Mindannyian ismerjük a történetet: a szegény családból származó fiatal mindent megtesz azért, hogy többre vigye, mint a szülei. Amikor ezt rengeteg kemény munka árán eléri, többet nem tekint a múltba. Sikersztorinak hangzik, pedig az osztályváltás szégyennel jár. És vajon mi van azokkal, akik otthon maradtak? Akik sokszor rajtuk kívülálló, társadalmi vagy politikai okok miatt sosem léphettek arra az útra, amire a gyerekük?
A Visszatérés Reimsbe nehéz, de felszabadító olvasmány azoknak az első generációs értelmiségieknek, akik kitörtek a szegénységből, elhagyták az otthonukat és egyre távolabb kerültek attól a környezettől, amiben felnőttek.
Didier Eribon 1953-ban született francia író és filozófus, munkásságát Michel Foucault fiolozófusról írt monográfiájával kezdte, széleskörűen foglalkozik francia irodalommal, a melegek társadalmi helyzetével. Magyarul eddig két könyve olvasható: a Miről szólnak a képek? 1999-ben jelent meg, a Visszatérés Reimsbe pedig 2024-ben.
Kulturális migránsok
Az egyetemi évek alatt végig azokat a kapcsolódásokat kerestem, amik leírják a saját helyzetemet. De csak akkor jöttem rá, hogy amit érzek, azzal nem vagyok egyedül, amikor Milbacher Róbert A kulturális migránsokról című esszéjével találkoztam. A szorongásom, a túlteljesítési vágyam és az imposztor szindrómám nevet kapott: egy kulturális migráns vagyok.
A fogalom (ami soha nem terjedt el széles körben) azonos azzal, amit Eribon könyvében olvasunk: az alulról érkező fiatal felküzdi magát egy magasabb társadalmi osztályba, úgy viselkedik, gondolkodik, beszél és öltözködik, ahogy azt elvárják tőle, azt olvassa, amit abban a közegben illik. És emiatt sokszor úgy érzi: nem csak a családját, de saját magát is szembeköpi.
De mi ez a bűntudat? Honnan jön a szégyen, amit a származásunk miatt érzünk?
A Visszatérés Reimsbe pontról pontra vezet végig ezen az úton: megmutatja, hogy egy szegény családból érkezett fiatal hogyan lesz képes a munkás szülők kevés keresetéből egyetemre járni, majd professzorként elhelyezkedni. De mivel ez nem egy fejlődésregény, hanem egy szociográfiába bújtatott önéletrajz, itt az a fontos, hogy ez milyen következményekkel járt rá és a családjára nézve.
Mélyen magunkba nézni és elfogadni azt, akik vagyunk
Eribon végignézi az elmúlt bő száz évet, és szülei, illetve saját gyerekkori történeteit felelevenítve szembesít minket azzal, hogy a társadalmi osztály és az osztályváltás valós fogalmak, és hogy valójában nem abból lesz valaki, aki akarja, hanem akinek a környezete ezt megengedi.
Az osztályváltás itt nem marxista lózung, hanem egy tényszerű szembenézés azzal, hogy a társadalom bizonyos tőkéket máshogyan oszt meg szegény, tehetős és gazdag csoportok között. Ehhez mérten Didien nem a levegőbe beszél, végigveszi szüleinek társadalmi adottságait, milyen munkákat, iskolát végeztek, a korabeli politikát és azt is, hogy milyen társdalmi intézmények (ösztöndíj) segítették ahhoz, hogy ott tartson, ahol.
Bár a szöveg rengeteg akadémiai kifejezést és okfejtést tartalmaz, a száraz adatoktól nagyon messze vagyunk.
Akár egy Annie Ernaux-kötetben, szinte ott ülünk a hajnali fényben úszó konyhában a reggeli felest fogyasztó apa és a harmadik cigire rágyújtó anya között a reggeli műszak előtt.
Eribon csapongó, de végig izgalmas ritmusban tárja fel, milyen körülmények között nevelkedettl, hogyan élte meg a tanulást, a homoszexualitás felfedezését, az otthonról való elmenekülést, és azt a folyamatot, amiben a tanulás miatt szükségszerűen úgy érezzük, jobbak vagyunk, mint a szüleink.
A szégyen ebben a kötetben két irányba működik. Látjuk, hogy Eribon hogyan távolodott el a szüleitől, hogyan tagadta le egyre inkább a származását, hogy aztán felnőtt létére megpróbáljon újra kapcsolódni a szüleihez és a gyökereihez. Szégyen volt elmenni és szégyen visszatérni is.
De a kötet feloldoz a nyomás alól: nem vagyunk hibásak azért, amiért nekünk sikerült kitörni, de a szüleinknek nem, még ha a környezetünk előszeretettel fel is rója ezt nekünk.
A sorsunkért nem a szüleink a hibásak, hanem a társadalom
A Visszatérés Reimsbe egy olyan szemléletet kínál nekünk, ami segít kilépni a minden közösségi platformról ránk zúduló nyomásból: hogy az egyetlen megoldás az életben, ha önmagunkat változtatjuk meg. Persze ez egy működő stratégia lehet, de ettől még azok a társadalmi folyamatok, amik a mi problémáinkat is okozták, nem szűnnek meg.
Eddig a kötetig úgy gondoltam, hogy a származásunkat szégyellni, letagadni kell. De most végre vehetek egy nagy lélegzetet, mert Didier Eribon ráébresztett: mindez csak a fejemben van.
Az határoz meg bennünket, amivé lettünk, nem pedig az, ahonnan elindultunk.
Fotó: Wikipédia
