„Apám egy júniusi vasárnap kora délutánján meg akarta ölni az anyámat” – ezzel a mondattal kezdődik Annie Ernaux A szégyen című regénye, ami egy családi traumát próbál feldolgozni úgy, hogy közben feltárja a kor körülményeit, a nélkülözést, a szokásokat, a gyerekkori álmokat és a szülők tragédiáját. Egy sajátos Ernaux-féle nyomozásról van szó, amelyben a múlt kaleidoszkópként jelenik meg előttünk, amelyben minden mindennel összefügg és meg kell találni a megfelelő fénytörtést, ahonnan értelmezhetővé válhat.
A szerző korábbi könyveivel is foglalkoztunk, mint például a Nobel-díjat kiérdemlő Évek vagy a nemrég megjelent A másik lány. Ha még többet szeretnél megtudni, a Magvető október elején beszélgetést szervez az író életművéből.
Annie Ernaux: A szégyen (részlet)
Fordította: Lőrinszky Ildikó
Utolsó este Tours-ban egy tükrökkel teleaggatott, fényárban úszó, elegáns vendégekkel teli étteremben vacsoráztunk. A csoport egy közös asztalnál ült, apám és én a végében. A pincérek nem sokat törődtek velünk, sokáig várakoztunk két fogás között. Mellettünk egy kis asztalnál egy tizennégy-tizenöt éves, bronzbarnára sült lány ült, mélyen dekoltált ruhában, egy meglehetősen koros férfival, aki az apja lehetett. Fesztelenül, oldottan beszélgettek és nevettek, ügyet sem vetve a többiekre. A lány sűrű tejféleséget kanalazott üvegpohárból – pár évvel később megtudtam, hogy az ilyet joghurtnak hívják, nálunk akkoriban még senki sem ismerte. Láttam magam a szemközti tükörben, sápadt és szomorú, szemüveges arccal, szótlanul ülve apám mellett, akinek tekintete a semmibe meredt.
Láttam mindazt, ami elválasztott a közelünkben ülő lánytól, de nem tudtam, mit tehettem volna, hogy hasonlítsak rá.
Apám aztán szokatlanul indulatos módon panaszkodott az étteremre, ahol fehér, íztelen, „disznóknak való krumpliból” készített pürét szolgáltak fel nekünk. Több héttel később is mélységes felháborodással emlegette ezt a vacsorát, a „disznókrumplival”. Szavaiban kimondatlanul benne volt – talán ekkor kezdtem rájönni, hogyan kell értelmezni a mögöttes jelentést – az egész elszenvedett sérelem, az, hogy megvetően kezeltek minket, mert nem tartoztunk az étlapról szabadon rendelő, elegáns vendégkörhöz.
(A felidézett nyár összes képe után hajlamos volnék azt írni, „akkor rájöttem, hogy” vagy „beláttam, hogy”, de ezek a fordulatok azt sugallják, hogy világosan felfogtam az átélt helyzeteket. Holott kizárólag a szégyen munkált bennem, s így egyáltalán nem lehetett jelentést társítani hozzájuk. Mindenesetre megmásíthatatlan tény, hogy ezt éreztem, ezt a nyomasztó súlyt, ezt a megsemmisülést. Ez a végső igazság. Ez egyesíti az 52-es lányt a most író nővel.
Bordeaux-t, Tours-t és Limoges-t leszámítva soha egyetlen helyet sem láttam viszont az út során felkeresett városok közül.
A tours-i étterem képe a legtisztább.
Folyton eszembe jutott, amikor apám életéről és kulturális közegéről írtam könyvet, mert egyszerre bizonyítja a két világ létezését és azt, hogy mi cáfolhatatlanul az alacsonyabb rendűhöz tartoztunk.
Lehet, hogy kizárólag időrendi összefüggés van a júniusi vasárnapon lezajlott jelenet és a társasutazás között, de ugyan ki állíthatná, hogy két egymást követő esemény átélésekor a másodikra nem vetül rá az első árnyéka, hogy a dolgok egymásutánjának nincs jelentése.)
Hazatérés után szüntelenül ez az utazás járt az eszemben. Újra ott láttam magam a szállodaszobákban, az étteremben, a napfényes városi utcákon. Tudtam, hogy létezik egy másik, hatalmas, vakító napfényben úszó világ, ahol a szobákban meleg vizes csap van a mosdókagylónál, és a lányok úgy beszélgetnek az apjukkal, mint a regényekben. Mi nem ahhoz a világhoz tartoztunk. Ezen nem lehetett változtatni.
Azt hiszem, azon a nyáron találtam ki az ideális napról szóló játékot, egyfajta rítus volt ez, amelyet a Petit Écho de la mode alapján gyakoroltam – ebben volt a legtöbb reklám a rendszeresen vásárolt lapjaink közül –, miután elolvastam a folytatásos regényekből közölt részletet és néhány másik rovatot. Mindig ugyanaz volt a forgatókönyv. Azt képzeltem, hogy fiatal lány vagyok, aki egyedül él egy szép nagy házban (változat: egyedül egy párizsi szobában).
A képes újságban reklámozott termékeket egytől egyig felhasználtam a testem és a külsőm alakítására, szép fogaim (Gibbs fogkrém), érzéki, piros ajkam (Baiser márkájú rúzs), darázsderekam (X fűző) stb. volt.
Olyan ruhát vagy kosztümöt viseltem, amelyet postai úton lehetett rendelni, a bútoraimat a Barbes áruházból szereztem be. Olyan tanulmányokat folytattam, amelyekkel az École Universelle szerint kitűnően el lehet helyezkedni. Kizárólag jótékony hatásuk miatt dicsért ételeket fogyasztottam: tésztát, Astra margarint. Rettenetesen élveztem, hogy képzeletbeli önmagamat mindenestül az újságban hirdetett termékekkel alkotom meg – ehhez a szabályhoz szigorúan ragaszkodtam –, és lassan, fokozatosan fedeztem fel őket, hosszan elidőzve minden egyes reklámnál, aztán a képeket összefűzve megkonstruáltam az ideális nap forgatókönyvét. Például egy Lévitan ágyban ébredtem, Banania kakaót ittam reggelire, „csodás hajkoronámat” Vitapointe balzsammal fésültem ki, az ápolónői vagy szociális munkási levelező képzés anyagaiból készültem stb. A hétről hétre változó reklámok folytonosan megújították ezt a játékot, amely a regényolvasást követő szertelen álmodozással ellentétben aktív tevékenység volt, izgalmas – létező tárgyakból alkottam meg a jövőt –, ugyanakkor frusztráló is, mert sosem sikerült összeállítanom egy teljes nap forgatókönyvét.
Titkos, névtelen tevékenység volt ez, és sohasem tudtam elképzelni, hogy bárki másnak eszébe juthat.
Fotó: Magvető
