A honvágy, akárcsak a nosztalgia, egy igen összetett és sokrétű érzés. Lehet keserédes, őszinte, zavarodott, de akár feldolgozhatatlan is. Purosz Leonidasz legújabb verseskötete a honvágy számtalan formáját megmutatja, legyen szó kényszerűen elhagyott hazáról, felfedezésre váró ismeretlenről, másik ember iránti sóvárgásról vagy éppen a gyerekkor és az irodalmi közélet viszontagságairól. A szerzőnek korábban A városnak meg kell épülnie és Egy férfi sosem hagyja félbe címen jelent meg kötete, a legújabb könyvről korábban az Alkotótárs-ösztöndíj kapcsán mesélt nekünk interjúban.
Purosz Leonidasz: Honvágy (részlet)
Mi, akik a rendszerváltás után születtünk,
gimnazistaként rímbe szedjük
a véleményeteket a rendszerváltásról,
és ekkor egy darabig úgy tűnik,
mi leszünk a Gondolkodó Nemzedék.
Habár az országos versenyen
emléklappal szúrják ki a szemünk.
Pár év múlva jellemzően
eltűnünk a süllyesztőben.
Kipukkad a buborék,
nem kár, csak a humorért.
Habár még rímelünk.
Hiába kérdezitek újra meg újra,
hazahoztuk-e a szennyest,
újra meg újra azt feleljük, nem,
hiszen magunkra mosunk.
Habár rossz hőfokon.
Kiabáljatok csak a tévével,
nem mi szereplünk benne.
Sem az ellenséges, sem a baráti csatornán.
A kocsmában mellesleg
nem csak berúgni lehet.
Habár berúgunk, hogy jól szerepeljünk.
Ne féltsétek a Gondolkodó Nemzedéket!
Érzelmileg bevonódunk, hogyne.
Maradt bennünk tartás:
senkit nem gyűlölünk jobban,
mint akit gyűlölni tanítottatok.
Habár ez köztünk marad, igaz?
És előre tudjuk, hogy egy napon majd
a vasárnapi ebéd fölött mély levegőt vesztek,
édes gyermekeink, megöregedtünk,
szóltok, és felteszitek a kérdést,
amire csak mi adhatunk választ,
habár lemondtatok rólunk:
végül is hol van az igazság?
Lehet, hogy összerezzenünk,
de kiálljuk a farkasszempróbát.
Nem a széleken, ahol kerestétek,
és nem is pontosan középen,
ahol a leglustábbak keresik,
feleljük húslevesgőzben,
habár nem mondunk konkrétumot,
mert rendszerváltás után
érdemes lesz tiszta lappal nyitni.
Itt, ni.
Mi, akik hatezer-hatszázhatvanhatodikak vagyunk,
ha a zsűri döntésének értelmében
hatezer-hatszázhatvanöten jutnak állami kerethez,
és ötödikek, ha a Tisztelt Kuratórium
négy főnek szavaz bizalmat,
12-es méretű Times New Roman betűtípussal
írjuk egyre letisztultabb verseinket.
Ahogy azt a felhívásban kérték.
Egyetlen hajszállal csúszunk le
a Szívgörcs folyóirat pályázatáról.
Nem részesít kiemelt honoráriumban,
épphogy nem, a Göröngyösi Figyelő.
A Fancy Dreaming irodalmi referense
megdicsér, feszes munkatervünk
elkápráztatja a nagyvállalatot.
Ó, bár eggyel több személyre
írták volna ki az ösztöndíjukat!
Talán ha nekik is az ironikus változatot
küldjük, amin olyan jól szórakozott
a Kakukktojás Alapítvány CEO-ja,
hogy majdnem megfinanszírozták…
Végig kell olvasni mindent,
klasszikustól formanyomtatványig.
Konkretizálni az alkotói elképzelést,
munka, munka, nem elég a heti bontás.
Ti hivatásként gondoltok a költészetre?
Min dolgoztok majd a negyvenedik napon?
Könnyű elveszni a versek labirintusában –
ha adhatunk egy tippet, a másfeles sorköz
hatékonyan segíti a tájékozódást.
Avatatlan tekintetnek ezek csupán
félállásnyi bruttó összegek,
de mi minden sűrűsödik össze
az eredményhirdetés előtti pillanatban!
Amikor végre megkapjuk az e-mailt,
lecsapódik a kristálytiszta élményanyag.
És most rántsuk be a motort: érzelmi
kitörés ellenőrzött körülmények között.
Újra nekifoghatunk a pallérozódásnak,
a papírmunka termékeny erőpróbát biztosít.
A sírástól sem szabad megijedni,
jutalomból gördül le a könny.
Ti, akik elnyeritek előlünk a pénzt,
szépek vagytok, és gyors lejáratúak.
Tollal javítjuk a vesszőhibátokat.
Most még szabadkoztok, nem baj,
később elhúzódtok, természetes.
Csak tegyetek úgy, mintha mi is ott lennénk.
Ismerjetek magatokra bennünk:
tőlünk tanultatok pályázatot írni.
Az önkormányzat meleg hangvételű javaslatát
megfogadva jövőre is próbálkozni fogunk.
Mi, akiknek könnyű gyerekkorunk volt,
most az ajtóval piszmogunk,
mint a megalázottak.
Messze vagytok, nem figyeltek minket.
Ezért piszmogunk vele.
Befelé nyílik, és mi kifelé toljuk.
Eltéveszthetetlen, és mi eltévesztjük.
Nem először.
Nem is tizenkettedjére.
Mondjuk, hogy épp tizenharmadjára.
És ekkor motyogunk valamit,
amitől összeszorul a gyomrunk,
mert velünk eddig soha, de
soha nem beszélt így senki.
És elejtünk egy gondolatot,
vagy inkább ijedten lökjük el,
mint fogadott kiskutyát,
ha kezünkbe harap.
És gyanakodva nézzük.
Nem úgy, ahogyan a plafont
néztük régen, mit mesél a penész,
ötlet és szomorúság nélkül,
hanem gyanakodva nézzük.
És felfűtjük a nyaralót,
és eltűnünk egy hétre.
De úgy eltűnünk, hogy az
varázslatszámba megy.
És állunk a sárban, mint egy léc.
Elképzeljük, hogy figyeltek,
hogy felfigyeltek, és a hívott
számon előfizető nem kapcsolható.
Eldobott gondolat a sárban.
Hogy autókonvojjal indultok értünk,
erős szívveréssel, néma villogással.
Nézzük a gumicsizmánk orrát.
Mondjuk, hogy kaján mosollyal.
Mondjuk, hogy épp ideje volt.
Fotó: Valuska Gábor / Facebook / Magvető
