A kiskölykök elmegyógyintézetbe zárt védelmezője, akinek „rettenetes a természete”
Henry Darger 1892. április 12-én született az Illinois állambeli Chicagóban, a Németországból bevándorolt szabó, idősebb Henry Darger, és Rosa Fullman gyermekeként. Négyéves korában, a húga szülésekor az édesanyja életét vesztette. Darger sosem ismerte meg a testvérét, akit az apja örökbe adott. Majd nem sokkal később a kis Henry is árvaházba került.
Az idősebb Darger rengeteg történetet mesélt neki a polgárháború viszontagságairól és olvasni is megtanította, úgyhogy mire iskolás korú lett, a tudása messze felülmúlta az osztálytársaiét. A figyelmét jobbára az időjárás változásainak nyomon követése kötötte le a tananyag helyett. Elképedve bámulta a tanterem fölött elvonuló viharokat és az égen cikázó villámokat. Bár olykor – amint az Halász Péter az Artmagazin hasábjain megjelent cikkéből kiderül ‒ a könnyekig meghatották az időjárás változásai, Darger igazi bajkeverőnek számított. Nagy hírű verekedő hírében állt, és a gyújtogatástól sem riadt vissza – nem csoda tehát, hogy a suliban ráaggatták az „Őrült” becenevet. Mindössze nyolcéves volt, amikor az ágostonrendiek által működtetett idősek otthonába vitték az édesapját. Attól fogva őt sem látta többé – árvaházba került. Ahol alighanem megbánta korábbi tetteit, és a nála kisebbek védelmére kelt. Ám nem múlhatott el nyom nélkül a bűntudata, önéletrajzi írásában számos alkalommal szerepel az, hogy
„rettenetes természetem van”.
Hasonló lehetett a véleménye a nevelőinek is, akik az Illinois állambeli Lincolnban található elmegyógyintézetbe küldték rossz magaviselete miatt. A borzasztó hírű intézmény falai között nem ritkán ellátták a baját az ápolók, a fekhelyén rágcsálókkal osztozott és kegyetlenebbnél kegyetlenebb büntetéseket kapott – ezek némelyikét igyekezett beépíteni a későbbi írásaiba. Amikor 1908-ban apja haláláról értesült, megszökött, és egy tehervagonba rejtőzve egészen Chicagóig vonatozott, de ekkor még sikerült a rendőrségnek kézre kerítenie. Egy évvel később újabb szökést hajtott végre – ezúttal sikeresen. Attól fogva haláláig Chicagóban élt.
A szeles város, a remete meg a szemetesek mélyén rejtőző műanyag flakonok
Keresztanyja segítségével egy kórházban sikerült elhelyezkednie. Takarított, edényeket mosogatott, kötözőpólyát válogatott, később pedig gondnoki feladatokat látott el hosszú évtizedeken át. Nyugdíjazásáig szinte egymást másolták a mindennapjai. Csupán az 1917-es besorozása hozott számára jelentős változást, azonban a szemproblémái miatt hamar felmentették a szolgálat alól. Az I. világháború harcainál sokkal jobban foglalkoztatták a polgárháború eseményei, de még annál is inkább lefoglalták a lelkében dúló elképzelt háború hadmozdulatai.
Henry Darger: Cím nélkül. Forrás: Art Basel
Magányosan élt, alig szólt valakihez, nemigen voltak kapcsolatai. Megszállottan gyűjtötte az utcán talál, mások számára értéktelenné vált tárgyakat – eldobott szemüvegeket, madzagokat, elvásott cipőket, műanyagflakonokat –, a szemetesek mélyén rendszerint színes magazinok után kutatott, és a közeli katolikus templomban minden nap szentmisét hallgatott.
1930-ban egy apró, harmadik emeleti lakásban rendezkedett be Chicago északi részén, a Webster Avenue-n. A környékbeliek szerint egy kopott, katonai zubbonyban rótta az utcákat éveken át, a főbérlői pedig arról számoltak be, hogy különböző hangok szűrődtek ki az ajtaján, látogatói azonban nem voltak sosem ‒ magában beszélt. Elég ritkán tisztálkodott, ezt pedig azzal indokolta, hogy Brazíliából származik.
Nem mintha bármi összefüggés lenne a két dolog között, utóbbi ráadásul nem is volt igaz.
Bár tudtak tehát pár felettébb furcsa szokásáról a környezetében élők, Dargert csendes, magának való, békés embernek ismerték – ahogy mondani szokás. A már említett, a Lincoln Park közelében található albérletben töltötte életének közel kétharmadát, és ez alatt a 42 év alatt egyrészt becsületesen ellátta a kórházi munkáját, éjszakánként pedig elképesztő méretű és hatású életművet alkotott.
A karrier, ami az alkotó halála után vette kezdetét
Dargert 1969-ben elütötte egy autó, és a baleset miatt egyre nehezebbé vált számára a három emeletnyit lépcsőzés nap nap után. Könnyen lehet, hogy a fájdalmai miatt lettek egyre sötétebbek a gondolatai, bár addigra számtalan feldolgozatlan trauma is mérgezte a mindennapjait, amelyeket nem volt kivel megbeszélnie. 1971. január 1-jén ezt írta a naplójába: „Volt egy szegényes, semmilyen karácsonyom. Soha életemben nem volt jó karácsonyom, sem boldog új évem, és most… Nagyon keserű vagyok, de szerencsére nem vagyok bosszúálló, bár néha úgy érzem, annak kellene lennem, mindazok után…” Ezzel a borús bejegyzéssel zárul a hosszú-hosszú irat.
Annyira fájtak már a térdei, hogy 1972-ben arra kérte az albérletének tulaját, hogy találjon neki helyet egy idősek otthonában. Utolsó otthon töltött napjai egyikén az egyik szomszéd kereste fel, és a már csaknem mozgásképtelen Dargert egy tányér levessel lepte meg. Minden valószínűség szerint ő volt az egyetlen személy, aki Henryvel röviden diskurált a képeiről. „Maga igazi művész!” – kiáltotta elkerekedett szemmel, amikor megpillantotta Darger falra aggatott képeit. „Ki kellene állítani a műveit valahol!” Darger válasza pedig állítólag az volt, hogy „Igen, tudom. De már késő”. Arról pedig, hogy a halála után mi történjen a képeivel, az idős férfi úgy rendelkezett, hogy el kell égetni őket, aztán szelíden kitessékelte a látogatót.
Henry Darger chicagói albérlete, nem sokkal a halála előtt. Forrás: theartnewspaper.com
A furcsa albérlő hamarosan idősek otthonába került a megbeszéltek szerint, épp oda, ahol az édesapja halt meg, és hamarosan az ő élete is véget ért. A kis lakás kiürítése miatt az egykori albérletéhez kirendelt munkásoknak azonban különleges látvány tárult a szeme elé. A padlót újságpapírokkal takarta le a hajdani lakó, és vastag koszréteg borította a szobát mindenütt. A falakon pedig, nos, a falakon olajfestmények sorakoztak, így hát a takarítóbrigád helyesnek látta értesíteni a tulajdonost. Nathan Lerner, a főbérlő hosszú ideig az Új Bauhaus dizájn intézetében oktatott, és fotósként szerzett nevet, a kortárs vizuális kultúrának jó ismerője volt tehát.
Arra viszont aligha számított, hogy az eltitkolt életmű, amit az elhanyagolt lakás mélyén talál, elképesztő hatás gyakorol a 20. század végének pop- és magaskultúrájára is. A mappákba rendezett ezernyi képkivágáson és újságcikken, a többszáz oldalas, akvarellképekkel teli, hatalmas méretű albumokon, a hatkötetes, többezer oldalra rúgó időjárási megfigyeléseken, az ötezer oldal hosszú önéletíráson, valamint a megszámlálhatatlan műanyag juharszirupos dobozon kívül ugyanis egy tizenötezer oldalas regény kéziratát is meglelte ott.
Egy meggyilkolt kislány portréja és a magnum opus
Darger több ízben is kérelemmel fordult a gyámhatóságokhoz, mert szeretett volna örökbe fogadni egy gyereket, de nem jártak eredménnyel az erőfeszítései. Ha életében nem is sikerült újszülöttet adoptálnia, grandiózus életművéhez mindennél fontosabb inspirációt jelentettek a gyerekekről készült fotók. Az ötesztendős korában gyilkosság áldozatául esett Elsie Paroubek a Chicago Daily News 1911. május 9-i számában megjelent portréját például hosszú éveken át őrizgette, mígnem egy állítólagos betörő megfújta a lakásából az újságból kivágott fotót. A gyilkos sohasem került elő, a kislány elveszett arcmása azonban a titkos Darger-életmű mitikussá magasztosult, sarkalatos pontja lett. A főműben Paroubek – Annie Aronburg néven ‒ a gyermekrabszolgaság elleni felkelés vezetőjeként jelenik meg. A következőket olvassuk róla, többek között: „A lázadó gyermekmunkás, Annie Aronburg megölése (...) volt a legmegdöbbentőbb gyermekgyilkosság, amelyet a glandeliniai kormány valaha is elkövetett".
Henry Darger: Cím nélkül, forrás: American Folk Art Museum
A The Story of the Vivian Girls, in What is Known as the Realms of the Unreal, of the Glandeco-Angelinnian War Storm, as caused by the Child Slave Rebellion (Nagyjából: A Vivien lányok története, avagy a gyerekrabszolga-lázadás következtében dúló glandeco-angeléniai háború viharáról a Képzelt Birodalomban; innentől: In the Realm of the Unreal) egy összesen 15.145 sűrűn gépelt oldalból álló, közel háromszáz illusztrációval színesített fantasyregény-folyam, amelyet Darger tizenhét évesen kezdett el írni, és hat évtizeden át bővítgetett.
A szöveg nagyobbik része az Abbieannia keresztény birodalmát irányító Robert Vivian lányainak szövevényes kalandjait követi nyomon. A hét hercegnő egy ‒ a glandeolinok által bevezetett gyermekrabszolgaság felszámolására irányuló ‒ felkelés sikerre vitelében segédkezik.
A Vivian lányok csatározásai egy hatalmas méretű bolygón zajlanak, amely körül a Föld holdként kering, és ahol a legtöbb ember keresztény (többnyire katolikus), de előfordulnak itt egy blengigomeneiek (vagy röviden blenginek) nevezett faj reprezentánsai is, akiknek ívelt szarvaik vannak, illetve gigantikus méretű szárnyaik, ám időnként képesek emberi külsőt ölteni. Általában jóindulatúak, de néhányuk felettébb gyanakvó természetű.
A nem csak első olvasásra bonyolult mitológia egyszerre naiv és erőszakos.
Képzeljük csak el: Darger hazabotorkált a hosszú kórházi műszakja után, magára zárta az ajtót, odakint hagyta az amúgy is csekély számú emberi kapcsolatát, és otthona magányában a szépség és az ártatlanság háborúktól, valamint perverzióktól feldúlt világába temetkezett. Mintha minden éjszaka a saját gyerekkorába utazott volna vissza. Mintha művészetté desztillálva igyekezett volna kiírni magából az életét megkeserítő démonokat.
Az In the Realm of the Unreal fejezeteiben egymást váltják az idilli pillanatok és a véres ütközetek. Az illusztrációkon pedig felváltva találkozunk felkoncolt és kacagó gyerekek tömegeivel. Darger aprólékosan írja le a gigászi csatákban elesett áldozatok kegyetlenebbnél kegyetlenebb halálnemeit, de fogságba esésük utáni brutális megkínzásuk módozatait sem hallgatja el – utóbbiról bőséggel lehettek alighanem saját tapasztalatai.
Henry Darger: Cím nélkül, forrás: American Folk Art Museum
„Ellentétben a legtöbb gyerekkel – idézhetjük ide az önéletrajzának egy jellemző passzusát ‒, én előre gyűlöltem a napot, amikor felnövök. Örökké gyerek akartam maradni. Most meg felnőtt vagyok, öreg és nyomorult. A fenébe is.” Sokak szerint Darger a saját traumáit, korai árvaságát, és elmegyógyászati kezelés alatt töltött éveit igyekezett feldolgozni a magnum opusa lapjain.
Dadaista szentkép-kompozíciók
Az In the Realm of the Unreal ‒ egy 2017 decemberében megjelent Huffington Post-cikk szerint ‒ a valaha készült leghosszabb szépirodalmi művek egyike, ha pedig hozzávesszük a potom nyolcezer oldalas folytatást, minden kétséget kizáróan a dobogón a helye. Darger először kézzel írta meg a friss fejezeteket, később pedig legépelte a tisztázatokat. De vessünk egy pillantást a kétféle befejezéssel elkészített – az egyikben a Vivian lányok diadalmaskodnak, a másik szerint azonban legyőzik, és az uralmuk alá hajtják őket az istentelen glandeliniak – kötet illusztrációira is, hiszen azok a cselekményhez hasonlóan izgalmasak.
Egy részük Edward-korabeli enteriőrökben játszódó idillt mutat, némelyikük a tradicionális japán festészetet vagy a képregények harsány esztétikumát idézi meg, a kollázstechnikával készült munkák pedig a pop-art kedvelt eljárásával rokonok. A hazai kortárs alkotók közül nekem elsősorban a Horror Pista művésznéven alkotó Máriás István korai műveit juttatták eszembe Darger akvarellel színezett ceruzarajzai. Egyik-másik idilli, csupaszín Walt Disney-világba kalauzol, mások a hetvenes években megjelent ifjúsági regények illusztrációihoz állnak tán legközelebb, míg azok a képek, amelyek kisgyermekek kínzását jelenítik meg naturalisztikusan ‒ roppant felforgatók.
Henry Darger: Cím nélkül, forrás: Art Institute of Chicago
Számos műkritikus dicsérte Darger magazinokból, divatkatalógusokból vagy éppen szentképekről kivágott/másolt alakokkal teli tablóinak briliáns színhasználatát, illetve a művész vakmerő kompozícióit. Bár elszigetelten élt és dolgozott, a 20. századi avantgárd számos stratégiájára érzett rá ösztönösen. A dadaista és szürrealista művészekhez hasonlóan talált képeket sajátított ki. Saját betoldásainak ezek mellé helyezésével megdöbbentően egyedi formanyelvet sikerült kialakítania – amely egyszerre juttatja eszünkbe Hollywood aranykorának epikus játékfilmjeit, illetve az üldözött ősegyház mártírjainak történeteit.
Érdemes azonban a hasonlítgatásokat megfordítani, hiszen mára az outsider art egyik legfontosabb hivatkozási pontjaiként tartják számon Henry Darger műveit, amelyek igen magas áron találnak gazdára az árveréseken.
A Vivian lányok és társaik – Darger és a társművészetek
Henry Darger képzőművészeti alkotásai szerepelnek a MoMA, az Amerikai Néprajzi Múzeum, az Art Institute of Chicago mellett ausztráliai, francia- és írországi múzeumok gyűjteményeiben.
Velem csupán néhány hete, Andrei Dósa Füveskert című, hamarosan magyar nyelven is megjelenő regényének olvasásakor jött szembe Darger neve. Annak pedig őszintén szólva nem mentem utána annak idején, hogy a 2007 és 2014 között működő, és 2019-től újra aktív Vivian Girls nevű indie-rock lánytrió (akiknek nagyon bírom a lemezeit) is Darger főművének a címéből kölcsönözte-e a nevét. Most már persze összeállt, hogy a Sufjan Stevens csodaszép, Illinois-t bemutató lemezén hallható, The Vivian Girls Are Visited in the Night by Saint Dargarius and His Squadron of Benevolent Butterflies című dalnak is Darger eposzához van köze, azt viszont csak a Wikipediáról tudom, hogy az ohiói Wussy nevű indie-zenekarnak van egy Vivian Girls című dala, a kanadai hardcore-punk formáció, a Fucked Up pedig ugyancsak Vivian Girls címmel írt egy közel tízperces, lendületes szerzeményt. De ez sem minden. Rajtuk kívül további tengerentúli és európai zenekarok tucatját ihlette meg Darger alakja vagy a karakterei.
Főművének felfedezése óta számos utalás történt a populáris és a magaskultúrában Henry Darger munkásságára. Képzőművészeket, képregényrajzolókat, de írókat és költőket is megihletett. John Ashbery 1999-ben megjelent, önálló kötetben publikált Girls on the Run című hosszúverse például a Vivian lányok történetét gondolja tovább, Jesse Kellerman 2008-ban publikált, A zseni című regényének részben Dargerről mintázta a címszereplőjét, de Charlie Kaufman 2020-as Antkind című prózája is több helyütt Dargerre utal. A titokzatos chicagói remete élete inspirált továbbá rádiójátékokat, tánckoreográfiát, multimédiás installációt, online játékot, 2001-ben Halász Péter Budapesten, a Városi Színházban állította színpadra Henry Darger történetét, Jessica Yu 2004-es dokumentumfilmje pedig az In the Realms of the Unreal című főmű, és alkotója élete között keres átjárásokat.
A tűzre szánt oeuvre tanulságai
Darger tűzre szánt életműve roppant nehéz kérdésekkel szembesít. Mit kezdjünk például az In the Realms of the Unreal szereplőinek bántalmazásával és szexualizálásával? Támogatja-e vajon a művész mindezt a borzalmat, vagy elítéli?
A gigászi fantasy cselekménye jó és rossz, ártatlanság és perverzió, gyermek- és felnőttkor, erény és gonoszság dichotómiáját mutatja be.
Mintha a lelkében dúló háborút vetítette volna ki a munkáira az alkotó, mintha saját skrupulusait láttatná, amint sötét vágyai ellen küzdenek. Henry Darger ‒ hasonlóan a műveihez ‒ képtelenül paradoxon figura lehetett, és az alkotásainak roppant különös a recepciótörténete is. Egyszerre kultikus alak, akinek a munkásságát világszerte galériák, gyűjtők, művészek és múzeumok ünneplik, másfelől – egyik életrajzírója szerint is ‒ deviáns elmeháborodott, aki „egy sorozatgyilkoshoz hasonlóan” viselkedett.
Míg a róla szóló korai írások – hívja fel a figyelmünket Michael Moon ‒ fiatalkori traumái vagy az elmebetegség tüneteként keretezik a gyermekábrázolásait, az újabb interpretációk azt vizsgálják, hogy munkássága miként állítja pellengérre a 20. századi populáris kultúrában elharapózó és gyakran kiskorúak ellen irányuló faji, etnikai és szexuális erőszakot.
Henry Darger síremléke, forrás: Wikipedia
Henry Darger egy nappal 81. születésnapja után, 1973. április 13-án hunyt el. A sírkövén ez áll: „Művész. A gyermekek védelmezője.” Nem hagyott maga után végrendeletet. Életművének szerzői jogaiért jelenleg perben állnak egymással a műveit felfedező és a világ elé táró Lerner család tagjai, valamint Darger nemrégiben előkerült távoli rokonai.
Források: Artmagazin, Henry Darger official, Huffington Post, MoMA, The New York Times, The Art Newspaper
