötte élők megrökönyödése és tiltakozása sem tud megakasztani. A növényevés nála lázadás, melynek végcélja nem más, mint a teljes átváltozás, még azon az áron is, ha azzal saját testét pusztítja el. Han Kang a Növényevővel 2016-ban elnyerte a Nemzetközi Man Booker-díjat – könyve egyszerre megrázó és lírai átváltozás-történet, hőse pedig egy olyan nő, akinek más eszköze nem lévén a testével protestál a családi, társadalmi korlátok, az erőszak, és az emberi formában való létezés ellen. A Növényevő a hét könyve.

Természetes volt a döntés, hogy „a világ legátlagosabbnak tűnő nőjét vegyem feleségül” – adja meg az alaphangot a regény legelején Jonghje férje, az ellenszenves, állandó kisebbségi érzésekkel küszködő, a dolgok mélyére ásni képtelen Csong, az első narrátor. A kafkai utat bejáró Jonghje történetét Han Kang három mesélő, a férj, a sógor és a lánytestvér szemszögéből ismerteti, így történhet aztán, hogy az ő elbeszélésüknek köszönhetően az eleve passzivitásba menekülő fiatal nő inkább tárgya, mint alanya a saját élettörténetének.

Han Kang: Növényevő

Fordította: Kim Bogook és Németh Nikoletta, Jelenkor Kiadó, 2017, 184 oldal, 2999 HUF

 

Utóbbi az átlagosnál is szürkébbnek tűnik egészen addig a napig, amíg a férj legnagyobb megrökönyödésére úgy nem dönt, hogy felhagy a húsevéssel, és megszabadul minden állati eredetű ételtől, ami csak a konyhában található:

„Fekete és szürke zacskók tömkelege hevert a konyhapadlón, azt sem tudtam, hova lépjek. (…) Feleségem a recsegő, zizegő csomagokat egyenként egy hatalmas szemeteszsákba dobálta.
– Mi a francot művelsz? – kiáltottam rá türelmetlenül.
De ő csakúgy, mint az éjjel, egyáltalán nem foglalkozott velem, és csak dobálta a szemeteszsákba a húsokat. A marha- és a disznóhús, a feldolgozott csirke és a vagy kétszázezer von értékű tengeri angolna is ott végezte.
– Drágám, megőrültél? Miért dobod ki ezeket?”

A változás oka az a brutális, véres, nyomasztó rémálom-sorozat, melynek következtében Jonghje úgy dönt, ezek után csak növényi ételt vesz magához. Az álom-motívum amúgy is nagyon erős az egész történetben: a főszereplő Jonghje kevés kivétellel szinte kizárólag csak az álomtörténetek révén szólalhat meg a saját hangján („Valaki eltakarta a jelenetet, és amikor felébredtem, már nem tudtam, hogy ki is voltam én. A gyilkos vagy az áldozat?”), de nagyon plasztikusak azok a képek is, amelyek a nővére, Inhje álmaiban jelennek meg. Jonghje növényevését mindenesetre először csak valamiféle női hóbortnak, kellemetlen közjátéknak tekinti a család, akárcsak azt az új szokását, hogy nem vesz fel melltartót a ruhája alá. Jonghje fokozatosan szabadul meg minden olyan szokástól, amely érzése szerint gúzsba köti őt. Tiltakozása ugyanakkor nem szimplán a társadalmi kötöttségek, hanem az emberi lét és forma ellen irányul. Környezete ebből keveset sejt, a család csak annyit lát, hogy a nő egyre fogy, és türelmük egy családi összejövetelen ér véget, amikor is a család feje, Jonghje apja erőszakkal akarja megetetni a lányát.

A kötet megrázó erejét nem csak ezek a jelenetek adják, legalább ennyi feszültséget gerjeszt az a csendes pillanat, amikor a kórteremből kiszökött Jonghje meztelen felsőtesttel napozik a kórházi szökőkút mellett. Miközben a körülötte állók pszichiátriai betegnek hiszik, a nő számára teljesen természetes állapot, hogy annyi napfényt szívjon magába, amennyit csak lehet. „Valami rosszat tettem?” – kérdezi megrökönyödött férjét, aki a nő szétfeszített ökléből végül egy összeroppantott madarat szabadít ki. A jelenet egyszerre megrázó és lírai, és Han Kang prózájának erejét éppen az az ellentmondás adja, amely a megrendítő és letaglózó esemény és a minimalista, letisztult, időről időre kimondottan szenvtelen narrátori hang között feszül. Olvasás közben időnként úgy érezhetjük, mintha éles neonfényben valami nagyon-nagyon kellemetlen dolgot kellene szemügyre vennünk: szívünk szerint elszaladnánk, de a kíváncsiság vagy valamilyen megmagyarázhatatlan erő miatt képtelenek vagyunk elfordítani a fejünket.

Hasonló érzése lehet az embernek a második nagy fejezetnél, melynek narrátora Jonghje sógora, a sikertelen videoművész, aki egy idő után az asszony megszállottja lesz. Ráveszi a nőt, hogy a következő művészi projektje alanya legyen: virágokat fest Jonghje testére, és miközben a nő a vágy titokzatos tárgya lesz, a férfi tőle szokatlan éleslátással felismeri az érzelmi kiüresedést, sőt, még annál sokkal többet is:

„Nem csupán a testi vágyról volt szó; a nő arról az életről mondott le, amit maga a teste jelképezett.”

Bár a saját önző vágyaitól elvakított férfi valószínűleg nincs tudatában, de a történet egyik kulcsmondata a fenti, melynek igazságára a felesége (Jonghje nővére) csak később jön rá. Inhje ugyanazokba a korlátokba ütközik, mint a húga, míg azonban Jonghje – szigorúan a saját szemszögéből nézve – lerázza a társadalmi kötöttségeket, addig a másik nővér erre igazából nem képes. Még ha meg is inog, a gyereke az, aki végeredményben visszatartja attól, hogy kilépjen a társadalom által neki szabott keretekből. A történet legnehezebben megfejthető része egyértelműen éppen Inhje motivációit rejti: elképzelhető, hogy Han Kang szándékosan hagyja itt bizonytalanságban olvasóit, így mindenki maga döntheti el, vajon ténylegesen mennyire erős volt benne az akarat, hogy magára hagyja a fiát. Az asszony az egyetlen, aki a végsőkig kitart húga mellett, bár azt világosan látja, hogy az orvosok sem tudnak mit kezdeni Jonghje tiltakozásával, és jobb híján pszichiátriai diagnózisba csomagolva mondanak felette ítéletet. Átváltozása egy belső folyamat, a kívülálló nem érti, valószínűleg nem is értheti, mi történik, ezért az emberi létet hátrahagyni akaró nőt az emberi orvoslás eszközeivel próbálják megmenteni. Jonghje eljut az emberi létezés legvégső határáig, szinte mindenki lemond már róla, megtörni azonban még ekkor sem tudják. Dacol mindazzal, ami az emberi világhoz köti.

Olvasson bele a könyvbe:

Han Kang kafkai hősnője növényevéssel lázad a konvenciók ellen

Jonghje a húsevés elhagyásával eleve az emberi lét és az ehhez párosuló erőszak ellen tiltakozik: ahhoz ugyanis, hogy az emberi test egészségesen tudjon élni, el kell vennie mindazt, amit más élőlények nyújtani tudnak, illetve meg kell védenie magát, akár azon az áron is, hogy öl. Jonghje passzivitással dacol mindazzal, ami az évmilliós evolúció során túlélési programként az emberbe ivódott: alapvetően nem akar meghalni, csak nem akar úgy élni, mint eddig. Ha tehetné, gyökereket és ágakat növesztene, egy olyan élőlény lenne, amelynek az élethez nincs szüksége másra, csak vízre és napfényre. Mint az az átlagos fa, melyen az erdőt járva meg sem akad a szemünk. Amikor egyszer elszökik a kórházból, a keresésére indult nővérek is az erdőben találnak rá, egy nehezen megközelíthető helyen, ahol „mozdulatlanul, ázottan állt”, mintha csak egy lenne az eső áztatta, csillogó fák közül.