Erinnek nincs éppen egyszerű élete, bár ott tart, ahol szeretne, sikeres a munkájában, elismerik és nap mint nap új kihívások várják, mégsincs teljesen megelégedve, a főnöke gyűlöli, folyamatosan túlórázik és mindent a nyakába varrnak. Egy nap pedig legjobb barátnőjét is elveszíti, amin úgy érzi talán sosem fog tudni túllépni. A gyász hálójából viszont egy váratlan találkozás mutat kiutat, amikor James meglátja a telejegyzetelt könyvét és szinte azonnal összekapcsolódnak, amiből aztán természetesen szerelem lesz. Tessa Bickers A könyvcsere című regénye egy bájos és megkapó történet gyászról, családról, megbocsátásról és az irodalom mindent felülmúló erejéről.
Tessa Bickers: A könyvcsere (részlet)
I - Erin
Azt mondják, egyetlen pillanat alatt megváltozhat az életed. Számomra ez a pillanat délután három óra húszkor érkezett el, de erről reggel, amikor felébredtem, még fogalmam sem lehetett.
Az a csütörtöki nap semmiben sem különbözött a többitől, egy dolgot kivéve: a dátumot. Még ki sem nyitottam a szemem, máris az eszembe villant. Miközben a munkareggelihez öltözködtem, végig ott járt a fejemben.
Hosszú, fehér szoknyát, világosszürke pólót, bőrdzsekit húztam, és azon törtem a fejem, milyen ürüggyel hívhatnám fel a főnökömet, Charlotte-ot, hogy tudassam vele, aznap nem megyek dolgozni.
Akkor is ott járt a fejemben, amikor beszálltam a zsúfolt metróba, hogy a Brixtontól eljussak az Oxford Circusig, és követett a The Ivy Brasserie felé vezető úton is, ahol leültem a teraszon, hogy lélekben felkészüljek azon rémes PR-os megbeszélések egyikére, amiket kénytelen az ember végigülni.
Ilyenkor egyikünk sem mondhatja ki, miről szól valójában a tárgyalás, inkább egy órán keresztül mindenféléről beszélünk – kivéve azt, amiért valójában ott vagyunk.
A végén pedig én állom a számlát, amely gesztus a megerősítése annak, amiről nem beszéltünk.
Beteszitek a lapotokba a Traitor divatmárkánkat, és csupa jót mondotok róla.
Martha még csak nem is a legrosszabb szerkesztők közé tartozik, de az ebéd is éppúgy elhúzódik, mint minden más a mai nap folyamán, és megkönnyebbülök, amikor végre felkapja a tavaszi-nyári kollekcióhoz tartozó püspöklila Jacquemus táskáját, és menni készül.
– Tudod, amikor először találkoztunk, nem mertem volna megesküdni, hogy te vagy a mi emberünk – mondja, és táskáját a vállára vetve rám mosolyog. Én egy rúzsnál többet sosem cipelek magammal. – De nagyon képben vagy, Erin. Néhány év, és Charlotte felkötheti a fehérneműjét.
Elismerő pillantást vet rám, aztán elfordul, és nekem meg kell várnom, míg látótávolságon kívül kerül, csak utána fut végig rajtam a borzongás.
– Fúj! – utálkozik Cassie a Traitor központi irodájában, az Oxford Streeten, amikor elmesélem, hogy valaki az imént Charlotte-hoz hasonlított.
Az iroda egy hatalmas egybefüggő légtér, több mint száz ember dolgozik benne. Mindennap hálát adok a sorsnak, hogy annyi ember közül éppen Cassie mellé helyeztek.
Ma szivárványszínű kezeslábas van rajta, neki istenien áll, én viszont úgy néznék ki benne, mint egy két lábon járó krumpliszsák. Kihúzza a fiókját, kis csomag Haribo cukorkát vesz ki belőle, az asztalomra dobja.
– Jól vagy? Nincs szükséged egy jó kis hideg zuhanyra? Hívjalak ezentúl Lotténak? – Áttetsző műanyag keretes szemüvege az orra hegyén billeg.
– Állati jól, persze. Csak lekaparom az összes bőrt a testemről, és máris rendben leszek.
A székemre teszem a szezon legújabb divatja szerint készült Traitor táskámat, kibontom a Haribo-zacskót, indulni készülök. Még rendet kell tennem a bemutatóteremben, mielőtt megérkeznek a tízórás influenszereim.
– Basszus, mi lenne, ha kiszállnánk, amíg még nyerésre állunk? Saját vállalkozást alapítanánk és csinálnánk valami értelmes dolgot végre – veti fel Cassie.
A kifakadását hallva megtorpanok. Hátrahajtom a fejem, felsóhajtok, amikor felfogom, miről beszél.
– Álmodj, királylány. Munka, ami nem öli ki belőled a lelket. Mégis, mi lenne az?
Cassie ragyogó kék szeme felcsillan, göndör fürtjei repkednek az arca körül.
– Oké, ezt hallgasd meg! Csinálhatnánk apró kis ruhákat méheknek, és aztán…
Charlotte közeledik, vörös körmei frissen lakkozva, tegnap óta a sötét lenövése is újra kiszőkült. Még szerencse, hogy a rengeteg elfoglaltsága mellett, amire mindennap emlékeztet bennünket, marad egyáltalán ideje magával foglalkozni. Ezt leginkább annak köszönheti, hogy a munkája nagy részét velünk végezteti el.
– Hé, ti ott ketten, elég a bájcsevejből, indítsatok a bemutatóterembe! – Ahogy elfordul, drága parfümjének illatfelhője az orrunkba csap.
Cassie felvonja a szemöldökét, mintha valami rejtélyt szimatolna, de én pontosan tudom, mi következik.
A csupa üveg terem felé tartva látom, hogy már mindenki ránk vár. Charlotte az egész csapatot iderendelte. Néhány óra múlva kezdődik az értekezlet, nem értem, miért kell most összejönnünk.
– Ki járt itt utoljára? – kérdi Charlotte, a tekintete egy pillanatra megpihen rajtam, mielőtt végighordozza az egybegyűlteken.
Hát persze, ez tényleg nem várhat.
Nagyot nyelek.
– Én. Alicia Gold tegnap este csak kilencre tudott jönni, tudom, mennyire szeretted volna, hogy itt legyen, úgyhogy…
– És az szerinted rendben van, hogy így hagyod magad után a helyiséget?
Körülpillantok. A padlón mindenfelé ruhadarabok hevernek.
Tegnap este sorsdöntő elhatározásra jutottam: ahelyett, hogy túlóráznék, majd a fizetett munkaidőmben teszek rendet, ma.
De ezt aligha adhatom itt elő, mindenki füle hallatára.
– Nem, nincs – mondom elvörösödve, érzem, hogy minden tekintet rám tapad. Mindenki örül, hogy nem őrá jár a rúd. Csak Cassie-n látszik, hogy őszintén aggódik miattam. – Bocsánat. Rögtön megoldom.
– Azt reméltem is. Gondolod, hogy bárki szívesen posztolna rólunk, ha ilyen állapotban látná a termet? Szégyen.
Naponta minimum egyszer megkapom tőle ezt a lesújtó pillantást. Mintha én is egyike lennék az ocsmányságoknak, amiket az az ijesztő kopasz macskája, Boris szokott behurcolni a lakásba.
Várom, hogy elküldje a többieket.
Ehelyett hozzájuk fordul.
– Cassie – szól. – Milyen hibát látsz ebben a bemutatóteremben?
Nem merek Cassie-re nézni. Muszáj felelnie, nem akarom még jobban megnehezíteni a dolgát. Különösen, hogy Charlotte tudja rólunk, hogy barátnők vagyunk. Nem véletlenül őt pécézte ki.
– A… a ruhák nincsenek vállfára akasztva.
– Dominique?
– A szemetes tele van üdítősdobozokkal.
– Sara?
– Össze vannak keverve a különböző színű ruhák.
Reszketek a dühtől. Charlotte tudja, milyen sokáig dolgoztam tegnap este. Azt hittem, végre hallok tőle egy elismerő szót.
– Francesca?
– Zsírfoltok vannak az üvegen.
A fenébe, most pucolhatom az üveget is, és az értekezlet miatt már csak hét percem maradt a DIY Duo érkezéséig.
A duót két lány alkotja, akik videókat kezdtek készíteni arról, hogyan sminkelik magukat, mielőtt elindulnának az iskolába. Olyan sikeresek lettek, hogy mióta leérettségiztek, egész idejüket ennek a tevékenységnek szentelik.
Milliomosok lettek, húszévesen.
Megszólal bennem a kisördög: ha annyira katasztrofális állapotok vannak itt, akkor talán mások is segíthetnének rendet rakni, hiszen mindannyian használjuk a helyiséget.
Aztán mégis inkább megvárom, míg mindenki távozik, és magam látok hozzá, hogy felszedegessem a padlóról az elhajigált ruhadarabokat.
Közben végig azon küzdök, hogy ne bőgjem el magam, annyira igazságtalanság ez az egész helyzet.
Hirtelen rám tör a vágy, hogy hazarohanjak. Hogy lássam a legjobb barátnőmet, Bonnie-t.
Bonnie mindig jó hatással van rám.
Ha elmondhatom neki, ami történt, tudom, hamarosan nevetek majd az egészen. Nem ismerek nála bölcsebb embert.
Lelombozva nyúlok a lime-színű póló után, egyszer még bele is zokogok, mielőtt a szemetesbe hajítom, ahova való.
Ebédidő van már, mire elkészülök. Pár percem maradt, hogy bekapjam a csirkés szendvicset, közben a naptáromat bújom.
Este az új energiaital bemutatója lesz – ennek reggel még nyoma sem volt a programban.
Kis híján a torkomon akad a falat, amikor meglátom.
Ez az egy estém volt arra, hogy elkészítsem a jelmezemet, amit Frome-ban, az alapítványi esten akarok felvenni. Mindenkinek olyan jelmezben kell mennie, aminek a neve k-val kezdődik.
Direkt nem terveztem programot erre az estére; egyetlen ember van, aki rászervezhetett valamit.
Mintha nem volna elég, hogy az egész iroda előtt megalázott.
Eltolom magamtól a szendvicset; elment az étvágyam.
Fogalmam sincs, mit tettem, ami miatt Charlotte így bánik velem. Keményen dolgozom. Értek a munkámhoz. Mindent megteszek, amit kér, de sosem tudok a kedvére tenni.
Másra se vágyom, mint hogy az értekezlet után egyenesen hazamehessek a legjobb barátnőmhöz; elszopogassunk egy-két üveg bort, és közben összehozzuk a világ legviccesebb jelmezét.
Most meg mehetek haza átöltözni, hogy hétre itt legyek az újabb eseményen.
A szemetest bámulom.
Mennyi idő kell ahhoz, hogy a csirkétől ételmérgezést kapjon az ember?
Nagyon furcsán érzem magam, ha belegondolok, hogy a lejárt szavatosságú csirke elfogyasztása kevésbé árt a szervezetemnek, mint a mindennapi munkám.
Ez nagyon nincs rendben.
Olyan dühös vagyok Charlotte-ra, hogy képtelen vagyok ránézni, amikor beülök az értekezletre.
Miközben a számokról és a következő negyedéves tervekről beszél, én a fejemben egy egész rapet rakok össze, ami mindössze két szóból áll:
„fogd” és „be”.
Három óra tíz perckor minden szem rám szegeződik, hiszen rajtam a sor, hogy elmondjam, mi volt a legfontosabb tanulság, amit levontam, illetve a legnagyobb siker, amit arattam a héten.
Tudom, mindenki kíváncsian várja, vajon szóba hozom-e a bemutatótermet.
Cassie mellettem ül, nála van a csengő. Körbeadjuk a teremben, és ha valaki izgalmas bejelentést tesz, az, akinél éppen ott van, megrázza a csengőt.
Felállok, próbálom kiverni a fejemből a rapet. Most hangosan el kell mondanom, mi történt a DIY Duóval.
Másról nemigen tudok beszélni.
– A legfontosabb tanulság számomra az volt – kezdem remegő hangon, mert mindig utálom ezt a műsort, de most különösen –, hogy változtatnunk kell azon, hogy az emberek szabadon nézelődhetnek a bemutatótermünkben.
A Duo lányai ma megpróbáltak plusz ingyenes dolgokat elvinni, és én, ööö…
Köhintek, majd lesütöm a szemem, az asztalt bámulom, aztán újra felnézek. Mindenki engem figyel.
– Mondtam nekik, hogy néhány dolgot tegyenek vissza, de a jövőben talán inkább azt kellene, hogy…
– És mit reagáltak? – vág a szavamba Charlotte.
Hosszú vörös körmeivel dobol a jegyzetfüzetén, hátradől a székében.
– Hát… szóval…
A szemem sarkából látom, hogy Cassie alig észrevehetően megrázza a fejét.
Ő pontosan tudja, mi történt.
Figyelmeztet, hogy bármit mondjak, csak az igazságot ne, és tudom, hogy ez lenne a helyes, de teljesen leblokkolok.
Ilyen gyorsan nem tudok kitalálni egyetlen jól hangzó hazugságot sem.
Különben is, Charlotte találta ki az ötdarabos limitet. Talán még büszke is lesz rám, amiért érvényt szereztem neki.
– Szóval irtóra begurultak, és végül nem vittek semmit – nyögöm ki végül.
Cassie összehúzza magát, mintha már csak egy kupac szivárványszínű ruha kuporogna a mellettem lévő széken.
Charlotte abbahagyja a dobolást a körmével.
Fotó: Facebook / Tessa Bickers
