A fiú szinte mindent elfelejtett, amit az apjának mondott az utolsó találkozásukkor, de mindenre emlékszik, amit nem mondott el. Ezt a fiú írja a regényben, ami talán az egyik kísérlet a ki nem mondott történetek és gondolatok elmondására (itt bele is olvashatsz a regénybe), a szeretetre.
Egy interjúban úgy írta le a munkás családban eltöltött gyerekkorát, hogy az apja meg akarta ölni a buzikat, koncentrációs táborba akarta zárni őket. Az iskolában nem voltak barátai, köcsögözték, viszont elment a színjátszó csoportba, amit imádott, mert addig az előadás vagy színjátszás az önvédelem részét képezte.
Az Akik megölték az apámat című regényben minden politika, ahogy az életben is, és ez ismerős lehet a magyar olvasóknak is:
hogyan számolja fel a politikai nyilvánosság a magánéletet, a személyest, a szexualitást vagy egy családi kapcsolatot.
Beolvasni a homofób apának
A fiú hosszú idő után találkozik a gyárban súlyosan megsérült, közel mozgásképtelen apjával. Az egyéni történet innentől egy politikai rendszer történetévé is válik, mert az apa nem jut gyógyszertámogatásokhoz, segélyekhez.
Az Akik megölték az apámat bizonyos szempontból nem is több ennél: a fiú beszél az apjához, aki már nem hallja, nem válaszol, hiszen halott. Az apa ivott, ahogy annak az apja is, elvált a gyerek anyjától 25 év után. Utólag értette meg, hogy valójában csak az anyát szerette mindig, pedig a születésnapjára már csak háztartási eszközöket vásároltneki. Az apát férfinak nevelték („Légy férfias, ne viselkedj úgy, mint egy lány, nehogy már buzi legyél!”), mármint amit elvárt egy apától a társadalom.
A személyes a legpolitikusabb
21 évesen az első regényével berobbant Édouard Louis a francia irodalomba, itthon a Leszámolás Eddyvel 2015-ben jelent meg. Idén a Napkút Kiadó Pataki Pál érzékeny fordításában egyszerre két rövid regénnyel jelentkezett: az Egy asszony küzdelmei és átváltozásai, valamint az Akik megölték az apámat.
A nevét is lecserélte, Eddy Belleguele-ből Édouard Louis lett, 25 éves korára befutott: olvassák, írnak róla, 20 nyelvre fordították le a könyveit, műveiből színpadi adaptációk készülnek, egyetemi dolgozatok születnek és a szerző még a világot is bejárja.
A Leszámolás Eddyvel azt mondja el, hogy milyen homoszexuálisként egy észak-franciaországi faluban, szegény családban felnőni, ahol a közösség megvetésével lehet találkozni, illetve az ebből következő szégyennel és agresszióval. És hogyan lehet onnan tanulással kitörni, elvégezni az egyetemet és a francia szociológus, a férfiuralom-szakértő Pierre Bourdieu szakértőjévé válni.
A regény három részből áll: az elsőben a fiú dühösen szembesíti a halott apját a közös szorijukkal, a másodikban kiderül, miért ragadja meg a fiú bátyja az apja nyakát, a harmadikban pedig megkapjuk a politikai-társadalmi keretet is.
Louis a legszemélyesebbtől indulva érkezik meg a politika felelősségéig, akik adminisztratív politikai döntéseikkel meghatározták az apa életét, például azzal, hogy megváltoztatták az államilag támogatott gyógyszerek listáját, vagy ahogy a munkanélkülieknek folyósított minimáljövedelemről áttértek a munkába való visszatérés ösztönzésére.
Persze minden politika, nem csak a fent felsoroltak:
Édouard Louis teste mindig politikai csatatér volt, korán megtanulta, hogy mi következik a homoszexuális identitásból egy francia faluban, az iskolában, de leginkább otthon. Milyen otthon kívülállónak, a gyűlölet eredményének lenni.
Hello from the other side
Mielőtt a regénybe belevághatna az olvasó, három jelzést is kap: a regényt az irtó tehetséges, a Megöltem anyámat, Képzelt szerelmek, Anyu című filmeket jegyző Xavier Dolannek ajánlja, aki a cannes-i filmfesztivál egyik kedvence, és akinek egy munkáját biztos mindenki látta (Adéle: Hello). Mindketten fiatalok és tehetségesek, figyelmük és munkájuk középpontjában a homofóbia, a maszkulinitás, a gyerekkorban elszenvedett traumák, a hétköznapi és intézményes megkülönböztetések állnak
Ezt egy színpadi helyzetet leíró szerzői instrukció kíséri: az apát és a fiát betemeti a hó, nem néznek egymásra, nem is beszélnek egymáshoz, csak a fiú az apához.
A harmadik már maga az első fejezet, konkrétan az első mondat: „Ruth Gilmore amerikai földrajztudós szerint a rasszimus egyes népességek várható korai halálát jelenti”. Ezt a mondatot az író már tovább is gondolja: “ (...)a férfiuralomra, a melegeket vagy a transzneműeket sújtó gyűlöletekre, az osztályuralomra is, vagyis a társadalmi és politikai elnyomás minden jelenségére alkalmazható”.
Azok vagyunk, amit nem tettünk meg
A szülők vendégeket hívnak, gyerekek is jönnek, akikkel a fiú betanulja és előadja az Aqua együttes slágereit, ő lesz a csapatból az énekesnő. A dán produkciónak egy ismert dala van, a Barbie Girl, mindenki kívülről tudja a szövegét. Óriási égés és szégyen követi a műsort, mármint az apa szégyenkezik, és emiatt a fiú is. Erről a szégyenről, illetve annak megértéséről szól ez a regény, mert az apa mellett az anya is a fiú fejéhez vágja, hogy az egész falu azt hiszi, hogy buzi.
„Egy férfi soha nem viselkedhet úgy, mint egy nő” - mondta az apa a fiúnak a regényben, és mondták mindannyiunknak egész gyerekkorunkban, és ezzel magyarázták, miért nem lehet sírni, miért nem lehet a problémáinkról beszélni. Ezt a mondatot egyébként az a nagy, sokgyerekes családban nevelkedett kemény apa mondja, aki otthonról az erőszakot és az alkoholista szülőt hozza, és aki szeretett nőnek öltözni, operaáriákat vagy Celine Diont énekelni, táncolni, és parfümözte magát. És aki igazán fordulhatott volna nyitottabban a fiához, de mivel nem tette, így mindenki életét megnehezítette.
„A te életed (az apáé - a szerk.) azt bizonyítja, hogy nem azok vagyunk, amit teszünk, hanem éppen ellenkezőleg, azok vagyunk, amit nem tettünk meg, mert a világ vagy a társadalom nem engedte, hogy megtegyük”.
Édouard Louis nagyon egyszerűen megfogalmazta, mi az identitáspolitikai harcok és az itthon is rojtosra hajtott antigender-propaganda tragédiája: nem lehetünk azok, akik lehetnénk. Mármint se a fiú, se az apa: ezért jelentheti a rasszizmus egy népesség halálát. A fiú szerint az apa élete „negatív lét” volt: nem tanult, nem volt pénze, nem utazott, nem váltotta valóra az álmait. Pedig továbbtanulhatott volna, ha egy férfitől nem azt várja a család és a közösség, hogy dolgozzon. Ugyanabban a kis faluban, ugyanabban a gyárban, ahol a felmenői is.
Édouard Loius fiatalon a francia irodalom egyik nemzetközi arca lett, jelentős az ismertsége otthon és külföldön (az első regényét 300 ezer példányban adták el franciául). Személyes és mégis politikai nézőpontja új kontextusát adhatja annak, hogyan beszéljünk magunkról és a minket meghatározó politikai keretrendszerről. Ez a 90 oldalnyi regény olyan, mint egy nagyjátékfilm: pörgős, érzelmes, két óra alatt elolvasható, a karakterek nincsenek túlírva, mégis mindegyik nagyon él, nagyszerű jelenetek pörögnek egymás után. Például amikor a fiú megkapja a Titanic című filmet, vagy amikor a még nagyon fiatal apa és a barátja részegen menekülnek a rendőrök elől. Meg sokkolóak, mint amikor a fiú bátyja a nyakánál fogva a konyhafalhoz vágja az apát.
