A Gyűrűk Urával való összevetés adja magát a monumentális méret és a fantasztikum miatt is, de azt az elején érdemes tisztázni, hogy a Gormenghast-trilógia nem egy általános fantasy-történet. A fülszövegben az is olvasható róla, hogy “spekulatív fikció”, valami, ami lehetne akár fantasy is, de olyan, mintha nem az lenne.
Ebben a trilógiában nincsenek mágikus kardok, sárkányok és egyéb szörnyek vagy varazslók; és nincsenek egyértelműen jó vagy rossz szereplők sem. Van viszont egy gótikus vár, egy “hatalmas kőtömeg”, lehetetlenül sok szobával, csarnokkal, padlással, pincével, zsákutcával, lépcsővel, járattal, egy magaslati kőmezővel és egy ablakból kinövő fával. Ez Gormenghast, a Groanok otthona, akik már több mint hetven generáció óta uralkodnak. Uralkodnak, azaz évszázados törvények és lehetetlen rituálék szerint nap mint nap össze-vissza járkálnak a várban, ahol nagyjából mindig ugyanazt csinálják, és nem is nagyon érdekli őket, hogy miért. A szertartások rendje szent, a Groanok sorsa a “tradícióval szembeni engedelmesség”.
A szomorkás, szürke mindennapokat két esemény is megtöri: megszületik a leendőbeli Hetvenhetedik Gróf, Titus, és egy kegyetlen szakácsmester szolgálatából megszökik a vakmerő, tizenhétéves Steerpike. Előbbi már kisbabaként is megsérti a rendet, utóbbi pedig egy lenyűgöző machinátor, egy bámulatos antihős. A trilógia első kötetében (Titus Groan) inkább Steerpike tevékenysége viszi előre a cselekményt, a folytatásokban (Gormenghast, Magányos Titus) viszont már egyre inkább Titus kerül előtérbe. Mindketten lázadnak, az egykori szolga a hatalom ellen, de a hatalomért, a trónörökös fiú pedig az ősi családi szokások ellen.
Az első kötetben rajtuk kívül a Groan-családdal és közeli személyzetükkel ismerkedünk (mint például a macskák és madarak által követett Grófnő, a Gróf hatalomra áhítozó ikertestvérei vagy az idióta vihogásokban kitörő Prunesquallor doktor), a másodikban, amikor Titus iskolába jár, még többet tudunk meg a vár intrikákkal terhelt életéről, a harmadikban pedig olyan messzire jutunk a vártól, mint addig még soha: meghökkentő, modern környezetben találjuk magunkat.
Egy ennyire hosszú és terebélyes történet esetén nem szerencsés tovább boncolgatni a cselekményt, amit még csak összefoglalni is elég bonyolult; hiszen még a vár körül élő Viskólakók sem kerültek szóba, akik közül Titus szoptató dajkája érkezik. A lényeg azonban nem is a sztori alakulása, hanem az a nyelv, amin a Gormenghast-trilógia íródott.
Peake elsősorban képzőművészként tekintett magára és ez nagyon érződik költői, színes, varázslatos mondatain.
Minden mozdulatnak, minden kimondott szónak, minden hangnak jelentősége van, és semmit sem úszunk meg egyszerű leírással.
Szinte mindegyik oldalról lehetne idézni, de egyrészt álljon itt a vár bemutatása közvetlenül az első oldalról:
“Gormenghast, azaz az eredeti kőtömeg önmagában igen masszív, tömör jelenség lett volna, ha eltekinthetnénk a Külső Falai körül járványként burjánzó alantas tákolmányoktól. Lépcsőzetesen, egymást félig kitakarva követték egymást a lejtős talajon, míg a várfalak meg nem állították a legfelső kalyibákat, melyek úgy tapadtak rájuk, mint kagylók a sziklára. Ezeknek a lakhelyeknek ősi törvény biztosította a komor közelséget a föléjük tornyosuló erődítményhez. Az idők során szabálytalan tetőik fölé időrágta gyámfalak, töredezett kongó fiatornyok és mind közül a leghatalmasabb, a Kovatorony árnyéka vetült. Ez a fekete repkényfoltokkal tarkázott torony csonka ujjként, káromlóan meredt a göcsörtös falazat ökléből az ég felé. Éjjelente baglyok változtatták visszhangzó torokká; nappal némán állt hosszú árnyéka felett.”
És itt egy viszonylag rövidre fogott bekezdés a Hetvenhatodik Grófról, Lord Sepulchrave-ről:
“A számos kötelesség, mely mások szemében bosszantó, értelmetlen nyűgnek tűnhetett, Őméltósága számára megkönnyebbülést jelentett, mert ilyenkor kissé megszökhetett önmaga elől. Tudta, hogy a krónikus melankólia áldozataként túl van már minden reményen. S ha napjait egymaga tengethetné, állandóan az orvosságokhoz fordulna, melyek máris aláásták állapotát.” (157. oldal)
A kivételes nyelvezet hol mesebeli, hol vészjósló, hol nagyon szórakoztató hangnemben szólal meg, például az angol arisztokratikus módi szerint pattanásig feszített párbeszédek során.
A trilógia egyszerre komor, groteszk és abszurd, és leginkább párját ritkító.
Hogy miért lett ilyen, azt sokan sokféleképpen magyarázzák, de a közmegegyezés szerint Peake Kínában töltött gyerekkora, és az, hogy az egyik első nyugati tudósítóként járt a bergen-belseni haláltáborban, mindenképpen hozzátett Gormenghast sajátos világához és társadalmához.
A Jelenkor kiadása a teljes Gormenghast-trilógiát tartalmazza, továbbá a Fiú a sötétben című elbeszélést, a szöveget pedig a szerző rajzai illusztrálják. Ez azért is jelentős dolog, mert a Mervyn Peake grafikusként is ismert volt, legtermékenyebb éveiben, a negyvenes évek közepén egyszerre írta a trilógiát és illusztrálta az Alice Csodaországbant vagy például Grimm-meséket. A trilógia külső borítóján is Peake rajza látható, és ezekből tervezett csodaszép belső borítót és előzéket Váradi Zsolt. De a legnagyobb érdem a fordítóké, Bakonyi Bertáé (Titus Groan, Gormenghast) és Farkas Krisztináé (A magányos Titus, Fiú a sötétben), akik egy sokadik ránézésre is lehetetlen feladatot oldottak meg magas színvonalon.
