2005. szeptember 4-én Robert Farquharson és három gyermeke a kisfiúk édesanyjához, Cindy Gambinóhoz tartott, amikor autójuk letért az útról, és a vízbe csapódot. A gyerekek megfulladtak, az apa épségben ki tudott szabadulni a süllyedő járműből. Nem sokkal az eset előtt a házaspár hosszas vonakodás után elvált - vajon kegyetlen bosszú vagy szerencsétlen tragédia történt?
Helen Garner A fájdalom háza című regénye egy valós tárgyalássorozatot dolgoz fel, aminek maga a szerző is tanúja volt. A történet a gyász, az empátia, az igazság és az igazságszolgáltatás krónikája, miközben nagyon valós kérdéseket is feldob, mint például hogy miként gondolkozunk a bűn és az ártatlanság fogalmairól. A kötet korábban Dua Lipa podcastjében is terítékre került, ahol a szerzővel beszélték ki a könyvet.
Helen Garner: A fájdalom háza - Egy gyilkossági tárgyalás története (részlet)
Ford. Vereckei Andrea
A tárgyalás harmadik hetének hétfőjén odakint várakoztunk és pletykáltunk a média munkatársaival a bíróság előtt a bágyadt tavaszi napsütésben, és azt számolgattuk, hogy a következő nap lesz a gyerekek halálának a második évfordulója. Elképzeltem, hogy retteghet Farquharson a dátum közeledtével, és megengedtem magamnak a luxust, hogy azt mondjam, sajnálatra méltó.
A nyomtatott sajtó egyik munkatársa, egy bírósági veterán, akinek a munkáját régóta tiszteltem, megpördült, és leharapta a fejem.
– Sajnálat? – kiáltotta a nő. – Hogy mondhatod, hogy sajnálatra méltó, amikor a legrosszabb, legrettenetesebb dolgot követte el? Megölte a saját gyerekeit, akik bíztak benne, és szerették? Mind a hármat! Előre megfontoltan! Azért, hogy bosszút álljon a feleségén! A legnagyobb árulás! Mi ebben a sajnálatra méltó?
Elvörösödtem, és elhallgattam.
De aznap reggel, amikor Farquharsont felhozták a cellájából, és nyújtotta a kezét az ajtóban, hogy levegyék róla a bilincset, még nyomorúságosabbnak és merevebbnek látszott, mint máskor.
A vád következő tanúként aznap a volt feleségét idézte be.
Cindy Gambino mindenféle felhajtás nélkül jött be a terembe, és haladt el a padsorok mellett, ahol a saját családja és Farquharson hozzátartozói ültek szorosan összepréselődve. Milyen kicsi volt ez a nő, akinek a vesztesége minden képzeletet felülmúlt, mégsem hibáztatott senkit. Haja selymesen hullott a vállára. Sima arca, megereszkedett szemhéjak mögött ülő szeme kifejezéstelen volt, a bőre azonban halovány szürkésbarna színben játszott, mint a dióhéj, mintha a gyász a csontjáig hatolt volna, és olyan óvatosan lépkedett, hogy szinte bicegett. A pulpitus közelében a tanúk számára fenntartott magasított részt és a terem végében elhelyezett vádlottak padját mindössze tizenöt méter választotta el egymástól. A termen át, az ügyvédek feje fölött Gambinónak és Farquharsonnak pont egymást kellett nézniük.
Rapke előrehajolt az ügyvédek asztala fölött, és hunyorogva fordult Gambinóhoz, mintha túlságosan vakító fénybe nézne. Amikor megnevezte a halott fiúkat, és felsorolta a születési évszámukat, amikor megkérdezte Gambinót, hogy a vér szerinti anyjuk-e, Farquharson előhúzta a zsebkendőjét a zsebéből, beletemette az arcát, és zokogni kezdett.
Több éven át, mondta Gambino, pusztán barátok voltunk Farquharsonnal. Azután 1993-ban, egy évvel azután, hogy a férfi, akivel viszonya volt, meghalt egy közúti balesetben, összejött Robbal, aki huszonnégy évesen még mindig a szüleinél lakott. Gambino még azután is gyászolta a férfit, aki meghalt, miután összeköltöztek. Farquharson hamarosan azt mondta neki, hogy ha szeretnék, hogy komolyabbra forduljon a dolog közöttük, Gambino tegye el a férfiról őrzött emlékeit, szedje le a fotóit, és ne hordja tovább a gyűrűjét.
1994-ben megszületett az első gyerekük, Jai. A feldolgozatlan gyászhoz szülés utáni depresszió társult, és egy tanácsadó segítségére szorultak.
A férfi nem szeretett az önkormányzatnál dolgozni. 1996-ban végkielégítéssel eljött, és belépett a Jim’s Mowing franchise-ba. Farquharson végighurcolta a fűnyíróját a környéken, a Surf Coast mentén, a Great Ocean Roadon, de túl sok volt neki a munka egyedül. A vállalkozás veszteséget termelt, és fel kellett mondaniuk a franchise-szerződést, ami 40 ezer dolláros adósságba sodorta őket.
– Nagyon nehezteltem Robra – mondta Gambino. – A maga ura akart lenni. Én elleneztem.
A második fiuk, Tyler 1998-ban született. Hat hónapra Gambino szüleihez kellett költözniük a két kisfiúval, Birregurrába. Farquharson végül Lorne előkelő tengerparti városában, a Cumberland üdülőhelyen talált állandó állást takarítóként, ahol Gambino anyja felelt a vendéglátásért. Sikerült rendezniük a pénzügyeiket.
2000-ben összeházasodtak. Építettek egy házat, de a kivitelezés nem felelt meg az általuk elvárt színvonalnak. Eladták, és albérletbe költöztek. 2004-ben telket vettek a Daintree Drive-on, Winchelsea-ben, és nekiláttak, hogy másik házat építsenek.
A sok költözés, ezek a házak. Úgy tűnt, a kapcsolatukban Gambino akarata volt a mozgatórugó, hogy neki kellett egész életében noszogatnia a társát.
A nőnek ambíciói voltak, és szüntelen kívánságai, amelyeket a férfi nem bírt energiával. Az igényeik ütköztek egymással.
– Rob nem akart építkezni. Kész házat akart venni. De én újra építkezni akartam. Ezen tépelődtünk. Általában elértem, amit akartam. – Keserűen felnevetett. – Akartam még egy gyereket. Rob bizonytalan volt. Nem tudta, meg tudna-e birkózni három gyerekkel. De eléggé lágyszívű volt. Mindig belement abba, amit akartam.
Eleredt a könnye. Farquharson tovább zokogott a piros bársonykötél mögött. Attól eltekintve, amikor beletörölte az arcát a zsebkendőjébe, a férfi le sem vette róla a szemét.
Rob anyját, akit a férfi imádott, és akihez nagyon közel állt, 2000-ben rákkal diagnosztizálták, és 2002-ben, abban az évben, amikor Bailey, a legfiatalabb gyerekük született, meghalt.
– Gyászolt – mondta Gambino. – Hangulatingadozásai voltak. Teljesen maga alatt volt. Úgy érezte, sosem boldog. Megértem.
Mostanra fojtott, ziháló zokogás tört rá beszéd közben. Farquharson a combjára könyökölve előrehajolt, és reményvesztetten törölgette a könnyeit. Az emberek a szájuk elé kapták a kezüket. A termet halk neszezés töltötte be.
Farquharson láb- és hátfájástól szenvedett, és a megerőltető fizikai munkától ez nyilván súlyosbodott. Ha lebetegedett, tényleg nagyon beteg lett. Gambino sosem látta, hogy köhögéstől elájult volna, de a legtöbb télen úgy köhögött, hogy néha levegőt sem kapott. Ha elment az orvoshoz, csak annyit mondtak neki: „Elkapta, amit mindenki más. Ki kell bírni.” Gambino a szülés utáni depressziójának köszönhetően felismerte férje némelyik tünetét, különösen a hangulatingadozást és az álmatlanságot.
Unszolta, hogy kérjen segítséget, de a férfi mindig azt mondta: „Nem, nem vagyok depressziós. Semmi bajom.”
2004 második felére Gambinónak elfogyott a türelme.
– A házasságom alatt végig nagyon nehezemre esett – mondta –, hogy a férjemnek adjam a szívemet. Az ember szerethet valakit, de szerelmes is lehet, és nekem nagyon nehezemre esett, hogy szerelmes legyek Robba. Nagy biztonságot adott, nagyon gondoskodó volt, de nehezemre esett, hogy az övé legyek.
2004 októberében, amikor Bailey már majdnem kétéves volt, Farquharson végre beleegyezett, hogy felkeresi a család háziorvosát a hangulatingadozásai miatt. Dr. McDonald antidepresszánst írt fel neki, de Gambinónak már túl késő volt. A következő hónapban kitálalt, és a férfit úgy érte a hír, mint derült égből a villámcsapás.
Rapke nem törte meg a beállt csendet, Gambino pedig kihasználta, és egy marék zsebkendőt szorított a szeme elé. A hangja úgy elvékonyodott, és olyan erőtlen volt, hogy feszülten kellett fülelnünk.
– Nem akartam többé ezt a házasságot. Megkértem, hogy menjen el.
Megtörtént, a nő elviselhetetlen csapást mért rá – a férfit elűzték a családjából és az otthonából. Mint oly sok lelkileg fásult, magát nehezen kifejező, érzéketlen férj, ő sem látta ezt előre.
– Az apjához ment lakni – mondta Gambino. – Teljesen összetört. Ő is csak akkor tanulta meg értékelni, amije van, amikor elveszítette.
– Beleegyezett, hogy találkozzon vele, miután szakítottak? – kérdezte Rapke.
A nő nagyot nyelt.
– Talán egyszer áthívtam vacsorázni. Azt is csak a gyerekek kedvéért.
Nem kockáztattam meg, hogy az újságíróra nézzek, aki megtiltotta a sajnálatot. De biztos, hogy nem csak az én szívem fájt azért az összeroskadt, megalázott alakért, aki a vádlottak padján ült.
Fotó: Magvető Kiadó (Darren James)
